Bevallom, még sohasem olvastam ezelőtt Tóth Krisztinától, de a körülöttem lévő kollégák, ismerősök felől annyi (pozitív) visszajelzést hallottam már önről, hogy éppen ideje volt nekem is megismerkednem Tóth Krisztinával. És most úgy érzem, túl legújabb kötete novelláin, hogy bizony valami rendkívüli írói univerzumtól tartottam eddig távol magam. Bár én most egy életmű kellős közepén ütöttem fel a lapokat, egy hozzám hasonló „kívülállónak” hol kellene kezdenie az ismerkedést önnel?

Nem is tudom, talán nem időrendben. Eddig, ha a gyerekkönyveket is beleszámolom, több mint negyven kötetem jelent meg. A Pixel talán jó kezdés, vagy a 2006-os Vonalkód. Vagy a Világpuszi című gyerekkönyv.

Öt év szám szerint huszonöt tárcáját és novelláját tartalmazza az Ahonnan látni az eget című legújabb kötete. Még mielőtt az egyes történetek mélyére tekintenénk, arra vagyok kíváncsi, egy ilyen összeállítás esetén milyen szerkesztési vagy rendezési elveket követ, hogyan állnak sorba, hogyan kerülnek egymás mellé az adott történetek, netán a felépített „mintázat” képes arra, hogy kiadjon egy magasabb dimenzionális üzenetet, jelentést is?

Egy kötet szerkesztésénél mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az egymás mellé kerülő szövegek oda-vissza hatnak egymásra. Egy kötet ilyen értelemben hasonlít egy kiállítási térhez. Amikor belépünk, az első megpillantott kép meghatározza az elvárásainkat, a hangulatunkat. A könyv szerkesztésénél ugyanilyen lényeges a nyitó- és záródarab is, és természetesen az is fontos, hogy mi kerül középre. A tematika alapján bizonyos novellákat egy csoportba rendeztem, és így hangsúlyosabban kirajzolódnak a visszatérő motívumok. A záró novella kiemelten fontos, hiszen azzal köszönök el az olvasótól. Ebben az esetben a kötet címét is az utolsó darab címe adta. Ez a történet, hasonlóan más novellákhoz, nincs lezárva. Nem kapunk választ, nem tudjuk, mi történik a szereplőkkel. Ezt a fajta lezáratlanságot tudatosan használom, mert azt szeretném, ha a történet tovább dolgozna a befogadóban.

És jól is esett megdolgoznom a kötettel: minden egyes történetének elolvasása után feljegyeztem magamnak néhány kulcsszót, asszociációt, érzelmi-hangulati benyomást, egyfajta következtetést. Visszaolvasva őket azt vettem észre, mindegyiküknél szerepet kapott a kitágított idő, konkrétabban a jövőre való erőteljes utalás. Csakhogy ez a jövő kivétel nélkül – magamtól idézek – „nem létező”, „láthatatlan”, „elhalványuló”, „fel sem merülő”, esetleg „soha nem is lehetett (volna)”. Ilyenformán úgy tűnhet, minden történet a „semmibe fut ki”, pedig én akkor is úgy érzem, a sorok között a remény számtalan ékköve csillan fel, csak nekünk kell összeszedegetni őket. Tehát szándékoltan tette bele az olvasó kezébe az egyes sorsok továbbélésének, azaz a jövőnek a kulcsát.

Igen, ahogyan utaltam is erre. Az olvasó belecsöppen ezeknek a szereplőknek az életébe. Véletlenszerűnek tűnhet, mely ponton lépünk be a sztoriba, és talán időbe telik, amíg megérti, kik is ezek az emberek, mit csinálnak, merre tartanak. Amikor aztán az olvasó felfogja, miféle problémákkal is küzdenek a karakterek, milyen traumákat cipelnek, mivel küzdenek éppen, mire vágynak, akkor ösztönösen végigpörgeti magában a történetük lehetséges kimeneteleit. De én, az író, nem kísérem tovább ezen az úton a figuráimat, én csak egy adott szakaszt rögzítek az életükből.

Közös pontnak gondolom a legváltozatosabb nemű, korú, hátterű, attitűdű szereplők esetében azt, hogy mindannyian egy másik életet kívánnak élni. Erre a történetek „fordulópont”-jellege még jócskán rá is erősít. Miért nem találják a saját bőrükben ezek az emberek a helyüket?

