Költészetében teljesedik ki a magyar felvilágosodás egész eszmevilága. Vele érte utol a magyar irodalom a korabeli európai fejlődést. Egyszerre volt igazi költői őstehetség (poeta natus) és szinte polihisztori töltekezettségű tudós költő (poeta doctus), aki elszánt tudatossággal készült – a végül is be nem teljesedett – hivatásos költői szerepre és pályára. Szembenézve és számot vetve helyzetével így írt egyik levelében: „Hányt engem a szerencse tulajdon hazámban, és tulajdon hazámért… és egyedül az nyugtatott engemet s az serkentett eddig, az ébresztett munkára, hogy ha nem telt is, akartam, ha máért nem is, legalább a jövendőért.”

Munkásságával szinte teljesen újjáteremtette a magyar költészetet. Ehhez egyaránt merített a magyar hagyományokból, a nyugat-európai és a keleti irodalmak formai és stiláris vívmányaiból. Érdeklődése azonban ennél is sokkal szélesebb körű volt: az egész világkultúráról alkotott átfogó képet, s ennek élményét éppúgy beépítette költészetébe, mint a természettudományos felfedezéseket. Első költőnk volt, aki igazán kozmikus méretekben látott és gondolkodott, aki fürkésző szemmel és ésszel figyelte a természet működését és örök rendjét.

Míg más költők csak néhány felvilágosult eszme érzékenyítő hatása alatt alkottak, addig Csokonai költészetében minden gondolati elem markánsan együtt volt. Végtelenül nyitott, sokféle hatást befogadó egyénisége révén költészetébe így belesimult a kor minden fontos művészeti törekvése és stílusirányzata. A felvilágosodás eszméinek megismerése után alakította ki személyes átéléssel és azonosulással hitelesített gondolati líráját, teológiai világképének természettudományosba fordulását, nem rettenve meg a lét végső kérdéseinek költői feszegetésétől sem. A világra való reagálásában filozófiailag élte át a kor társadalmi válságát. Eme életérzés lenyomataként pedig a magyar társadalom válságát a kultúra válságaként élte meg.

Folyamatosan foglalkoztatta az európai „magas” műveltség és a keleti hagyományokat is őrző „mély”, népi kultúra összehangolása. A kor világszínvonalú filozófiájának elmélyült követése révén – kora egyik legműveltebb embereként – egyszerre harmonizáltak benne a nemzeti és az egyéni sajátosságok. Műveiben az antik és korabeli európai költészet hagyománya helyi értékekkel ötvöződött. Magába olvasztotta és védte a nemzeti jelleget: népdalokat, tájszavakat, népszokásokat gyűjtött. Énekelt (ha nem is kiváló hangi adottságokkal) és hangszereken játszott.

Érzéki gazdagságú, erős érzelmi sodrású, világirodalmi léptékkel mérve is maradandó lírát teremtett. A világkultúra, az emberi civilizáció énekese volt. Számára a költészet az emberiség legősibb anyanyelvét jelentette. Egyszerre látott benne eszközt és lépcsőfokot a nemzet felemelkedésére. Műfajai is rendkívül változatosak voltak; minden korabeli műfajban maradandó remekműveket alkotott. Szintén sokszínű rím- és sorfajú magyaros (ütemhangsúlyos) versei mellett kitűnően kezelte a klasszikus időmértékes formákat is.

A magyar irodalom történetében – a költő-utód Petőfit leszámítva – senkinek sem másolták olyan sokszor a költeményeit: a 18. század végén és a 19. század elején keletkezett kéziratos énekeskönyvekben az ő nevével találkozunk a leggyakrabban. Versei névtelenül is terjedtek. E népszerűséggel van összefüggésben az is, hogy a 19. század elején kibontakozó nyelvújítási küzdelem egyik vitakérdése éppen az ő költészete lett. (Kazinczy és Kölcsey ízlésének – a ’fentebb stíl’ igényének – nem volt rokonszenves a szélsőségektől sem visszariadó költő hangja.) Pedig a nyelvújítási harcokban az újítók mellett állt. Ő maga is folyamatosan ízlést formált. A nyelvet művészi eszköznek tekintette, ezért különösen ügyelt a jóhangzásra. Emiatt is hadakozott az egyhangúságot okozó sok „e” hanggal. És közben briliáns műfordító is volt versben és prózában egyaránt. (Mindezt 9 idegen nyelv birtokában.)

Költészete már közvetlenül halála után mélyen behatolt a folklórba. Fizikai lénye ihletője lett a népművészetnek: református vidékeken, főleg Debrecen környékén sorra bukkantak fel arcát és alakját idéző fafaragások, kulacsok, cseréptálak, mézeskalács bábok. Anekdoták, népmesék, tréfák hősévé vált. Csodatévő garabonciást alkottak alakjából, aki bünteti a gazdagokat és segíti a szegényeket.

Tragikusan rövid – mindössze 31 évig és két hónapig tartó – küzdelmes élete végén rendkívül gazdag életművet hagyott maga után, mely látókörével, értékvilágával, érzelmi telítettségével, versnyelvének sajátosságaival és komplex újító modernségével máig inspiráló hatású. Hitvallása az egész emberiségért felelősséggel aggódó ember hitvallása volt. Mélyen hitt az ember, az emberi szellem többre és magasabbra hivatottságában.

Elképzeléseit, törekvéseit és vágyait tekintve torzóban maradt ugyan életműve, de a művészi teljesítmény tekintetében kiteljesedett és klasszikus értékké vált. Különleges személyisége, sokszínű költészete és munkásságának lebilincselő polifonikussága és komplexitása bővizű forrásként folyamatosan él és hat tovább a magyar kultúrában. Nélküle nincs magyar költészet. Soha nem is volt. Kiérdemelten méltó helye van irodalmunk panteonjában a nemzet legnagyobb klasszikusai között. 

Isten éltesse emlékezetét!

A továbbiakban, akár e jeles évforduló vonzásában, kötődő kiindulási pont lehet a hozzá fordulásban Bertók László útra hívó gondolata: „Műve és élete iskolai tananyag, írásai hozzáférhetők a könyvtárakban, kaphatók a könyvesboltokban. Költészete közkincs, de minden új nemzedéknek fel kell fedeznie őt, hogy értékeiért megszeresse.”

Vass György

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.