Persze a jellemzést hosszan folytathatnám, bár azt hiszem, felesleges. Mindent elmond, hogy a lépcsőn is ülnek… és nem a tinik, inkább 40 pluszosok (kicsit vagy nagyon azok). A beszélgetőtárs szakmabeli, Nagy Roland remek kérdésekkel bombázza a népszerű újságírónőt. Mondhatnám „telitalálatos” kérdések, így azok is rendkívül sokat megtudhatnak a könyvről, akik még nem forgatták.

Rögtön szóba kerül, amit talán kevesebben tudtak, hogy miért nem lett Jakupcsek Gabriella színésznő, holott felvették a színművészetire, ahol két évig Major Tamás osztályába járt. Azt mondja, túl szemérmes és szorongós volt, de egy színésznőnek kifelé kell léteznie. Az érzéseimre hallgatva váltottam, amiért utólag hálás vagyok, akkor ez óriási kudarc és dráma volt számomra.

A rádiózástól, televíziózástól persze hosszú út vezetett a könyvírásig, különösen úgy, hogy korábban Szilágyi Jánosnak egy interjúban azt mondta, a könyvírást nem neki találták ki. Mi van ehhez képest? A sokadiknál tart. Hogyan történt mindez? A napi talkshow-k idején – gyakran 24 interjú után – nem maradt bennem annyi gondolat, hogy még könyvírásba is belevágjak – meséli. Ehhez a 2016-os MTVA-s leépítés adott egy lökést, ami nagyon sok mindenre megtanított engem. Például felismerni azt, hogy nem vagyok jó helyen, vagy figyelni arra, hogy mi zajlik körülöttem. Akkor keresett meg egy kiadó, és én komolyan elgondolkodtam, hogy az a sok plusz, ami bennem maradt, azt én hogy tudnám magamból kidolgozni. Így született meg az első könyvem. Közben a televízióban egyre rövidültek a beszélgetések. Ma már nem jellemző, hogy valakinek egy egész estés műsort szentelnének, a talkshow-k eltűntek. Ezzel szemben úgy éreztem, hogy bőven van mit tanulni a riportalanyoktól, tehát lenne miről szólni. Ezért születnek a könyvek, mert sok a muníció, és érdemesnek tartom megosztani az olvasókkal.

Jakupcsek Gabriella tévés-rádiós szakemberként mindig magas színvonalat képviselt. Hogyan sikerült íróként elindulnia? Őszinte hangon mondja: Igazi nehéz szülés volt! Meg kellett találni magamat, az írói hangomat, mert amit addig egy gesztussal kifejezhettem, arra most csak a nyelv áll rendelkezésemre. És én abban hiszek, hogy akkor eredeti egy könyv – lévén, hogy én nem szépirodalmat írok –, ha megtalálom a saját nyelvezetemet. Emellett persze a szakmát is el kellett sajátítani, hiszen ez már nem ugyanaz, mint interjút készíteni.

Sokakat foglalkoztató kérdés az, hogyan találja meg a hozzá illő témát. Erre persze mondhatjuk, hogy a téma az utcán hever. Jakupcsek Gabriella nem keresgél, figyeli magát, és ami őt a világból érdekli, azt kezdi el vizsgálgatni. Így született meg a covid-könyve is (Alul semmi?), amelyben olyan kérdésekkel inspirál bennünket, olvasókat gondolkodásra, hogy mit változtatott rajtunk a felfordult világ, hogyan reagáltunk a változásokra, veszélyként vagy esélyként? Szerinte ezek megkerülhetetlen kérdések.

Az új könyv apropója: Jakupcsek 60 éves lett. Miért kell ezzel törődni? Eddig nem izgatott, nem volt időm ezzel foglalkozni, sokszor nem is tudtam megmondani, hogy pontosan hány éves vagyok, de elérkezett, és bele kellett ebbe állnom. Meg kellett állnom, nem lehet ugyanis nem tudomást venni arról, hogy 50 után a nők láthatatlanná válnak, és nemcsak a mi pályánkon, hanem globálisan. Mintha eltűnnének, tehetségüktől függetlenül. Éppen az a célom ezzel a könyvvel, hogy ráirányítsam erre a figyelmet és főként arra, hogy mi az, amit megtehetünk magunkért. Az izgat, hogy mi az, ami rajtam múlik és mi a környezetemen.

