Ugyanis bármennyire is népszerű azt gondolni, hogy a középkor csupa izgalom, csata, kaland és veszély volt, voltaképpen nem is különbözött annyira a mai világunktól, mint elsőre hinnénk. A települések, városok zöme 1000 és 1526 között a legritkább esetben nézett szembe ellenséges invázióval, és sokkal nagyobb gondot jelentett számukra a közlekedés biztonságának fenntartása a rablók ellen, mint az idegen hódítók hada. Akkor is a sivár – vagy, mint kiderül a forrásokból, nem is olyan sivár – hétköznapok domináltak. A Gazdaságtörténeti Kutatócsoport kötetei bizonyítják, hogy kutatási területük nagyon érdekes, és nem csupán a szűk szakmai közösséget hozhatja lázba. 2022 végén különösen remek kiadvánnyal rukkoltak elő, amely ugyan nem friss tanulmányokat közöl, ám olyan közel hozza az érdeklődőkhöz a középkori életet, amennyire ez csak lehetséges lapokon keresztül.

A Pillanatképek a magyar középkorból című válogatáskötet alapvetően „kis színes” hírecskék mozaikjából áll, amelyek a középkor egy-egy apró mozzanatát mutatják be példákon keresztül, gazdagon illusztrálva. Nem véletlenül használom a „kis színes” jelzőt, hiszen alapvetően a Történettudományi Intézet oldalának „Havi színes” rovatában jelentek meg az ide beválogatott történetecskék 2016-17-ben. A válogatás szerzőként felvonultatja a magyar középkorkutatás javát Bácsatyai Dánieltől Zsoldos Attiláig. A kötetben elsősorban nem királyokról, királynékról, az ország előkelőiről olvashatunk történeteket (ők csak ritkán kerülnek a szövegbe), főszereplői a hétköznapi emberek: polgárok, földművesek, hajósok, bányászok, jogászok, kőfaragók, molnárok és kézművesek. Nem is didaktikus leírásokat kapunk, hanem egy-egy kis sztorit, személyt mutatnak be, amit/akit a szerencsésen fennmaradt források segítségével a szokásosnál kicsit jobban megismerhetünk. A forrás lehet régészeti lelet, oklevél, számadáskönyv, ábrázolás, a kutató pedig történetet kerekít belőle, amely átélhetővé teszi azokat a nem is olyan sötét középkori hétköznapokat. Stílusilag, szerzőtől függően, lehet kissé szárazabb, „szakmaibb”, vagy akár egészen mesemondásszerűen elbeszélt a történet.

Minél többet olvastam a középkorról, annál nagyobb fanatikusa lettem az utóbbi évtizedben. A középkorban ugyanis az az izgalmas, hogy milyen egyszerű, ugyanakkor komplex. Ma szinte mindenben – sokszor akár mesterkélten is fenntartandó – egyenlőség a norma, erre vagyunk büszkék, míg a középkorban fel sem merült senkiben, hogy az emberek egyenlőek lennének! Legfeljebb Isten előtt, majd a túlvilágon... Egy polgár a maga által bírt jogaira volt büszke, a nemes az ősi jussára, adómentességére és kardjára, de még a jobbágy is óvta a saját magát megillető kiváltságokat. Az egész világ egyéni és közösségi autonómiák kusza hálózata volt, amelyet egyénenként – elméletben – az érdem, hűség és a teljesítmény szabott meg. A születés mellett természetesen... Szinte hihetetlen, hogy 500 évvel ezelőtt az emberek képesek voltak városokat, országokat működtetni a nekünk igencsak áldatlan állapotoknak tűnő viszonyok mellett! És legtöbb esetben nem is rosszul!

Az első fejezetben nyolc írás kapott helyet, és elsősorban a megélhetéssel, bevételekkel, adózással foglalkoznak, majd a bányászat és a tulajdonviszonyok taglalása lövetkezik 5-5 bejegyzésben. Nem maradhatott ki a pénz világa sem, hiszen egészen elképesztő, miféle kaotikus monetáris rendszer uralkodott akkoriban, majd jön a különféle szakemberek nehézségeinek bemutatása. A kereskedők a középkor legfontosabb szereplői közé tartoztak, nélkülük nem lehet gazdaságtörténeti mű, utána a címertan következik három tanulmányban. A két utolsó fejezet írással kapcsolatos történeteket mesél el, illetve vegyesfelvágottként extrém eseteket vonultat fel.

