Hefter László nemcsak többszörösen elismert alkotó, hanem a magyarországi síküvegművészet megújítója és az üvegrestaurálás tradíciójának elkötelezett folytatója. Építészeti üvegmunkáival az alkalmazott iparművészethez, kabinet üvegfestményeivel a képzőművészethez, restaurátori munkáival a művészettörténethez járult hozzá kiemelkedően. Az 1980-as évek közepétől készült ólmozott üvegablakainak absztrakt formakultúrája és geometrikus ábrázolásmódja egyedülálló a kortárs üvegművészetben. Építészeti üvegkompozícióinak középpontjában a narratív tartalom megjelenítése helyett az anyagban testet öltő fény transzcendens természete áll.

A 80 éves mester felidézte, hogy 62 évvel ezelőtt, 1962-ben hajolt először a gázláng fölé azért, hogy üvegből valamit alkosson. Művészi pályája tíz évvel később kezdődött, de – ahogy ő mondja – ez az ötven év elegendő volt, hogy véglegesen beleszeressen az üvegbe. Beszélgetőtársa, Werner Krisztina újságíró a rendezvény reggelén látott szivárvány és a színes üvegablakok csodavilága között párhuzamot vonva említette, hogy a fény üzenet a Teremtőtől. Hefter László örült a meglátásnak, mert számára is a természet a legnagyobb élmény és ihlető forrás, amely impulzusok sorát szolgáltatja számára reggeltől estig. Könnyen elképzelhetjük ezt, hiszen a mester otthona és galériája egy fantasztikus atmoszférájú közegben található Pannonhalmán, a Várhegy tövében.

Izgalmas megvizsgálni már a kötet borítóját, amelyen az alkotó egyik kedvence látható. Azt meséli, hogy azért szereti különösen, mert a hagyomány és az új dolgok is megjelennek benne. Alapélménye egy franciaországi utazáshoz kapcsolódik, az ott látott több száz éves, francia forradalmat is túlélő katedrálishoz. Alkotása fekete-fehér részei a kőkáva ihletésére születtek, formák és színek játéka adja a mozaikokat, amely a művészet folyamatosságát szimbolizálja. Vagy legalábbis így is lehet értelmezni. A művész egyáltalán nem akarja ugyanis belénk beszélni, hogy mit gondoljunk, fontosnak tartja, hogy mindenki megtalálja egy műalkotás kapcsán a saját érzéseit, impulzusait, gondolatait. Erről és a művészethez való viszonyáról már a vele készült interjúban is olvashattak.

Az üvegablakokról szóba kerül, hogy azok a középkorban afféle „mozifilmként” léteztek, megelevenítették a vallási élet fontos szereplőit, történeteit. Hefter László szívesen idézi Suger apátot, akinek gondolatai nyomán rájöhetünk, hogy ezek a szépségek valójában az Isten felé forduló lélek eszközei. A restaurálás néhány mozzanatáról kivetített fotókon jól látszik a megkopott és a felújított üvegképek közötti különbség. Mondhatom, hogy valóságos csoda történik közben, szinte életre kelnek az üveglap figurái. A művész nem is titkolja, hogy egy ilyen munka spirituális folyamat is, kapcsolatteremtés a régi mesterekkel, akik tudása utolérhetetlen, talán csak megközelíteni lehet. Minden kornak megvan a sajátos gondolatisága, és az üvegablakokhoz való hozzáállása is más és más. Meg kell próbálni a generációról generációra öröklődő tudáshoz minél közelebb kerülni.

A beszélgetés a köztéri alkotásokra terelődik, hiszen Hefter László ezekből is bővelkedik. Ott van példának a Jedlik-csobogó. Tudták, hogy a közismertebb nevén „Szódásüveg” nevű alkotás eredetileg éjszaka más arcát mutatja egy belső megvilágításnak köszönhetően? Vagy hogy a nádorvárosi köztemetőben álló Kapu betonból és üvegből felfogható „lélekkapuként”? Ha átnézünk rajta, éppen a feszületre látunk, ha pedig már a fák levelei is lehullanak, alulról az ég felé a kapufélfák kifényesednek, és a felső részük éppen az ég színével válik azonossá. Ebben azért találhatunk inspiráló gondolatokat.

A bemutatott kötet nagyobb része bővelkedik Hefter László művészi munkáiban, aki úgy gondolja, hogy akkor jó egy alkotás, ha az a néző lelkében érzéseket, kreatív élményeket kelt. Nem titok, hogy van hibaszázalék is, de kellő rugalmassággal és öniróniával ezekből is lehet tanulni. Apropó, tanulni! Az említett pannonhalmi galériában erre is van lehetőség. Igazi művészi találkozóhely, ahol a közösségteremtés szándékos, mert Hefter László úgy gondolja, hogy egymástól lehet a legtöbbet tanulni, ez számára is egy kincsesbánya. Erről bővebben beszél a vele készült interjúban is.

A mester úgymond „örökmozgó”, már most a januári kiállítására készül (A magyar kultúra napján az Esterházy-palotában), amelyre új alkotásokat is készít, ahogy mondja, olyanokat, amelyek mostanában foglalkoztatják.

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs