Folytonosan új figurák bukkannak fel vagy lépnek elő korábbiak váratlanul, hogy a következő oldalakon aztán egészen mások tűnjenek a háttérszálak fő gombolyítóinak – szóval az efféle írói fogásokat igencsak bírni kell. És ha igen, akkor a műélvezet igen magas fokra hághat, mert kirajzolódnak másféle narratívák, történetrétegek, sorshálók, izgalmas szociális viszonyok, és kiderül, hogy Marjorie Liu író és Sana Takeda illusztrátor egyébként nem csinál mást, mint az összemberi játékteret vetíti elénk, csak hát olyan felületre, amelynek sem színeihez sem pedig anyagához nem nagyon volt még eddig szerencsénk. Mindezt kétirányú megközelítésére értve: a történet és a szövegezés – érdekes effektus, hogy nincs magyarázó narráció, kizárólag párbeszédek – is ellép a tradicionális felfogástól, pazar vizuális világa pedig csaknem szakít az egyértelmű térkezeléssel, ezzel is inkább egy kontemplatívabb szemlélődés és értelmezés felé lökve.

A Monstress világában a permanens harcok, hatalmi játszmák, kétes morális és erkölcsi alapállások olyannyira ismerősek, hogy nem szükséges távoli univerzumokban keresgélnünk az analógiákat, még csak óceánok mélyéről sem kell lovecrafti rémségeket előhívni, mi magunk vagyunk azok a bitang szörnyek, akik valójában jóval gyakrabban szabadjára engedjük a bennünk lakozó fenevadakat, mint mondjuk Farkasvérű Maika. Egyértelműen a Monstress sorozat főszálaként dekódolható Maika út-, identitás- és sorskeresése, ami mellett szinte mellékes a környező világok felfordulása és lángra lobbanása, mert a belső nyomor és küzdelem mindig és megmásíthatatlanul kegyetlenebb, vadabb és visszavonhatatlanabb bármilyen külső háborúnál. És formálhatjuk kevéssé emberszerűvé a különböző népek, szereplők és főleg a hatalmasok fizimiskáját, legyenek azok tigris, karvaly és cápaszerűek, cuki vagy morcos cicák, a vérengzés alapvágya és a korlátozhatatlan dühkezelési problémák végül egy az egyben visszamutatnak ránk. És ha tovább megyünk befelé, az általánosan elsötétülő emberkép egyre mélyül és komorodik az identitás mélyrétegeibe fúrva, és itt már nem a politikailag túlterhelt szélső-pólusú nézetek tengelyén egyensúlyozunk, oda még csak-csak be tudja pozicionálni magát bárki világnézeti és vérmérsékleti lakmuszát belemártogatva a napi áramlásba, de amikor mindezt már a doppelganger árnyékszemélyiségének felségterületére tévedve, és a ki tudja milyen fajta démoni kelepcék közt szlalomozva kéne túlélni, mint azt Maika és néhány sorstársa próbálja oldalról oldalra araszolva, akkor gondoljuk át még egyszer, hogy mennyire vagyunk / lennénk tökösek hasonló határhelyzetbe dobva.

Természetesen nem véletlenül említem az árnyékszemélyiséget, a doppelgangert, merthogy Maika már a kezdetektől azzal küzd, minden más, amit a szerzők elé dobtak: születési képlet, nevelkedési cunamik, kontinensnyi háborúk, mágikus erőtárgyak, veszélyes és önző felmenők – akik nem mellesleg képzett, fenevad-erejű varázslók ‒, barátok, kitartó társak, akik lehetnek segítők vagy éppenséggel hátráltatók, végső soron csak hétköznapi próbák a fejlődés útján. És persze itt vannak még az oldalanként előtoppanó politikai nagyágyúk, akik hősünk nyomában járva próbálják őt levadászni vagy csak elkísérni a pokol kapujáig, remélve, hogy a végromlás előtt még kikaphatják a lányból a hatalmát adó erőt, ami/aki vagy maga a félig-meddig szunnyadó ősisten, Zinn, vagy valami más, hiszen Maika e nélkül is rettenthetetlen személyiség, valódi ereje saját dühös, permanens önkeresésbe purgálódott lelkéből ered, de ezt a rá fenekedők úgysem tudják megnyugtatóan eldönteni, viszont gondolkodás nélkül beáldoznák. Már ha tehetnék, mert Maikától még így majdnem holtan is rettegnek az útját kísérők és keresztezők, és az analizáló sárkány, aki az alaposabb tanulmányozáshoz konkrétan elnyeli a lányt, hogy ízeiből kiókumulálja rejtett összetevőit, semmivel sem veszélyesebb, mint aki csak távolról figyeli az eseményeket.

Nem spoiler Maika tetszhalott állapota, ez már az előző kötet végén összejött neki, és tehát még így „holtában” is érinthetetlen erőlény, sorsáról nem döntenek az uralkodók sem, mert nem dönthetnek, akkora hatalom nincs a kezükben, kimondva vagy kimondatlanul érzik, tudják, ha csak centikkel is tovább nyúlnának a számukra kirajzolt hatalmi vonalaknál, nemcsak világok, de ők maguk is elenyészhetnének a semmiben. És persze ezen felül, és ez tán még nyomósabb érv a szájaláson és légbokszoláson túl alig merészkedő üres politikai erőfitogtatásnál, mindenki reménykedik, hogy valaki más mégis meglépi a végzetest, hogy aztán annak az ölébe hulljon a jutalom, aki majd jó helyen lesz jó időben. Ezért valójában az összes csatározás és ármánykodás a legjobb pozíciók becélzására és elfoglalására megy ki. Ettől még bűnük hatalmas, hiszen a zsöllye legelőnyösebb páholyainak feltöltése közben mit sem törődnek mások szenvedéseivel, akárkit odavetnek koncnak bárki elé, de hát mikor is volt illúziónk a hatalmasok valódi céljait illetően? De ne felejtsük ki a képletből Kippát, a rókalányt sem, aki továbbra is leghűbb szövetségese Maikának, és akinek szilaj bátorságán, mint égig érő várormon, a legtarajosabb hullámok is megtörnek, és a legádázabb fenevadak is meghőkölnek. Kippa kimeríthetetlen ereje olyasmikből táplálkozik, amelyekkel a gonosz sosem tudott mit kezdeni: odaadás, őszinteség, megértés, nyíltság, barátság, hűség és szeretet. A látszatvilág térnyerése végül persze elvezet a test halálához, de addigra a múlt és a jelen összeérnek, hogy egy lehetséges, vagyis inkább egyértelmű jövőbe vezessenek, hogy a majdani újrázás magasabb szinten történhessék meg, és ebben is kulcsszerepe van (és nyilván lesz is) Kippának.

Közben azért az események görögnek tovább a külső világban, és az intrikák legalább olyan érdekesek, mint a beavató folyamatok, ráadásul a belső síkon zajló események felfednek valami lényegeset az ősistenek világából, ami később nyilván azon az ágon is újabb erővonalakat szálazhat vissza a fősodorhoz. Mindent összevetve a Monstress nemcsak képregényként unikális, de modern fantasyként és általános értelemben vett irodalmi műként is. Viszont legyen bármennyire okos és beleérző is, azt el kell fogadni, hogy bonyolult jelentésbeli rétegzettsége és utaláshálója, valamint gazdag szimbólumrendszere miatt vélhetően inkább kultstátuszra ítéltetett, mintsem tömegek szórakoztatására.

Ezzel a hetedik magyarított kötettel (ami a 36-41. számokat tartalmazza) a sorozat beérte a nemzetközi megjelenéseket.

A Monstress korábbi köteteiről szintén írt a Lángoló kritikákat: Első kötet: Ébredés; Harmadik kötet: Rejtek; Negyedik kötet: A kiválaszott; Ötödik kötet: Hadiárva; Hatodik kötet: Az eskü.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu