A győri születésű irodalmárt az ötletről, a motivációról és a könyvről kérdeztem, de természetesen az olvasásnépszerűsítés és az irodalomtanítás hogyanjai sem maradtak ki beszélgetésünkből.

A pandémia alatt – 2021 kora tavaszától 2022 karácsonyáig – a Berzsenyi Dániel Könyvtár Facebook-oldalán élőben közvetített előadások szerkesztett szövegei kerültek a kötetbe. Mi fűzi ezeket össze? Mi a közös a 24 előadásban? A címválasztásnak van-e különösebb apropója?

A címválasztás mindig kemény feladat, ezt is elég nehezen találtam meg, de elégedett vagyok vele, mert kifejező. Természetesen törekedtem arra, hogy ne legyen hatásvadász, de mégis hatásos legyen, vagy ahogy mondani szokták, adja el a könyvet. A választásba bevontam a családot, barátokat, több címváltozatot teszteltettem velük. Három másik tűnt megfelelőnek, de akkor kitaláltam ezt, és a homlokomra ütöttem, látva, hogy ez mennyire jó, mennyire kifejező. Egyrészt a közvetlen jelentése miatt éreztem így, mert tükrözi azt a hitemet, hogy szemben a valósággal van egy másik világ, egy humánusabb, bölcsebb, észszerűbb, megértőbb, türelmesebb, szolidárisabb. Tulajdonképpen – és ez a másik – az irodalom mindig is erről beszélt, hogy a rosszal, a gyűlölködéssel, az erőszakkal szemben van egy békésebb, nyugodtabb és megértőbb, toleránsabb világ. A cím tehát azt jelzi, hogy a valósággal szemben ott áll az irodalom, amely képes utat mutatni nekünk, hogy merre érdemes haladnunk.

A pandémia is árnyalta az előzőekben felvázolt értelmet?

Mindenképpen, hiszen a járvánnyal szemben, egy jobb emberi élet reményében keletkeztek az előadások. A járványhelyzet valóságával szemben egy normálisabb, barátibb, toleránsabb, békésebb és egészségesebb világot próbáltam meg az irodalom segítségével fölrajzolni, és nyilván ezzel egy kis reményt is adni. Szerintem ez az irodalom dolga.

Több előadás is hangsúlyozza az adott költő modernségét, erre a címekben is történik utalás. Hogyan lehet közel hozni a mai emberhez a 100-200 évvel ezelőtt született szövegeket?

Az irodalom nemcsak a létezés értelmét képes megfogalmazni, hanem végigpillantva a költészet történetén, láthatjuk, hogy a világban folyó történéseknek elképesztően pontos leírását képes adni. Amikor Vörösmarty Mihály az első krími háború előtt megírja az Előszó című versében, hogy „A vész kitört. Vérfagylaló keze / Emberfejekkel lapdázott az égre, / Emberszivekben dúltak lábai”, akkor tulajdonképpen 170 évvel ezelőtt pontos kórképet ad a mai ukrajnai őrületről. Hátborzongatóan pontos leírása ez annak a vérengzésnek, amely másfél évvel ezelőtt Bucsában történt. De idézhetném természetesen Petőfit, Arany Jánost, Ady Endrét, aki azt írja: „Minden Egész eltörött”, vagy József Attila Eszmélet című versét: „a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol”. Ennél pontosabb megfogalmazásai a világ problémáinak, amelyeket a költészet, illetve általában a művészet megpróbál megfogalmazni, aligha léteznek. A költők mindig előbb tudják, mint mi, hogy mi fog történni a világban, s hogy ezeknek a történéseknek mi a lényegük. Ők az értelmetlen pusztítással szemben az emberi létezés értelmére szavaznak.

Fűzfa Tanár úr a Petőfi Győrben konferencián, 2023 márciusában többek között arról is beszélt, hogyan is lehet tanítani Petőfi költészetét a XXI. században

Hogyan született az ötlet, hogy az irodalom eszközeivel vegye fel a „harcot” a világot feje tetejére állító helyzettel szemben, és a legnagyobb bezárkózás idején indítson előadássorozatot?

Amikor a „bezárkózás” megtörtént ismét, 2021 telén, az első hetekben még mindenki jól érezte magát. Mi, tanárok a legtöbben kihívást láttunk ebben, új munkaformákat találtunk meg, új digitális tanítási módszereket, eszközöket kerestünk, ki-ki a saját habitusának és kreativitásának megfelelően a maga szakterületén. Emlékezetes volt például a vasalódeszkás testnevelőtanár esete... Őrült jó ötletek születtek. Két-három hónap után viszont már mindenki nagyon belefáradt a helyzetbe, igazán komolyan rá kellett jönnünk, hogy egyedül nem megy, és elkezdtünk hiányozni egymásnak. Akkor kerestem meg az ötletemmel a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtár igazgatóját, dr. Baráthné Molnár Mónikát, akivel rendszeres az együttműködésünk. Nagyon örült a felvetésnek, hiszen a könyvtárosok különösen rosszul érezték magukat, a bezárkózással a lételemük szűnt meg. Készítettem egy tervezetet 24 előadásra, 4 szemeszterre. Félévente 6 előadás ment le a Facebookon, ezek általában 50 percesek voltak. Hívtam vendégeket is, akik verset mondtak vagy zenéltek. Ott volt például – messengeres bejelentkezéssel – Jordán Tamás, Havas Judit, Szabó Tibor színművész, Beck Zoli, a 30Y vagy Varga Bence, a Zaporozsec frontembere, ők a tanítványaim is voltak. A mostaniak közül Horváth Nóra, Lutor Katalin játszott saját megzenésítéseket. (Az előadások visszahallgathatók a Berzsenyi Dániel Könyvtár honlapján, a szerk.)

Magam is követtem az előadásokat, innen tudom, hogy a sorozat hamar sikeres lett. Milyen visszajelzések érkeztek? Mikor született meg az ötlet, hogy ebből kötet is készüljön?

Egészen döbbenetes volt látni, hogy míg egy jelenléti előadást általában 30-40 ember hallgat meg – igaz, több nem is nagyon fér be a szombathelyi könyvtár előadótermébe –, addig az interneten már az elején is száz körül volt a nézőszám, és ez felment egészen 250-ig, ez lett a rekord. Az átlag 100 és 200 között volt. A nyitáskor ez a szám lement 70-80-ra, de még akkor is többen voltak, mint a valóságban egy jelenléti előadáson. Ez volt az egyik tanulság. A másik abból adódott, hogy az internet segítségével gyakorlatilag megszűnt a távolság. Összesen 17 országban(!) nézték az előadásokat, egyet-egyet több országban is. Ezek az eredmények annyira megdöbbentettek, hogy még most is alig hiszem el őket.

Rengeteg visszajelzés is érkezett. Kaptam üzenetet régi tanítványoktól, például Ausztráliából, Izraelből, mindenféle távoli és közeli helyekről. A legtöbbet Erdélyből, mert öt évig tanítottam a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, és az ottani diákjaim közül többen végignézték az előadásokat, amikor a járvány miatt lehetetlenné vált oda eljutni. Egyébként Marosvásárhelyen volt a kötet második bemutatója a Művészeti Egyetemen, az első pedig Sepsiszentgyörgyön, a SepsiBookon május 26-án. Az első 6-8 előadás után gondoltam arra, majd valóban célként tűztem ki, hogy legyen ebből egy könyv, de figyeltem arra, hogy ennek tudatában se változzon semmit az előadói stílusom. A szerkesztés során aztán a szövegeknek körülbelül a harmadát kihúztuk – a javát én, a többit a feleségem és a szerkesztőm, Süth Gabriella tette a biztatásomra –, de közben ügyeltünk, hogy a mondatok megőrizzék a szóbeliséghez közel álló lazább stílusukat.

Beszéljünk egy kicsit erről a stílusról! Valójában kiknek és milyen céllal íródott ez a könyv?

Egy könnyen olvasható, diákok számára is használható és a tanításban is hasznos könyv volt a tervem. Szerettem volna a magyartanároknak egy kicsit szemléletet is adni, hogy szerintem hogyan lehet és érdemes beszélni irodalomról úgy, hogy közben szakmailag igényesek maradjunk, ugyanakkor – és ezt én határozottan vállalom, főleg tanítási szempontból! – szórakoztatóak is legyünk és olvasmányosak is, hogy lekössük a figyelmet. Azt kell mondanom – kicsit csalódva önmagamban –, hogy csak a végén jöttem rá az elkészült könyv módszertani különösségére – és azóta ezt hangsúlyozom is –, azaz arra, hogy kísérletnek is tekintem ezt a könyvet. Ez pedig azt jelenti, hogy megpróbáltam megfordítani a tudományban ma bevett szokásokat.

Az irodalomtudományban ugyanis régtől fogva az a hagyomány, hogy a tudományos konferenciákon az előadók az előre megírt szöveget, a tanulmányukat felolvassák. Ezt „előadás”-nak hívják, holott ez felolvasás, ami, valljuk be, valójában műfajtévesztés. Ezen a bevett szokáson szerettem volna változtatni egy kicsit, azaz valódi előadásokat tartani, amelyeket csak utólag írunk le és szerkesztünk meg. Mindig próbáltam új utakat felfedezni, akár kutatásról legyen szó, akár tanításról (példa lehet erre A 12 legszebb magyar vers-program, a középiskolai irodalomtankönyveim, az Ottlik-kutatás). Valami olyat kerestem mindig, ami sokak számára érdekes lehet, és bizonyos értelemben szokatlan is. Ez a könyv is szokatlan lett, de az eddigi visszajelzések biztatóak. Olyanok is elolvasták, akiktől erre nem számítottam, megjelent róla egy-két jó kritika, a diákjaim, a könyvbemutatók közönsége szerette. Magamban én „örömkönyv”-nek nevezem. Remélhetőleg a győri közönség is szeretettel fogadja. Ez azért különösen fontos nekem, mert jómagam is győri vagyok, ebben a városban születtem, itt töltöttem a meghatározó diákéveimet, ezért a pályám vége felé ezt a munkámat ajándékként szeretném átadni a város érdeklődő közönségének.

A kötet külön értéke, hogy a klasszikusok mellett a kortársak közül többet is találunk. Hogyan történt a válogatás?

Ez egy szubjektív válogatás, mint ahogyan A 12 legszebb magyar vers-programom is az volt. Szerintem ők a legjobb versek, illetve a könyvben az írók, költők egyrészt, másrészt nekem ők a kedvenceim – persze így is maradt ki olyan szerző, akiről legalább egy fél előadást kellett volna tartanom: Dsida Jenő, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, hogy csak erdélyieket mondjak...

Dr. Fűzfa Balázs „Csak az ember olvas!” – Élményszerű olvasásfejlesztés címmel a könyvtáros szakmában dolgozóknak tartott élvezetes előadást 2019-ben

A tanításban résztvevők nap mint nap tapasztalják, hogy a gyerekeket egyre nehezebb eljuttatni a szövegig, különösen az irodalmi élményig. Ön generációkat tanított, hogyan látja, mennyire lehetünk optimisták?

Eredendően optimista vagyok, és ezt nemcsak mondom magamról, hanem törekszem is erre. Hiszem, hogy minden kor nemzedéke egyformán értékes, és igazából az az érzésem, hogy mi rontjuk el a fiatalokat, nem vagyunk befogadók velük szemben. Jobban meg kellene ismernünk őket, barátkoznunk azokkal a dolgokkal, amelyeket ők értéknek tekintenek. Rögtön az elején le kell szögezni, hogy a mai gyerekek semmivel sem butábbak, mint a korábbiak voltak, vagy mi voltunk, csak másban okosak. A szakmára szűkítve: azt mondjuk, nem olvasnak, pedig egészen biztos, hogy nem így van. Csak a betűmennyiséget tekintve sokkal többet írnak, többet olvasnak, mint mi. Az életük java része írásban zajlik, hiszen ott lógnak a cseten, a Messengeren, Viberen és társain. Problémájuk az esztétikailag megformált szöveggel, vagyis a szándékosan műalkotásnak íródó, zárt szerkezetű művekkel van, ezekkel valóban nehezebb őket megbarátkoztatni. Úgy is mondhatnám, hogy igen nehéz rávenni őket, hogy olvassanak el egy regényt. Ugyanakkor az az érdekes, hogy mi még olvastuk a Háború és békét, az ő szöveguniverzumuk mégis nagyobb a miénknél. Viszont inkább rövid szövegekből áll, és a rendezőelvek is mások. Amíg számunkra egy regényt elolvasni nem jelent kihívást, a mindennapi életünk része, főleg ha ez a szakmánk, addig egy mai 16 éves számára ez egyáltalán nem természetes. Ez a legnagyobb kihívása, problémája az irodalomtanításnak, mert ma már olyan alapműveket, mint Az ember tragédiája, a Rómeó és Júlia vagy a Jónás könyve – ami csak 8-10 versoldal – sem lehet elolvastatni a diákokkal.

Milyen okai vannak az egyre romló tendenciának? Hogyan maradhat versenyképes az olvasás?

Az okokat keresve azt gondolom, hogy egyszerűen maga az olvasás mint cselekvés nem versenyképes. Borzasztó sok energiát és időt igényel, lassú, miközben a világ nagyobbik része vibrál, és özönlő képekben jelenik meg. A mai fiatalok – velünk szemben – ezeket képesek sokkal gyorsabban dekódolni. Egy képekben létező világban próbálunk szövegeket rájuk erőltetni. Ezt kell átgondolni, megkeresni a közös utat, hogyan tudnánk egymással szót érteni, hogy vissza tudjuk csalogatni őket a hosszabb szövegek világába. Erre mostanában nem látok túl sok esélyt, főleg ha a 2020-ban bevezetett NAT-ra gondolok. Számomra érthetetlen, hogy Herczeg Ferenc, József Attilával, Babitscsal, Kosztolányival, Arannyal, Petőfivel került egy sorba, főleg azért, mert egyetlen mondatot sem találni az írásaiban, amelyik egy mai diák számára közel hozható lenne. Olyan szemléletet próbálunk lenyomni a diákjaink torkán, amellyel csak elidegenítjük tőlük az irodalmat. Tulajdonképpen totális ízlésrombolást hajt végre a Nemzeti Alaptanterv azzal, hogy egy olyan, esztétikai értelemben ma már egyértelműen jelentéktelen írót emel a legnagyobbak közé, mint Herczeg Ferenc. Közben olyan szerzők maradnak ki, mint Esterházy Péter vagy Kertész Imre, az egyetlen Nobel-díjas magyar író, aki csak periférikusan – a Sorstalanságból készült filmmel – szerepel csak a NAT-ban, illetve a kerettantervben. És kapaszkodjon meg minden kedves Olvasó – mert akik nem ebben a szakmában dolgoznak, valószínűleg el sem hiszik –, az egész kortárs irodalom, sőt maga ez a kifejezés, hogy „kortárs irodalom” sem szerepel a NAT-ban, mintha nem is létezne! A szerzők hangoztatnak ugyan egy alapelvet, hogy a tanár az órakeret 20%-át szabadon felhasználhatja, de tudjuk, hogy az irodalom tantárgy annyira zsúfolt, hogy boldog a tanár, ha eljut Radnótiig, Pilinszkyig, Örkényig a 12. osztály végére, és ezzel befejeződik a legtöbb magyar gyerek számára az irodalom története egy életre. Esélye sincs arra, hogy legfogékonyabb, legnyitottabb éveiben párbeszédet folytasson a saját kora irodalmával…

Úgy sejtem, van ötlete és megoldási javaslatai!

Hogyne! Először is valahogy fordítva kellene az egészet csinálni! Nem az ókorral kellene kezdeni, hanem a jelennel, innen lehetne visszafelé haladni az időben. Laczkfit, Szabó T. Annát, Dragománt, Parti Nagy Lajost, Spiró Györgyöt, Bereményit, Tóth Krisztinát és az ő társaikat kellene tanítani, és a náluk fiatalabbakat is, Karafiáth Orsolyát, Beck Zolit és a többieket. Olyan hihetetlenül gazdag a kortárs magyar irodalom, mint még soha, és soha, de soha nem volt még ennyire nyilvános! Gondoljuk meg, 20-30 éve még nem volt ennyi felülete egy amatőr írónak, vagy egy kánonba be nem került írónak, mint most! Ha ma az ember felteszi a Facebookra a verseit, maholnap híres ember lehet belőle. És ezt bárki megteheti! Nem irodalmi a példa, de az Azariah-ügy jut eszembe. Senki nem tudja megfejteni, hogy egy 21 éves srác hogyan tudja háromszor megtölteni a Puskás Stadiont. Nincs, és szerintem nem is kell rá egyértelmű magyarázat. Meg kell érteni, hogy ez egy jelzés, hogy itt toporog mögöttünk egy új ízlésvilág, egy új generáció, akik már máshogy gondolják el a világot! Továbbá az is nagyon fontos lenne, hogy nemcsak tragikus, betegséggel, háborúval, erőszakkal kapcsolatos szövegeket kellene feldolgozni irodalomból, hanem lehetne több a humorból, vidámságból. Jelenleg a tananyag 90%-a borzalmakról, tragédiákról, szomorúságokról szól! Ez nincs így jól!