Tapasztalatom szerint az mérgezi leginkább az életünket, hogy nem vagyunk benne jelen, állandóan elvágyódunk valami képzelt, felstilizált másik életbe. Alig ismerek valakit, aki fejben ne máshová helyezné magát, és ne volna – kicsit vagy nagyon – elégedetlen a jelenlegi helyzetével. A munkájával, házasságával, státuszával. A lakóhely ennek tulajdonképpen csak a fizikai manifesztációja. Pont ezért rendezkednek, változtatnak ennyit az emberek. Úgy érzik, ha másutt, nagyobb lakásban, több szobában, jobb helyen élnének, azzal az egész életük jobb minőségűvé válna. Jobb kilátást akarnak, szimbolikusan is. De ez szerintem tüneti kezelés, bár hozzá kell tennem, magam is az elszánt költözködők közé tartozom. A kérdés inkább az, mi okozza az otthontalanság, talajtalanság imbolygó érzését. Miért érzi azt a legtöbb ember, hogy (még) nem a megfelelő helyen van? A nagyszerű újságíró inkább író akarna lenni, a tévébemondó meg előadóművész. De a vágyakozásnak soha nincs vége, és közben eltelik az élet úgy, hogy csak rövidke pillanatokat töltöttünk elégedetten a saját mindenkori jelenünkben. Ki a felelős ezért? A hazug üzeneteket küldő internetes felületek, a média, vagy esetleg mi magunk? Nekem például az írás jelenti az otthonosság érzését és az önazonosságot. Ott vagyok otthon, ahol a szeretteim vannak és ahol az írás feltételei adottak. Amikor írok, nem vágyódom el sehová, de sok embernek nem adatik meg, hogy rátaláljon arra a tevékenységre és kiteljesítő örömre, ami hozzásegíti, hogy a jelenben éljen és kapcsolódni tudjon másokhoz.

Ráadásul ezek a főszereplők valójában mind magányosak; térben, időben, intellektusban és emóciókban is elszigeteltek a körülöttük-velük élőktől. Van-e, lehet-e így bármilyen remény, és ha igen, honnan kell érkeznie: kívülről vagy inkább belülről?

A válasz kicsit kapcsolódik az előző kérdéshez. Senkit sem lehet megváltani, kiléptetni a saját sorsából, ha ő maga nem kész rá, ha nincs benne erő a változtatásra. Kívülről érkezhetnek impulzusok, de késznek kell lenni ezek befogadására.

Az olvasót megviselő történeteket ugyanakkor átszövi egy halvány, önironikus humor, ami nem magunkat neveti ki, sokkal inkább a körülöttünk lévő világot, a sorsot, ami ebbe az életbe kényszerített bennünket. Mennyire nehéz harmonikus egységbe fűzni a drámaiságot a katarzist elősegítő humorral úgy, hogy ne oltsák ki, illetve ne tegyék hiteltelenné egymást?

A humor és az irónia csak felerősíti a tragikumot, mint valami enyhén édeskés fűszer, ami kiemeli a keserű alapízt. Tragikus történeteket a legritkábban lehet ellenpontozás nélkül, sötéten leírni, mert éppen az ellenkező hatást fogja kiváltani, vagy esetleg átcsúszik érzelgős giccsbe. Itt, ebben a régióban a humor és önirónia mindig is a túlélés eszköze volt. Amíg tudunk magunkon röhögni, nincs minden veszve.

Az utolsó novella, a kötetcímadó Ahonnan látni az eget mindazt, amiről beszélgettünk, texturális sűrűségben egyesíti. És olyan feloldást ad az olvasónak, hogy újra láthatóvá teszi (számára) a jövőt. Igazán reménytelivé. Tóth Krisztina maga is úgy gondolja, hogy ahonnan az eget látjuk, ott elkezdődhet valami új és jobb?

Hm, már megint a lakhelynél tartunk. A történet főszereplője az életéből akar kiszabadulni, abból az életből, amit odáig – időt, pénzt, energiát nem kímélve – ő maga épített apránként fel. A pillanatnyi szünetben, ami az építgetés közben támad, hirtelen rálát az egész értelmetlenségére, és felismeri, hogy réges-rég elvesztette a kapcsolatot a szeretteivel és saját magával is. Megint oda kanyarodnék vissza, hogy belül, magunkban kell otthont és rendet teremtenünk: addig képtelenség másokhoz jól, érvényesen kapcsolódni, amíg a mi belső jóllétünket mindenféle lehetetlen feltételekhez kötjük. A főszereplőnek egyedül kell lennie, az ég ilyen szempontból a tisztánlátást is jelenti. Látni akarja az eget, vissza akar térni a legalapvetőbb dolgokhoz, és megérteni végre, mi a fontos. Nem a külvilágnak, hanem neki, magának. Szerintem a világjárvány időszaka alatt sokan eljutottunk ebbe az állapotba, de amint elmúlt a közvetlen vész, megfelejtkeztünk a saját megrendítő tapasztalatainkról. Hogy valójában milyen egyszerűen is lehet élni, és örülni annak, hogy egyáltalán itt vagyunk, vagyunk. Most, a háborúk és a szorongás idején ez megint nagyon aktuális. Van vízforralónk, drónunk, 5G telefonunk, folyamatosan tudósítunk róla, hogy éppen hol vagyunk és mit csinálunk, miközben sehol sem vagyunk jelen, és fel se tűnik, ha hetekig nem látjuk az eget.

Tóth Krisztinával és Ahonnan látni az eget című kötetével a 22. Győri Könyvszalonon 2023. november 11-én, szombaton 16 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színházban a Kisfaludy Teremben, a rendezvény műsorfüzete pedig innen tölthető le.

Szilvási Krisztián
Fotó: Zsólyomi Norbert