Mit jelent, mire utal a kötet címe: Rövidköz?

Van egy realitáshoz kapcsolódó és egy metaforikus jelentése is. A kötet egyik verse viseli ezt a címet, aminek az a története, hogy pár éve a Lukács-iskolába jártam edzésre, és a hazafelé vezető úton egy kivilágítatlan közön kellett átmennem. A környék meglehetősen barátságtalan volt. A helyzet sajátos állapotot idézett elő bennem: egyszerre voltam feldobott és fáradt, megcsapott a hideg, téli levegő, senki a környéken, csak a Hold felettem. Ezt a különleges hangulatot igyekeztem versbe foglalni, mélyebb tartalmat is belefűzve.

„a déli égnek
ödémás hold az arca
néz néz közönnyel
ilyenkor merre tartok
szederjes aszfalt
terel a kisközön túl
hazáig Isten
nem látja most az árnyam”

(Juhász Attila: Rövidköz – részlet)

A kötetben két olyan ciklus van, amely az ember életét dolgozza fel, mint megélt kor, mint megélt időtartalom. Ide kapcsolódik a metaforikus jelentés. Úgy gondolom – ahogy sok számomra fontos költő is –, hogy az emberi élet a nagy végtelen időfolyamból egy rövid kis pillanat. Vagyunk is, meg nem is.

Több versből gyermekkori emlékképek, némelyekből kórházi élmények sejlenek fel. Milyen jelenlét vagy figyelem teszi lehetővé, hogy az ember versbe tudja foglalni egy-egy élethelyzetét?

Nem figyelemnek nevezném, inkább fogékonyságnak.

Ez veleszületett adottság az ember számára, vagy tanulható?

Szerintem meghatározó, hogy milyen találkozásaink vannak az iskolában a szépirodalommal. Megtanuljuk-e „elkapni” a szépséget egy szövegben, megtanulunk-e érzékenyen olvasni? Kialakul-e a nyitottság, hogy minden érzékünkkel, figyelmünkkel, a lelkünkkel és a gondolatiságunkkal képesek legyünk belevetni magunkat egy szép alkotásba.

Hogyan alakul egy életélmény költeménnyé?

Azért nehéz erről beszélni, mert szerintem senki nem tudja, hogy miért éppen egy adott témából lesz vers, miért éppen az a motívum ugrik be később, és akar nyelvi formában kiteljesedve megfogalmazódni. Rengetegen foglalkoztak az emlékezet működésével, a spontaneitásával és asszociációival. Számomra megfoghatatlan, ugyanakkor nagyon izgalmas, hogy egy bevillanó emlék milyen intenzitással tud valamit felidézni. És ez a költészet egyik legnagyobb kihívása, hogy amikor valami elindul bennem, és ott dolgozik a lelkemben, és keresgélem a szavakat, egyszer csak hogyan kap nyelvi formát. Hogyan fejeződik ki egy hangulat, és kapcsolódik hozzá közben gondolat is. Mert írás közben épül meg a szöveg, akkor válik önmagává, és mutat túl önmagán.

Ki volt az a meghatározó költő, akit olvasva először jutott eszébe, hogy verset írjon?

Középiskolás koromban egy nyelvtankönyvben találkoztam egy érdekes és szürreális képekkel teli Juhász Ferenc-verssel, és ez indította el bennem, hogy de jó lenne valami hasonlót csinálni.

„Egy szarvast hallottam énekelni vándoroljunk arra a tájra
Ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra
Ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őz-sutája
Kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága”

(Juhász Ferenc: A csönd virága – részlet)

A másik erős találkozás Pilinszky János Négysorosa volt. Ennyire röviden, ilyen intenzitással írni – ez is hatalmas inspirációt jelentett számomra. Az ő írásait hosszabb távon is figyelemmel kísértem, de a legfontosabb ihletet a japán haikuk világából merítettem. Még Szombathelyen, főiskolásként fedeztem fel őket Tandori Dezső fordításában. Macuó Basó költészete ragadott meg legjobban.

„Egy béka volt csak –
kis csobbanás gyűrűzik
a végtelenbe.”

(Juhász Attila: Utórezgések – részlet)

„Holdfény színei
útmenti vadvirágon.
Kavicscsikorgás.”

(Juhász Attila: Vándortanító)

Tisztelet Basónak címmel szentelt néhány haikut a japán mesternek. Mi mindent hoz magával egy-egy versforma? Világképet is akár?