Melyek voltak számomra a legizgalmasabb írások? Draskóczy István középkori hajókról és tutajokról írt szösszenete mindenképpen ilyen. A túlnyomórészt akkor is – sőt, a közékorban pláne! ‒ vizek mentén élő magyarok gyakran hajón közlekedtek, emellett a nagyobb mértékű áruszállítás csak azokon volt olcsón megoldható. Draskóczy bemutatja a sószállító tutajok és hajók különféle típusait, méreteit, illetve a hajósokat, akik meglovagolták ezeket a vízi járműveket. A sóbányászatról írt szösszenete szintén plasztikus, idézetekkel gazdagon fűszerezett (megsózott...). Nagyon érdekes volt az eskükről szóló Szőcs Tibor írás is, hogy miként, hol és kik előtt kellett esküdözni. Weisz Boglárka Védelmi pénz, avagy üzemeltetési költség címmel a korabeli vámszedési gyakorlatot mutatja be, amelynek visszáságaival közvetlen utána Kovács Viktória foglalkozott. Valami „érthetetlen” oknál fogva ugyanis a középkorban sem szerettek az emberek adót/vámot fizetni, így megpróbálták kicselezni a hatóságokat álutakkal, amelyek elkerülték a vámszedő helyeket. Mások meg másokat vittek álutakra, és álvámokkal vámolták a gyanútlan utazót. Szintén nagy kedvencem Körmendi Tamás írása, amelyben egy középkori ingatlanmaffiáról lebbenti fel a fátylat, valamint Kádas István írása a rovásbotokról. Utóbbi bemutatja a kor embereinek zsenialitását, akik egyszerű módszerekkel képesek voltak megoldani egy olyan problémát, amelyet ma sokszor a NAV számítógépei sem. Egyébként a kötetből szépen kiderül, hogy a középkoriak vallásosságuk mellett nagyon is földhözragadt, anyagias szemléletű emberek voltak, akik elvárták egy egyházi alapítványtól is, hogy gazdaságosan legyen képes fenntartani magát. Szó nem volt itt valamiféle ostoba, bigott alakokról, hanem nagyon is racionális, két lábbal a földön álló emberek alkották a Magyar Királyság lakosságát.

Bár tematikailag a gazdaságtörténet dominál – elvégre mégiscsak a Gazdaságtörténeti Kutatócsoport kiadványa –, ám akad itt egyéb is. Megismerkedhetünk a kétes erkölcsű leányzóval, Maruszjával, aki egyik zsoldoskapitányt elhagyta egy másikért, jókora bajba keverve Pozsony városát 1466-ban. Megtudhatjuk azt is, hogy mennyivel szórakoztatóbb (és egyben költségesebb) vendég volt Luxemburgi Zsigmond, mint III. Frigyes német-római császár, vagy hogy miként úszott meg igencsak olcsón Borsvai András és Kendi György egy gyilkosságot 1518-ban. Azt is tudni illik, hogy az erőszak a középkorban a jog egyik eszköze volt, s ha valaki úgy érezte, sérelem érte, gyakran fegyveres erővel vett revansot.

Bár forráscentrikusan szemlélem a történelmet – és a legfontosabbnak az utóbbi évek középkori gazdaságtörténeti kiadványai közül éppen ezért a forráskiadványokat tartom ‒, de be kell látnom, hogy a középkor népszerűsítése az ilyen populáris kiadványok feladata, mert könnyebben emészthető a nem szakemberek számára. Sajnos az igazán jó népszerűsítő irodalom a magyar történelemben sokáig hiánycikk volt, és ennek a bizalom látta kárárt. Növelte a közemberekben a hitet, hogy az „emtéa” valamiféle idegen test az államban, amely elszakadt a „pórnéptől”. Egyszerűen nem spórolható meg az a munka, amit a minőségi népszerűsítésbe kell befektetni, mert mindenki rosszul jár. Kárát látja az olvasó, aki csak gyenge köteteket vagy áltörténelmet talál a polcokon, és kárát látja a kutató, aki nem tudja majd eladni a könyveit. Szerencsére egyre gyakoribbak a kiváló népszerűsítő könyvek, amelyek szívós és kitartó munka mellett visza fogják állítani azt a bizalmat, amely valamikor régen elveszett. Lassú munka lesz, de az igényes olvasó látni fogja a különbséget egy szakmailag korrekt munka és egy szenzációhajhász blöff között.

A kötet képanyaga kiemelkedő, és ahol lehet, magyar példákkal illusztrálták a leírtakat, ahol nincs ilyen, ott külföldi kódexek, festmények kerültek a kötetbe. Mindez tanulmányonként átlagosan 7-8 fotót, térképet jelent, ami könnyen átélhetővé teszi a kort. Egyben a képeket tanulmányozva azonnal szembeötlik, hogy a középkor nem sötét, hanem nagyon is színes volt. A kiadók minőségi munkát végeztek, kötötten, fotópapír minőségű lapokon adtak ki igencsak korrekt áron egy nagyon értékes válogatást. Köszönet érte!

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.