Így kezdjük is a megnyugtatással: a The Killerrel megúszhatjuk a mérleg rossz felé billenését, mutatós és kézbe simuló, a kolofon átnézése, egy kis belepörgetés, itt-ott beleolvasás megelőlegezte a prémium minőséget, így lelassíthattam, hogy hatalmas tablóit, vonalvezetését és térkezelését, a karakterek beállításait, mozgatásukat és a minimál szövegezésbe rejtett apróságokat minél alaposabban kiélvezhessem. Mivel csak hírből ismertem, és a borítón kívül mindössze pár képkockát társítottam a Killerhez, leginkább a zsánercímke befolyásolhatott, a noir krimi pedig a bűnirodalom fősodrával ellentétben vizuálisan is aranybánya, afféle patina lengi be, mint minden egyebet, ami kötődik a mozi, a képregények, a popkult ágazatok kiformálódásának huszadik századi felfutásához.

Tényleg pár oldal után szembeszökő, sőt, már a felvezető panelek láttán, hogy alaposan és tudatosan kidolgozott, beállításai filmszerűek, narratív technikája pedig kétpólusú: a lassú ütemre hangolt behúzásra és a szemlélődő elidegenítésre alapoz, és csak akkor engedélyez némi felpörgést, amikor az már elengedhetetlen. Igaz, akár még vérengzést is képes elhúzni oldalakon át, amitől az érzelmi hatás be is sűrűsödik – merthogy pont ebbéli szintezésében lett minimumra kalibrálva, bérgyilkos antihősünk lelki alkatának végletes, majdhogynem kongó ürességét hangsúlyozandó. Ez a dimenziópárhuzamos úsztatás, a környező világ távoltartása és a főszereplő lelkiségének emocionális alsó-regiszterekben rögzítése egyrészt rendkívül kompakttá, így átélhetővé kontúrozza a mű egészét, másrészt olyan, a modern emberi létállapotok kiüresedését plasztikusan ábrázoló irodalmi kulcsművekkel rokonítja, mint például Camus Közönye. Amiből ugye szintén készült képregény-feldolgozás Az idegen címmel, néhány éve jelent meg magyar kiadásban is. Míg azonban a Közöny a főhős figuráján keresztül rémisztő tükröt tart a társadalmi és szociális viszonyok, kitágítva az egész modern nyugati világ elé, addig a The Killer nyugtalanító hatása kevéssé tűnik globális színezetűnek. Miközben persze a lényeg nagyjából ugyanaz: a bérgyilkos szakmai profizmusa ellenére aggasztóan hétköznapi figura, láttán gyanakodhatunk akár a mindig sztoikusan flegma szomszédra, vagy a munkáját precíz bárdmozdulatokkal végző sarki hentesre, végül is mi a garancia, hogy valóban azok, akiknek látjuk, akiknek láttatják magukat, hiszen bérgyilkosunk is barátságos kártyapartnerként éli mindennapjait távoli menedékének nyugalmában, egy egyébként rendkívül vonzó tengerparti kisvárosban. Miközben persze az sem biztos, hogy saját magunkat kiismertük már olyan mélységekig, hogy „betonbiztosan” kijelenthetnénk, nem rejtezik bennünk valami hasonlóan rideg alszemélyiség, vagy legalábbis bizonyos szélsőséges helyzetekkel felpiszkálható vadbarom.

A mű időkezelése néha eltér a lineáristól, de nincsenek gyakori vágások, csak a legszükségesebb pontokon nézhetünk vissza a múltba, például látjuk bérgyilkosunkat sorsfordulójának kulcspillanataiban ifjú egyetemistaként: egy kiéleződött helyzet után nem sokkal ráérez a vér és az erőszak ízére, valamint kivételesen fejlett túlélőképességeivel is szembesül. Hogy aztán a bűn mélységeibe alásodródva mentort is találjon a váratlanul kibontakozó új életpályához egy dörzsölt ügyvéd személyében, aki készségesen be is vezeti antihősünket a szinte természetesnek ígérkező bérgyilkosi lét alvilágába – és pont ez szülhet kényelmetlen aggályokat az olvasóban, hiszen az egész annyira valóságosnak és egyszerűnek tűnik. Könnyű lenne kijelenteni, hogy másik halmaz az erőszakosoké és kétkezi pszichopatáké, hiszen belőlük gyárilag hiányzik az együttérzés, egyáltalán bármilyen érzés, üresek, mint egy kongó fémpáncél, de ez nem ilyen egyszerű. A The Killer történetvezetése és vizuális világa ügyesen egyensúlyoz a személyes létélményen keresztül vizsgált társadalmi látlelet és a felspannolt krimi-izgalmak között (ez utóbbi azért némileg hangsúlyosabb), így ezzel is csak újra aláhúzhatjuk a klasszikus noir definícióját: a nyomozós-bűnelkövetős külső textúra-réteg alá és szálai közé mindig gazdagon sző társadalomkritikát is.

De hogy a sztoriról is ejtsünk még pár szót: gyilkosunk épp egy meló közepén tart nagy ráérősen, és a megfigyelés napjai alatt egyre inkább egyértelművé lesz számára, hogy valami nem stimmel az egésszel, ám mire ráébred, hogy valójában mi áll az ügy és úgy egyáltalán sorsfordultának hátterében, majdnem késő lesz. Kiérlelt profizmus ugyanis nemcsak a szituációk hatékony kezelését teszi lehetővé, de akár be is altathatja, így a nem is annyira szövevényes, mint inkább ébresztő jellegű eseményláncolat sodrásában antihősünk meglátja a réseket saját pajzsán, és mint kiderül, annyira mégsem üres és kiégett, hogy ne kockáztatna ő is a – fel nem ismert – pszichés megterhelések folyományaként némi megkattanást.

A francia Luc Jacamon grafikai világa valóban filmszerű, mintha alapból storyboardot rendeltek volna tőle, hozzátéve, biztos, ami biztos, dolgozza ki alaposan és részleteibe menően, hátha képregényként is ki lehet majd adni. Luc karakterállandóságban és karikírozásban is remekel, elolvasás után vissza is lapozgattam, főleg a testtartásokat és a pózokat újra megszemlélni. Remélem, eszembe jut majd ajánlani, ha valaki grafikai oktatóanyagok után érdeklődne. Alexis Nolent (más néven Matz) író anyanyelvi szinten érti és érzi a magányos figurák lélektanát, a noir természetrajzát, világépítésének tempóját és szimbolikáját, viszont a ráérős kidolgozásnak ára van: egy-egy füzetnyi adagban maximum sarokpontokig jutunk el, semmiképpen sem történetzárlatokig, épp ezért jó döntésnek bizonyult a Képes Krónikák Kiadó részéről az első kötetbe két részt rakni, mert a második kvázi-lezárása már nem tekinthető tarthatatlan cliffhangernek.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu