Bíró Gergely, a Magyar Napló Kiadó író-szerkesztője beszélgetett azzal a Zöldy Pállal ezen az esős kora délutánon, aki író-léte mellett magáénak tudhat könyvtárosi, szociálpedagógusi, drámapedagógusi és a Duna Televízióban műsorvezetői múltat is. „Sosem tudtam, hol a helyem, de mindig tudtam, hol vagyok. És mindig próbáltam úgy létezni, hogy az a hely az enyém legyen, ahol vagyok.” ‒ Így tekintett vissza és nézett végig magán Zöldy Pál az érdeklődő közönség jelenlétében.

Az Örömzene címet kapott novelláskötet szereplői is a helyüket keresik, közülük többen történetről történetre visszatérnek, az egyes elbeszélések pedig össze-összekapcsolódnak, és néha talán egymásban is folytatódnak. A jelenben játszódó, „emberbarát” sztorik írásainak „népi lélekgyógyászat” előképe Zöldy Pál saját orvos édesapja, akinek „hitvallása” volt, hogy az orvosi szerepkör harmada a gyógyítás, másik harmada a fájdalomcsillapítás, utolsó harmada pedig a vigasztalás. „Lélekkel lehet gyógyítani, minden betegségnek valamilyen lelki alapja van.”

A kötetben a ritkább városi helyszínek mellett két kisebb faluban játszódnak a történetek. A falu azért fontos a szerző számára, mert „az utolsó helyszíne a törzs-kultúrának”, ahol az interakciók alakították a szabályokat, törvényeket, itt ezeket „még nem szervezték ki az Istenhez”. A falu az a kicsi, zárt tér, ahol „meg tudnak történni a dolgok, ott felfokozódnak, és feszültség keletkezik”. Ilyenformán a falvak még egyértelműen „igaz emberi közegek”.

Szilvási Krisztián
Fotók: Márné Tóth Krisztina