A szerzőpáros 6-7 éve dolgozik együtt. Fekete Dávid Morvay Szabolcs témavezetője volt a doktori iskolában. Mindkettejük érdeklődésének fókuszában a világgazdaságban zajló szerkezetváltásra adható válaszok keresése áll, az utóbbi években ezen dolgoztak.

A nemzetközi szakirodalom szerint a globalizálódó világban a kulturális és kreatív iparágak felértékelődésének lehetünk tanúi. Az ötletdús és egyben eredményes gondolkodás által létrejövő projektek, sikerek azonban kulturális folyamatok eredményei. A kultúra előtérbe helyezése tehát szinte kényszerré vált a posztindusztriális gazdaság válságkezelési stratégiáiban, a versenyképesség fokozásában és egyben a társadalmi összetartás erősítésében.

A kreatív város koncepciójának kidolgozója a brit várostervező, Charles Landry volt, amellyel lényegében újragondolta és újrapozicionálta a kulturális ipari koncepciót, és a hely alapú közösségfejlesztés helyett a város kulturális erőforrásokon alapuló újrastrukturálására helyezte a hangsúlyt. Jelentős hatást gyakorolt a kreatív város elméletének és gyakorlatának elterjedésére Richard Florida kreatív osztály szerepével és működésével kapcsolatos teóriája. Florida munkásságának köszönhetően a szimbolikus gazdaság gyorsan átvette a klasszikus ipari gazdaság helyét a városfejlesztésben, a kreatív város koncepciója, valamint a kreativitás kultusza pedig futótűzként terjedt el a 2000-es évek első évtizedében. Ez egy világméretű trend volt.

A szerzők kutatásukban arra fókuszáltak, hogy Európa, azon belül is Kelet-Európa miképpen áll ezen a téren. Vajon azok az európai városok, amelyek élnek ezzel a városfejlesztési elvvel, mennyire állják meg a helyüket a városok közötti hazai, európai és globális versenyben?

Mint Morvay Szabolcstól megtudtuk, a könyv első fejezete a sikeres nemzetközi példákat sorakoztatja fel. Franciaországban számtalan jó ötletet lehet látni a kulturális decentralizációra. A kulturális városfejlesztésre jó példát szolgáltatnak a múzeumok. Élenjáró módon a Louvre filiálé („leány”) múzeumokat hozott létre olyan településeken, ahol leépült az ipar, mint például a hagyományos bányavárosban, Lens-ben is. Szóba kerültek még a bilbaói fejlesztések is, amit egyszerűen Guggenheim-hatásnak neveznek azok, akik foglalkoznak a modern kori építészettel. Az általunk hozott példák a turizmus szerepét kívánják erősíteni az adott régiókban.

A második fejezet tartalmát Fekete Dávid ismertette. Ebben a részben azok az európai uniós kezdeményezések szerepelnek, amelyek a kultúraalapú városfejlesztés irányába hathatnak, annak ellenére, hogy a kultúra nemzeti hatáskörbe tartozik. Ezen kezdeményezések egyike az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) projekt, amely a felmérések szerint – a közös valuta, a schengeni övezet után – leginkább az európaiság lényegét adja az itt élők számára.

A könyv ezen részében először felvázolták az EKF pályázat lebonyolításának módját. A kiírást magát, hogy kik pályázhatnak, melyek a preferenciák és milyen elvárásokat fogalmaznak meg a tervezetekkel szemben. Minden alkalommal egy régi és egy új uniós várost díjaznak – odafigyelve az esélyegyenlőségre is. Tulajdonképpen az látható ebből, hogy nyílt és valódi megmérettetésről van szó a városok között.

Ezt követi több mint egy tucat pályázó város eredményeinek értékelése. Milyen beruházások történtek? Milyen gazdasági hozadéka lett a projekteknek? Fenntarthatók-e azok a fejlesztések, amelyek akkoriban készültek? Emellett mennyire sikerült a „puha tényezők” tekintetében előbbre lépni?

Az értékelésre kidolgoztak egy modellt, amelynek alapját a turisztikai mérőszámok képezték. Itt a balti államok érték el a legjobb eredményeket, más városokban csak áttételesen jelentkezett a siker. A vizsgálódás rávilágított, hogy a hosszú távú cél – decentralizálás miatt – fontos lenne, hogy ne fővárosok pályázzanak. Kitűnt az is, hogy a regionális központokban viszont a kétszintű kormányzás miatt szervezési gondok léphetnek fel. A tapasztalatok szerint legkedvezőbb, ha 100-150 ezres városok indulnak a megmérettetésen, ahol már számottevő tudásbázis, erős civil szféra és kreatív ipar is jelen van.

Az elméletet a gyakorlatban jól használható „sorvezető” követi az utolsó fejezetben. A szerzők ebben ösztönzik a városvezetőket, hogy érdemes elindulniuk egy ilyen fajta nemzetközi megmérettetésen, hogy pozicionálni tudják magukat. A siker érdekében fontos a közép és hosszú távú kreatív kulturális stratégia kigondolása. Lényeges, hogy az önkormányzatok ösztöndíjak és pályázatok révén támogassák a helyi kreatív fiatalokat. Ők lehetnek azok, akik kulturális projektjeikkel életet vihetnek a dzsentrifikálódott városrészekbe, és segíthetik a települések rehabilitációját. Az eredményes revitalizációhoz nélkülözhetetlen a településszintű összefogás és az állami források bevonása is. Ahhoz, hogy fenntartható legyen ez a modell, nagy figyelmet kell szentelni a fiatalok művészeti nevelésére, hogy a következő generáció is fontosnak érezze a mostani lépéseket, s majd a későbbiekben átvegye a stafétát.

Berente Erika
Fotók: Márné Tóth Krisztina

Felhasznált irodalom: Dobó Eszter: A globalizáció és a kreatív gazdaság felértékelődése = Tér és Társadalom 21. évf. 2007/3. 89-102. p. (online változat itt), Egedy Tamás: Kreatív város – a jövőorientált zsákutca? (online változat itt)