Az 1520-as évektől kezdődően, mint sok más európai országban (például Németalföldön), Franciaországban is teret nyert a reformáció. Galliában elsősorban a kálvinizmus, amelynek fő fészke a francia határhoz közeli, svájci Genf volt, ahol maga Kálvin is ténykedett. Bár folyamatosak voltak a kísérletek a vallásilag kettészakadt Franciaország ellentéteinek feloldására, ezek csak nagyon rövid átmeneti nyugalmat hoztak, és 1562-ben kitört az első vallásháború az országban. A francia kálvinisták, azaz a hugenották és a Rómához hű maradó királyi udvar között az aktív háborús időszakokat leszámítva is gyakoriak voltak az atrocitások. A vallásháború legismertebb eseménye a Szent Bertalan-éji mészárlás, amikor 1572. augusztus 23-24-én éjszaka a katolikus párt vezetője, Guise hercege IX. Károly király és befolyásos édesanyja, Medici Katalin támogatásával hajtóvadászatot kezdett a Párizsban összegyűlt hugenották ellen, sokakat legyilkolva közülük. 1594-ben aztán a korábban hugenottákkal tartó Bourbon Henrik lett a király (IV. Henrik néven), akinek „Párizs megért egy misét” a történet szerint, és aki 1598-ban a Nantes-ban kiadott ediktumával kompromisszummal zárta le a polgárháborús időszakot. A vallási ellentétek azonban inkább csak szüneteltek, hiszen a XVII. század közepéig a nemzetközi politikát is a vallási megosztottság határozta meg. A hugenottáknak adott autonómia mégis megteremtette a viszonylag békés belső fejlődés lehetőségét, és hosszú távon ez összességében a katolikusoknak kedvezett.

Az egyensúlyi helyzet 1610-et követően ismét felborult, mikor IV. Henriket egy elégedetlen katolikus, Francois Ravaillac több késszúrással megölte. Henrik fia, XIII. Lajos még csak 9 éves volt, így az ország irányítása először édesanyjára, Medici Máriára, majd az 1616-ban államminiszterré kinevezett Armand Jean du Plessis-re, ismertebb nevén Richelieu bíborosra szállt, de utóbbi a király nagykorúsága idején is megőrizte a külügyek fölötti ellenőrzést. Richelieu sikeresen megerősítette a királyságot, amely a század során a fénykorát érte el. A királyi kabinet és a nemesi elit közt – holott utóbbiakat a királlyal rokon hercegi családok vezették – éles ellentétek húzódtak, és mivel a francia királyok hagyományosan hű katolikusok voltak, a nemesség a kálvinistákkal szövetkezett.

A hugenották által lakott területek Franciaországban a vallásháború idején

1620-ban kitört az új vallásháború az országban. A királyi seregek bevonultak a Pireneusoknál fekvő hugenotta többségű Béarn tartomány fővárosába, Pau-ba, amely puskalövés nélkül megadta magát. 1620-21-ben több hugenotta város is kapitulált, bár Montaubant például még sikeresen megvédték. 1622-ben XIII. Lajos megostromolta az egyik legfontosabb protestáns várost, Montpellier-t – amely korábban provokatív módon nem volt hajlandó az uralkodót beengedni a város falain belülre ‒, és végül egyezményt írt alá a hugenották vezetőjével, Rohan hercegével. (Megjegyzés: Igen, ilyen nevű hely nem csak A Gyűrűk Urában létezett, a valódi Rohan Bretagne-ban fekszik! Francia előkelők sora viselte a „Rohan hercege” címet, anélkül, hogy közük lett volna Théoden királyhoz és a rohírokhoz…) Az egyezményben a király továbbra is elismerte a protestánsok jogait, ugyanakkor Montpellier erődítéseit le kellett bontani. A hugenotta lázadás Languedocban ekkor külföldi támogatás hiányában elbukott, és mindössze két komoly megerődített város, La Rochelle és Montauban maradt a kezükön. A kettő közül egyértelműen La Rochelle volt a veszélyesebb, hiszen jelentős kikötőként a Franciaországgal hagyományosan ellenséges Anglia könnyebben támogathatta, mint az ország belsejében elszigetelten fekvő másik várost. Emellett a hugenották komoly flottát tartottak fegyverben. La Rochelle régi, fájdalmas szálka volt a francia királyok körme alatt, korábbi ostromai sikertelennek bizonyultak. A három testőrből olyan jól ismert Richelieu bíboros végül úgy döntött, hogy ideje kihúzni ezt a szálkát. Id. Alexandre Dumas az említett regényében így írt:

„A férfi Armand-Jean Duplessis, Richelieu bíboros volt, és csöppet sem hasonlított ahhoz a megtört aggastyánhoz, ahogyan ábrázolják, nem volt ő az a szenvedő, rozzant testű mártír, akinek hangja megfakult, és úgy ül a nagy karszékben, mint síremléke előcsarnokában, miközben csupán a lángelme ereje tartja benne a lelket, és fáradhatatlan, tevékeny elméje vezeti egész Európa ellen a harcot; ilyen volt, valódi mivoltában ekkoriban: ügyes, hódító gavallér, s ha teste már gyengébb is valamivel, olyan erkölcsi erő fűti, amely minden idők egyik legrendkívülibb emberévé tette; most, miután megsegítette Nevers herceget a mantuai hercegségben, miután elfoglalta Nimes-et, Castres-ot és Uzès-t, javában szőtte újabb terveit, hogy az angolokat kiűzze Ré szigetéről, és megostromolja La Rochelle-t.”

La Rochelle ostroma térképen

Ez azonban nem volt egyszerű munka. Először is fel kellett építeni egy királyi flottát, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna a La Rochelle-i protestáns sasfészek elfoglalása. Richelieu 1624-ben szövetséget kötött Hollandiával és Angliával Spanyolország ellen, de valójában e két protestáns államot ravaszul a hugenották ellen is felhasználta. 1625-ben holland és angol hajók segítségével sikerült visszafoglalnia a La Rochelle-lel szemben fekvő Ré szigetét (Ilé de Ré), amelyet az év elején egy kisebb hugenotta sereg megszállt Rohan herceg öccse, Soubise herceg vezetésével. Miután a királyi had visszavette a szigetet, a város kikötőjével szemben kiépítették rajta Saint-Martin-de-Ré erődjét. Ez már közvetlen fenyegetést jelentett a tengeri kereskedelemből élő La Rochelle-re nézve, amely ekkoriban igencsak gazdag város volt, és Párizs, valamint Lyon után talán a harmadik legnépesebb francia településnek számított. A Ré szigetén történő hugenotta akciót követően Richelieu memorandumot írt XIII. Lajosnak, melyben kijelentette, hogy Franciaország királya semmilyen külpolitikai akcióra nem lehet képes addig, amíg nem számol le a hugenottákkal, és ehhez La Rochelle-t kell elfoglalni. Richelieu jól mérte fel a helyzetet, és miközben Anglia nekiállt szövetkezni a hugenottákkal, ő is pártállást váltott, és titokban kiegyezett Spanyolországgal.

Az angolok léptek előbb katonailag. 1627 júliusában flotta érkezett La Rochelle alá Buckingham hercegének irányításával, és ostrom alá vette Saint-Martin-de-Ré erődjét, amely azonban kitartott. A francia király serege ezalatt felvonult La Rochelle ellen. Mivel az angolok képtelenek voltak bevenni Saint-Martin-de-Ré-t, a hugenották a városban egyre szorultabb helyzetbe kerültek, ami csak fokozódott, mikor az angol flottát novemberben elűzték a város körüli vizekről, és az ostromzár teljes lett. Richelieu serege ekkor már 15 ezer főt számlált, és földművekkel elzárta a külvilágtól La Rochelle-t: a bíboros egy zseniális meglátással a várost egy földgáttal elvágta a tenger felől, így a később még próbálkozó angol hajók nem tudtak eljutni az ostromlottakhoz, szárazföldön pedig a francia erődök és hadak uralták a térséget. Noha a védők hősiesen ellenálltak, a végeredmény nem lehetett kérdéses külföldi segítség híján, és az ostrom valójában kiéheztetéssé vált. A nélkülözések és a járványok felemésztették a védőket. A város lakossága az ostrom kezdetén 25 ezer főnél is nagyobb volt, de 14 hónap alatt ennek közel a fele elpusztult, míg 5 ezren elmenekültek. Mire a város 1628. október 28-án kapitulált, a fellegvárban mindössze 5-8 ezer hugenotta maradt életben, de azok is inkább szellemek voltak, mintsem élők. A király és a bíboros mindenszentek napján, délután 2 órakor bevonult a hódoltatott városba. Noha a hugenotta vezetők elmenekültek, a győzelem teljes volt.

Richelieu bíboros La Rochelle ostrománál (Henri-Paul Motte festménye)

1629-ben végül Montauban is behódolt. A király és a nemesség küzdelméből előbbi került ki győztesen, míg a vallások küzdelmét Franciaországban a katolikusok nyerték meg. Ez egyenesen vezetett el XIV. Lajos abszolutizmusához, ahol a nemesség lassan csak dekoráció lett a király mellett. A franciaországi protestantizmus sorsa a század során megpecsételődött. A hugenotta fészkek felszámolását követően a kálvinisták közül sokan elmenekültek, míg a maradók kénytelen-kelletlen alkalmazkodtak a realitáshoz, és visszatértek a katolikus hithez. 1685-ben XIV. Lajos ténylegesen is visszavonta a nantes-i ediktumot, és a katolicizmus lett az államvallás az országban. Az elmenekülő protestánsok zömmel Hollandiában, német területen és a francia kolóniákon találtak maguknak új hazát. Ugyanakkor Franciaország ezzel jelentős kereskedő és iparos réteget veszített el, amelyet hosszú távon megsínylett. Ma Franciaországban a protestánsok aránya becslések szerint alig éri el a 2%-ot, La Rochelle pedig sohasem nyerte vissza fényét.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Dumas, Alexandre: A három testőr. Bp.: Szépirodalmi, 1961; Holt, Mack P.: The French Wars of Religion 1562-1629. Cambridge: CUP, 2005

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.