„Az ember sokkal több annál, mint az az idő, ami beleszorult.”

Michael Ende Garmisch-Partenkirchenben, sürgősségi császármetszéssel született, édesanyja élete egy hajszálon múlt. Gyönyörű, felnőttek számára is mély, belső valóságokat feltáró mesevilága egy lelkiekben gazdag, ugyanakkor nélkülözésektől és konfliktusoktól sem mentes gyermekkorból táplálkozik, amelyhez a zord sötétségbe forduló Németország adta a hátteret. Szülei mindketten különleges emberek voltak. Édesanyja, Luise Bartholomä Ende 4 évesen maradt teljesen árván. Mindenért meg kellett küzdenie. Nagyon energikus, intenzív ember volt, aki a nehezebb időkben eltartotta az egész családját. Emellett Luise élénken érdeklődött minden irodalmi, filozófiai, mitológiai és vallási kérdés iránt.

Michael Ende nagyon közel állt édesapjához is. Edgar Ende szürrealista szobrász és festőművész, akinek épp születőben lévő nemzetközi karrierjét az erősödő nemzetiszocialista rezsim törte ketté. Az apa alkotásai gyermekkorától kezdve fontos szerepet játszottak fia életében, festményeinek fantáziavilága mindennapi élményeinek része volt. Rengeteget beszélgettek a képekről és a bennük tükröződő világnézetekről, ezoterikus és vallási kérdésekről. A művész mélységes tisztelete az isten iránt nem korlátozódott a kereszténységre, hanem kiterjedt más vallások, például a buddhizmus nagy alakjaira is.

Michael Ende művészi ambícióit szülei már a kezdetektől támogatták. Amikor nagyon fiatalon verseket kezdett írni, teljesen komolyan vették irodalmi tevékenységét, és édesapja büszkén olvasta fel a költeményeit barátainak. Ende mindig is hálás volt nekik, hogy megalapozták művészi megértését és látásmódját.

A háború borzalmai korán véget vetettek az író gyermekkorának. Tizenkét éves volt, amikor sor került az első légitámadásra München felett: „Az utcánkat lángok égették el. A tűz nem pattogott, üvöltött. Zúgtak a lángok. … Látom magam előtt azt a sok-sok embert, akik tehetetlenül bolyonganak a romok között, mintha egy útvesztőben rekedtek volna. Egyikük egy asztalt cipelt a hátán – hiábavaló gesztus, de valószínűleg ez volt az egyetlen dolog, amit meg tudott menteni…”

A megrendült fiú versbe foglalta élményeit, és elkezdte tanulmányozni a költészetet. Iskolái befejezése után a lensburgi színházban kapott állást. Ez az idő kiábrándító és csalódásokkal teli volt számára, mégis segítette irodalmi fejlődését. Egy év színészkedés után, 1951-ben visszaköltözött Münchenbe, ahol íróként kívánt megélni. 1952-ben itt ismerkedett meg egy Ingeborg Hoffmann nevű színésznővel, aki bejuttatta őt a kabarék világába. A következő években a müncheni Volkstheaterben dolgozott mint színész, kabaré-író és rendező.

1954-től filmkritikus lett a Bajor Rádiónál. Ekkor ismerkedett meg Kurosawa filmjeivel. 1955-ben, Friedrich Schiller halálának 150. évfordulója alkalmából A kis halak (Die kleinen Fische) címmel írt egy jelenetet a kabarénak. A nagy siker további megbízásokat hozott számára. Az 50-es években intenzíven foglalkozott Bertolt Brecht művészeti felfogásával, leginkább színházelméleti írása (Das kleine Organon) ragadta meg. Később eltávolodott Brecht azon véleményétől, hogy a színháznak és az irodalomnak a nézőket, illetve olvasókat bizonyos (politikai) nézetekre kell „nevelnie”. 1956-ban több hónapot töltött Olaszországban, Palermóban, ahol nagy hatást gyakoroltak rá azok az elbeszélők, akik nagy tereken pénzért mesélték történeteiket. Ekkor fogalmazódott meg benne a vágy, hogy ő is ilyeneket írjon.

1957-ben egy grafikus barátja javaslatára született meg a Gombos Jim, amelynek csak másfél éves keresés után talált kiadót. A kézirat túl terjedelmes volt, ezért két kötetben jelent meg. Az első Gombos Jim és Lukács, a masiniszta (Jim Knopfund Lukas, der Lokomotivführer) címmel 1960-ban. Az írást az augsburgi Bábszínház dolgozta át és keltette életre. A második kötet, a Gombos Jim és a rettegett 13 (Jim Knopf und die wilde 13) 1962-es kiadása és a különböző, idegen nyelvű fordítások (20 nyelvre ültették át) meghozták számára az anyagi függetlenséget, ezért innentől kezdve befejezte tevékenységét a rádióban, és csak az írásnak szentelte magát.

Endét egész életében lenyűgözték a misztikus gondolatokra összpontosító filozófiai elméletek. Osztotta szülei érdeklődését Rudolf Steiner és munkássága iránt, de világképét nemcsak Steiner antropozófiája alakította. Több forrásból kereste az igazságot, többek között Christian Rosenkreutz Alkímiai mennyegző című könyvében, indiai és egyiptomi hitrendszerekben, de megérintette a Zen, a Kabbala és Sören Kierkegaard írásai is.

„Vannak a Föld forgásában ritka pillanatok (...), amikor megesik, hogy valamennyi dolog és lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ismétlődő módon együttműködnek, úgyhogy olyasmi történhetik, ami se előtte, se utána soha nem. Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül múlnak el. De ha akad valaki, aki érti, fölismeri őket, nagy dolgok esnek a világon.” (Michael Ende: Momo)

1964. augusztus 7-én Rómában, a Capitoliumban feleségül vette Ingeborg Hoffmannt. 1966-ban Münchentől 30 km-re, Mangfalltalban vásárolt egy 1415-ben épült kastélyt. Ezután négy év intenzív restaurációs munka következett, amely az összes pénzét elvitte. A kastély még ezek után is lakhatatlan maradt, ezért 1971-ben eladta, és feleségével együtt a napfényes Olaszországba, a Rómától délre található Genzanóba költözött. Álma, hogy egy kastélyban lakjon, nem vált valóra.

1972-ben látott napvilágot meseregénye, a Momo, a saját maga által illusztrált kötet hatalmas sikert aratott, ám az NDK-ban – nem véletlenül – betiltották. 1979-ben született meg másik leghíresebb műve, A Végtelen Történet, mely mára a gyermek- és ifjúsági irodalom klasszikusává vált. Megjelenése évében Buxtehude-bullával, egy évvel később pedig Ezüst Íróvesszővel és Wilhelm Hauff-díjjal tüntették ki. Magyar fordítása Hárs Ernő munkája, 1985-ben jelent meg először, és ezt számos újabb, változatlan kiadás követte.

A könyv német eredetijét több mint 30 nyelvre fordították le: angol, arab, bolgár, brazil és portugáliai portugál, cseh, dán, eszperantó, észt, finn, francia, görög, holland, horvát, izlandi, ivrit, japán, kínai, koreai, lengyel, lett, litván, magyar, norvég, román, olasz, orosz, spanyol, svéd, szerb, thai és török nyelvre.

„Vannak emberek, akik soha nem jutnak el Fantáziába, és vannak, akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza is térnek onnan. Úgy, mint te. És ezek hoznak gyógyulást mindkét világnak.” (Michael Ende: A Végtelen Történet)

1985-ben elhunyt a felesége. Ende ezt követően visszaköltözött Münchenbe. 1989-ben elvette feleségül Mariko Sato japán fordítót, aki az író több művét ültette át az anyanyelvére. Többször is elutaztak együtt a szigetországba. 1992. október 23-án tették utolsó útjukat Japánba, és találkoztak Ende ottani kiadójával, az Iwanamival, hogy megünnepeljék a Momo milliomodik eladását. Mindig is szeretett volna mélyebb betekintést nyerni a japán kultúrába, tisztelte hagyományait, a haiku, a no színház és a zen nagy hatással voltak rá.

„... szeretem és csodálom ezeket a dolgokat, az írásaim nem lettek volna ugyanolyanok nélkülük.”

Michael Ende 1995-ben, Stuttgart közelében hunyt el. Müncheni síremléke, amelyet Ludwig Valentin Angerer tervezett, egy hatalmas, bronzból készült nyitott könyv, amelyből műveinek mesefigurái nőnek ki.

Momo

„Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.”

A különleges történet, amely „minden 8 és 80 év közötti gyereknek szól”, szimbolikus formában, nagyon pontosan ragadja meg modern világunk visszásságait, miközben elvezet egészen az idő csodálatos titkáig.

A színhely egy olasz kisváros, ahol egy elhagyatott amfiteátrumban egyszer csak megjelenik Momo, aki úgy tud figyelni, hogy ezzel visszaadja a felnőttek lelki békéjét, és felébreszti a gyerekek játékos képzeletét. Egy napon azonban beszivárognak a városba a szürke urak, akik az emberek életidején élősködnek. A város lakói észre sem veszik, hogy lelketlen robotokká manipulálják őket, akik teszik a dolgukat, gazdagodnak, de még arra sincs idejük, hogy ennek értelmén elgondolkodjanak. Minél többet takarékoskodnak, minél több lesz a számlájukon, annál szegényesebb és sivárabb lesz az életük, és egyre idegenebbé válnak önmaguk számára. A gyerekek szenvednek leginkább az egyre ridegebb világtól. Tiltakozásukat azonban senki nem hallja meg, csak Momo. Amikor úgy tűnik, hogy a világ már végképp a szürke uraké lesz, a kislány Cassiopeia, a teknősbéka vezetésével elindul a titokzatos Hora mesterhez, aki nagyon fontos dolgokra tanítja meg.

Momo története az állandó időhiánnyal küzdő mai emberhez szól, megmutatja a megújulás útját, amely egészen odáig vezet, ahol az idővirágok születnek.

„Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolnak rá. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő. Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha örökkévalóságnak tetszhetik, de el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.”

Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, michaelende.de, docplayer.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.