De ha igazán őszinte akarok lenni, nemes egyszerűséggel a címe keltette fel az érdeklődésemet. Az Egy közülünk számomra a valahova, valakihez tartozást sejtette, és mivel pont ezt keresem az életben, akaratlanul ezt kerestem az irodalomban is. Kerestem és meg is találtam, és hogy még egy párhuzamot vonjak a való élettel, aki vállalja a kötődést, a valahová tartozást, az kockáztatja a sérülést is. Az Egy közülünk nemcsak a legszebb, de a legszomorúbb könyv is, amit az utóbbi hónapokban olvastam, igazságait, gondolatait gyakran húztam alá, másoltam ki. Hetekkel a könyv után is sokszor visszatérek hozzá gondolatban.

Ha csak egy szóval jellemezhetném, azt mondanám, hogy szabálytalan. Szabálytalan a perspektíva (a kőkerítés és a település kövei a mesélők) és szabálytalan a regény központi alakja, a gyerek is. Ez volt az első meglepetés, amit számomra ez a regény hordozott. A magyar nyelv bősége ellenére is néha szavak nélkül tudok maradni – például akkor, ha különleges igényű személyről kell beszélni. A jelzők többsége pejoratív, bántó, méltánytalan. Ehhez képest a történet bevezetője annyira lényegretörően és pontosan fogalmazza meg ezt az állapotot: „Egy nap egy családban született egy szabálytalan gyerek. A jelző elsőre talán enyhén lekezelően hangzik, mégis ez írja le leginkább a valóságot. A petyhüdt test és az üres, nyugtalan tekintet valóságosságát. A „sérült” nem illik rá, a „fogyatékos” sem az igazi. A „szabálytalan” pontosan azt fejezi ki, hogy az a gyerek nem egészen rendeltetésszerűen létezett (…), de helye volt a körülötte létezők életében, még ha részt nem is vett benne, mindenesetre hozzájuk tartozott.”

A megfelelő szavak használata a regény teljes egészére jellemző. Igényes, irodalmi színvonalú, olykor meglepően játékos, lírai: „A hangos üdvözlések apró felhőcskéket eregettek a levegőbe.” Talán az ehhez hasonló, apró, jelentéktelennek tűnő megjegyzések segítettek nagyon jelen lenni a szövegben, és nem csak látni, de érezni is a regénybeli környezetet – a fenti mondat alapján például a hideget.

A hegyvidéki család tragédiája a szabálytalan gyerek születésével kezdődik. A szereplők névtelenek: a szülők, a fiú (vagy a legidősebb), a lány (a középső), a gyerek (a szabálytalan) és a legkisebb. Bár szeretem, ha a szereplőknek van neve, mert segít jobban elképzelni őket, tulajdonságokat aggatni rájuk a nevük alapján, ezúttal természetesnek tűnt, hogy névtelenek. A nevük, mint annyi minden, eltörpül a lényeg mellett. „A gyerek egyszerűen csak ott volt. A létezése nem tartogatott semmilyen kellemetlen, sem kellemes meglepetést.” Ez a létezés mégis átrendezte a családi szokásokat, megváltoztatta az egész család dinamikáját. Érdekes kívülállóként figyelni, hogy ugyanarra a helyzetre, ugyanarra a gyerekre mennyire másképpen reagálnak a családtagok. A szülőket felemészti az aggodalom, a bürokrácia, a tehetetlenség, a bánat. A fiú egyik napról a másikra kényszerül felnőni, és bár senki nem kérte erre, a gyerek első számú gondozójává válik. Ha a feltétel nélküli szeretetre keresünk irodalmi példát, máris itt van előttünk. A lány lázad, konokul ellenáll, izzik benne a harag a gyerek iránt. Mégis, mikor a család az összeomlás szélén áll, ő az, aki precíz tervet készít, és lépésről lépésre visszarángatja családját a szakadék széléről. A legkisebbik pedig a szivárvány, a tavasz, az ujjászületés, aki bár nem ismerte szabálytalan bátyját, egész életére rányomja bélyegét. Mekkora hatása van tehát egy szabálytalan gyereknek, aki még halála után is ekkora árnyékot képes vetni?

Számomra ez egy valóságos családregény: a család mint egység egyszerre stabil, mégis sérülékeny, olykor szerepet cserélnek a szülők és gyerekek, átrendeződnek a szokások, megváltozik a működés dinamikája – mégis törekszik az egyensúlyra, vagy ennek megszerzésére, vagy ennek visszaállítására. Ugyanakkor a történet magában hordozza a reményt: a család, akármilyen akadály, veszteség, tragédia után is képes fennmaradni.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy kinek ajánlanám. Felnőtteknek, de talán már kamaszoknak is. Igazából bárkinek, aki tapasztalata, élethelyzete miatt, vagy szociális érzékenységéből, szakmájából kifolyólag közel áll a témához. Bárkinek, aki mély, erős regényt szeretne olvasni a családi kötelékről, nem utolsósorban pedig mindazoknak, akik azt a nézetet vallják, hogy „van az a szeretet, amelyet nem lehet megzabolázni”.

Clara Dupont-Monod 1973. október 7-én született Párizsban. Pályafutását a Cosmopolitan folyóiratnál kezdte, majd 24 évesen csatlakozott a Marianne stábjához. Jelentős szerepet játszik a francia irodalmi életben, 2021-ben Prix Femina díjjal jutalmazták munkásságát. Több regényt is írt, magyar nyelven jelenleg csak az Egy közülünk olvasható.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com