El lehetne indulni a megújulásban akár a közösségi oldalakon megjelenő szövegek felől, vagy lehetne például a tévéreklámokban keresgélni. Hogy egy példát mondjak, 2000 körül a Suzuki az akkor új Wagon R-t ezzel a szlogennel reklámozta: „Szabadság, szereTem!” Aki ezt kitalálta, bizonyára tudta, hogy ezt mindenki érti Magyarországon. Azt is mondhatnám viccesen, hogy Petőfi adta el a legtöbb Suzukit Magyarországon... Egy ilyen mondat szerintem bőven belefér egy jókedvű irodalomóra világába. De megnézhetünk másokat is. A Hey-Ho dobozának oldalán felfedezhetjük Kosztolányi Őszi reggeli című versét és így tovább. A mindennapi élet merít az irodalomból, csak lehet, hogy mi ezt nem vesszük észre. Megkérdezhetjük a gyerekeket például arról, hogy ezek miért szellemesek? Fluor Tomi két kicsi Legóját én még mindig példaként hozom fel („Álljunk össze, mint két kicsi Legó”), és elemezgetjük gyerekekkel, hogy megértsük, vajon mi ez. Közhely, sláger vagy zseniális poétikailag emelkedett szöveg? Egy ugyanolyan hasonlat, mint bármelyik nagy költő nagy versében olvasható.

Szerintem a magyartanár és egyáltalán, az irodalomról való beszéd feladata, ami a Szemben a valósággal című könyvemnek is a fő célja, hogy valamelyest segítsen az ízlésformálásban. Az lenne a jó, ha a gyerek 18 éves korában relatív biztonsággal el tudná dönteni egy nyolcsoros szövegről, hogy az esztétikailag jó vagy kevésbé jó. Meg tudná ítélni, hogy vajon az „Elhull a virág, eliramlik az élet” miért az egyik legszebb magyar verssor, hogy a „Hull az elsárgult levél” sort pedig közhelynek tartjuk, holott lényegében ugyanazokból a szavakból rakódnak össze. Mi különbözteti meg a kettőt egymástól? Hát erről is szól a könyvem.

2018-ban, A magyar kultúra napján, a Rómer Múzeumban Az élet értelme című előadás Madách Imre világirodalmi jelentőségéről és az élményközpontú irodalomtanításról szólt

Szórakozásból szokott olvasni? Mostanában milyen könyveket forgat?

Szerencsés vagyok, nekem a munkám a szórakozásom, minden könyv szórakozás is. Nemrég Alsósztregován, Madách szülőhelyén jártam a költő születésének 200. évfordulója alkalmából rendezett konferencián. Ott kaptam Madách Imre Az angyal útja (válogatott versek) és Pásztor Éva Madách útja című könyvét. Ezekre nehéz lenne azt mondani, hogy szórakozásból olvasom, de érdeklődéssel forgatom őket. Több kötet vár arra, hogy az Élet és Irodalomban írjak róla, ilyen Markó Béla Már nem közös című verseskötete, Ágh István Rekviemje, Mezősi Miklós Hozsánna és a vének című könyve, Kovács András Ferenc Névtelen cserépdarabja, Visky András Kitelepítése. Érdeklődéssel tekintek Tompa Andrea új könyvére is, beszédes a címe: Sokszor nem halunk meg.

Mi pedig nagy érdeklődéssel várjuk dr. Fűzfa Balázst és Szemben a valósággal című kötetét a 22. Győri Könyvszalonra! A találkozásra 2023. november 10-én, pénteken 15 órakor a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében kerül sor, a beszélgetőtárs Süth Gabriella, a könyv szerkesztője lesz. Jöjjenek! Mindig élmény! A Könyvszalon teljes műsorfüzete pedig innen tölthető le.

SzaSzi
A címlapfotót Bodoni Emese készítette 2023. május 27-én a kötet bemutatóján, Marosvásárhelyen
Fotók: Vas Balázs, Pozsgai Krisztina, Óbert Klára