Feltétlen. A haiku kifejezetten filozofikus ihletésű szöveg. És számomra nagyon fontos a rövidsége és intenzitása. A költő igyekszik megsejteni és megfogalmazni valamiféle rejtett többletet a természet jelenségeiben. Azt hiszem, a klasszikus vándortanító mentalitást szeretem ebben a versformában, amely úgy tanít, hogy elgondolkodtat és inspirál.

Milyen kapcsolat fűzi a természethez, amely egyik alapmotívuma az írásainak?

Vízi sportot űzök, úgyhogy mondhatom, hogy napi kapcsolatban vagyok vele, de inkább csak egy szeletével. Nem kifejezetten a legérintetlenebb részével találkozom, de mégis előfordult már, hogy láttam a Rábán átúszó szarvast, és rendszeresen szokott kísérni egy-egy gém is, aki igyekszik elcsalogatni a költőhelyétől. Napi változásában láthatom a vízjárást, a felhőjátékot, a lombkorona átalakulásait. Sajnos arra már jóval ritkábban nyílik alkalom, hogy elmenjünk a családdal egy nagyobb túrára a Bakonyba.

„Talán a létlélegzés egyik lehetséges formája” – írja Zalán Tibor a könyv borítóján. Mit ad a vers, amit semmi más nem adhat?

Azt a más állapotot, ami gyötrelem és élvezet egyszerre: megkeresni, hogy van-e szavam arra, amit átélek, megsejtek éppen. Ez egyfajta elemelkedés, ugyanakkor nagyon is életteli, életbe kötött dolog.

A versírás hatással van-e a munkájára?

Talán abban, hogy magyartanárként másfajta figyelemmel, érzékenységgel tudok egy-egy szöveghez közelíteni. Lehet, hogy tanítom már évek óta valahogyan, de egyszer csak jön egy élmény, és elkezdek egy Berzsenyi- vagy Babits-versről újszerűen gondolkodni. Az írás ad egyfajta beavatottságot, ami miatt másképpen tudom látni és interpretálni azokat a szerzőket is, akik eredetileg nem álltak hozzám olyan közel.

„egy szívütésben
minden lét egybedobban
ülünk párnázott székeken
s a mindenség magához enged”

(Juhász Attila: Világgá – részlet)

Mi a ritmus szerepe a versben?

Amikor keresem a szavakat, akkor ezzel párhuzamosan figyelem azt is, hogy valamilyen ritmus képes-e belebújni a születő szövegbe. Mostanában a jambikus lüktetés vált természetessé számomra. Nemrég kiderült, hogy az 50-es években, még ifjú emberként édesapám is írt verseket, méghozzá szépen rímelő, ritmusos költeményeket. Kérdeztem tőle, hogy honnan fakadt ez belőle, ő pedig elmesélte, hogy iskolásként nagyon szerette a verseket, és rengeteget tudott memoriterként. Ennek köszönhetően egy felező nyolcas, egy kétütemű hetes vagy bármilyen hagyományos magyaros versforma készségszinten ment neki.

Most én is hasonlóan vagyok, mint édesapám – nem nagyon kell keresgélnem a formát, a mondandó lüktetni akar. Gergely Ágnes Jonathan Swift éjszakái című kötetével kapcsolatban írta valaki, hogy a jambus a szívünk ritmusát tolmácsolja. Hozzáteszem, hogy a mai diákok borzasztóan félnek a ritmikai gyakorlatoktól, mintha hiányoztak volna a mondókák a kisgyermekkorból. Pedig Weöres Sándor is kiemeli A vers születése című tanulmányában, hogy mindennek a kezdete a ritmus.

„hajnal kapuja
az álom túlfelére
átenged egy szót

a fény beszél egész nap
s marad kimondhatatlan”

(Juhász Attila: s marad)

Mit jelent Juhász Attila számára a kimondhatatlan?

József Attila szavaival: „a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő fondor magányt”. Vannak olyan dolgok, amiket az ember sosem adna ki magából. Be van zárva, és mondjuk csak egy szerelem olyan intenzitású, hogy megnyissa ezeket a mélységeket. Ami kimondhatatlan, az valami esszencia. Ennek kimondásával próbálkozott meg Weöres Sándor az egyszavas, egysorosaiban. Létünk abszolút megértése, amit jó esetben a tudomány, a művészet és a vallások is megkísérelnek, hogy az ember valami nagyon elemit, valami mindenhatót megtaláljon.

Juhász Attilával 2023. november 10-én pénteken, 15 órakor találkozhatnak az érdeklődők a 22. Győri Könyvszalon keretében a Kisfaludy Károly Könyvtár második emeleti rendezvénytermében, a Könyvszalon teljes műsorfüzete pedig innen tölthető le.

Szabados Éva
Fotó: Vizsy Ferenc