A Bácskossuthfalván (Ómoravica) született szerzővel Nemes Attila, a Magyar Napló Kiadó szerkesztője, PR és marketing munkatársa beszélgetett, aki először képbe helyezte a közönséget arról, mi is az a rézeleje: pálinkafőzéskor a lepárlás következtében keletkezik, egy zöldes színű, réz szagú, mérgező folyadék, megsemmisítésre kerülő melléktermék. Nos, a vajdasági Sinkó Ervin-díjas, a magyar Déry Tibor-, József Attila- és Márai Sándor-díjas író, a Magyar Arany Érdemkereszt méltó tulajdonosa ezt a megfoghatatlan, illékony anyagot szimbolikusan telepítette rá a Könyvszalonra hozott regényének történetére.

Majoros Sándor Bácskáról, a Délvidékről származik, ahol a pálinkafőzés a huszadik század közepén olyan szerzett jog volt, amelyet nem lehetett elidegeníteni az ottani lakosságtól. A határvidéken éltek, begyűrűzött a Balkán szellemisége, életérzése – a regény ebben az érában játszódik, a cselekmény pedig majd fél évszázadot fog át. A szerző egyfajta „aranykornak” tartja ezt az időszakot, amikor a második világháború után elkezdődött a konszolidáció, a tudományos korszak non plus ultrája, amely aztán mindenki várakozása ellenére egyszer csak véget ért, hogy átadja a helyét a válságoknak, a társadalmi elidegenedésnek.

Ezt a korszakot fogja át a pontosan tíz évvel ezelőtt, 2013-ban megjelent, Az eperfa nyolcadik gyökere című családregénye is – Majoros Sándor kitűnően érzett rá arra, hogy ebben a világban még rengeteg kiaknázható potenciál feszül, így vitte tovább mindezt a Rézelejében is. A regény tulajdonképpen 30 évig érlelődött: 1994-ben kezdte el írni, de akkor még – csupán 10 éves írói múlttal a háta mögött – félretette. Telt-múlt az idő, közben írt mást is (például kalandregényt), és csupán mostanra jött össze és jelent meg a könyv, mivel ahogyan ő maga fogalmazott: „ A regényírás komoly fizikai munka.”

A történet tele van humorral, hiszen ennek az időszaknak van valamilyen „bizarr vidámsága”, ezt az „abnormalitást” pedig – túlélési technikaként – csakis a komikummal lehetett túlélni. Ha az egyes szereplők ismerősnek tűnnek az olvasónak (emlékeztetnek például A tanúra vagy az Indul a bakterházra), azért van, mert ezek igazi „univerzális figurák”.

„Le lehet-e tenni a vajdasági szemüveget?” ‒ tette fel a kérdést Nemes Attila, mire Majoros Sándor elmondta, hogy azt vette észre, hiába fél a beskatulyázástól, a bácskai világ „mindig utána nyúl”. Írt már novelláskötetet a 70-es évek világáról, amin pedig most dolgozik, az szintén ugyanebbe az univerzumba vezet majd el bennünket, csak immár a 80-as években, a roppant érdekes és izgalmas borbélyok világában játszódóan.

Szilvási Krisztián
Fotók: Márné Tóth Krisztina