Jogos a felvetés a moderátor Nagy Roland részéről, hogy ezekről beszélni bizony tabuk döntögetése nélkül nem igazán lehetséges. Ráadásul a legtöbben nem szeretnek a negatív dolgokról beszélni. Miért érezhet valaki késztetést, hogy belemenjen a tabuk döntögetésébe? A negatív dolgokat én sem szeretem, de mégis bele kell menni a tabutémákba, olyan embernek, aki már benne van, hogy megváltozhasson a hozzáállásunk. Elég szemérmes ember vagyok, de borzasztó nagy az igazságérzetem. Semmi mást nem akarok, felvetek kérdéseket, például változókori probléma, és biztatok mindenkit, hogy gondolkozzon el rajta. Nem kell velem egyetérteni, nem is megmondó, hanem kérdező ember szeretnék lenni. Kezdjünk el végre gondolkodni közösen olyan témákról, amelyek nincsenek benne a közbeszédben, de az életünkben jelen vannak. Rengeteg dologban magukra vannak hagyva a nők, ilyen a változókor is.

Hogy a szerző valóban nem szeretne megmondó ember lenni, azt a könyv szerkesztése bizonyítja legjobban. Egy-egy témakörön belül szakértőket is megszólaltat, vagyis elmondja, mit gondol, de rögtön kapunk egy másik nézőpontot is. A témák végén pedig ott találjuk a „minimálprogramot”, hogy elhiggyük végre, a megvalósítás nem pénz kérdése. Rajtad áll, hogy mit teszel meg magadért!

Sok szó esik a kötetben a változókorról, különböző női problémákról, de – szögezi le – ez nem női könyv, szerintem nincs is olyan. Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy Jakupcsek beszélgetőtársa egy fiatalabb férfi, aki elolvasta a könyvet, jól ismeri a részleteket, ami hamar ki is derült. Nem vagyunk egymás nélkül, egy férfi is megszenvedi, ha egy nő nem jól érzi magát a bőrében – magyarázza. Remélhetőleg ez segít megérteni a másikat, és elindít egy párbeszédet – teszi hozzá.

A könyv fontos eleme a humor, az önirónia. Én ezek nélkül nem is tudok közlekedni – teszi hozzá komolyan –, nagyon sok konfliktustól megóv. Ha tudunk a dolgokon nevetni, kevésbé elviselhetetlenek, ettől még persze vannak. A magyar nyelv pedig fantasztikus kifejezéseket ismer.

Az, hogyan viszonyulunk az élethez, nyilván nem képzelhető el a társadalmi közegünk nélkül. De vajon miben vagyunk e téren elmaradva, vagyis milyen területen kellene fejlődnünk? Honnan vegyünk erre jó példákat? Régen a tekintélyelvűség mondta meg, kit tiszteljünk, ez már nincsen, de ettől még a tiszteletnek meg kellene maradnia, alapból kellene tisztelnünk egymást. Itthon kevés a jó példa. Nem bánunk jól a korral. 50 feletti női közszereplő, aki egy hétköznapi nőnek igazán példát tudna adni, nincs is. Ha elvétve megjelenik valamelyikük a képernyőn, nem igazán derül ki, hogyan éli meg a nőiségét. Nincsenek idolok, eltűnnek azok, akik azok lehetnének. Ez egy olyan problémát is felvet, hogy aki nem látható, akkor az azt is érezheti, hogy már nincs rá szükség. Ezt tartom igazságtalannak. Számos tehetséges 40 pluszos nő van, fontos lenne látni, hogy ők hogyan élik meg a korukat, hogy ebből tanulhassunk. Nálunk fejlettebb társadalmakban találni jó példákat. Nem ritka és elítélendő hírt adni egy-egy idősödő sztárról, akinek nem csak a sikereit követhetjük a közösségi médiában, Bruce Willisért egy világ aggódik, de Jane Fonda is naponta posztol.

Jakupcsek Gabi úgy gondolja, hogy nem kell, hanem kötelező erről a témáról a közösségi médiában is beszélni. Fontos odafigyelnünk a magyarázatára is: A mi korosztályunk legnagyobb veszélye, hogy nekünk utólag kell a tempót fölvenni, és megtanulni ebben a világban boldogulni. Ha nem veszed fel a ritmust legalább minimum szinten, lemaradsz, rászorulsz másokra, és egyre feleslegesebbnek érzed majd magad. Bakancslistájának is egyik sarkalatos pontja minél tovább megőrizni a fizikai és szellemi frissességet.

Arra is van válasza, hogy mit kezdjünk a rengeteg megmondó emberrel és mások véleményével! Kérdezzük meg magunktól, hogy mennyire számít a másik véleménye, és ha nem, lépjünk tovább. Ha változtat valamin, akkor viszont érdemes kicsit elgondolkodni.

A magam részéről kötelezővé tenném a könyvet, hogy minél többünknek lehessen napos az a bizonyos B oldal!

Jakupcsek Gabriellával és A napos B oldal című új könyvével 2023. november 12-én, vasárnap 16 órakor tölthetett egy inspiráló délutánt a győri közönség a 22. Győri Könyvszalonon.

SzaSzi
Fotók: Szabó Béla, Márné Tóth Krisztina