Ha csak egy kicsit is utánaolvas valaki Cserna-Szabó Andrásnak, annyiféle jelzőbe, „minősítésbe” futhat bele, amennyivel akár rekordot is lehet tartani: a regényírás Tarantinója, kényelmetlenül szórakoztató, kellően drámai és fájdalmas, iróniája maga alá gyűr, triviális, trágár, pornográf, populáris… és így tovább. Ez tényleg mind igaz?

Remélem, hogy igen.

Örömforrásnak tekinti az irodalmat, és vallja, hogy az írás pengeélen táncolás, egyensúlyozás a szórakoztatás és az intellektualitás között. Mennyire nehéz, hogy az írásmű egyszerre ilyen és olyan is legyen, hogy úgy találjuk meg a középutat, amely természetesnek, egyedinek hat, kerüli a szándékoltság érzését, és megfelelően működik olvasói szempontból?

Nagyon.

Novellistaként, esszéistaként indult, és bár elutasította a regényírást, mégis rálépett erre az ösvényre is. A műfaji különbséget tudjuk, de beállítódás, technika, dramaturgia és „személyesség” szempontjából melyek az alapvető eltérések közöttük?

Soha nem utasítottam el a regényírást vagy a regény műfaját. Ennek nem is lett volna értelme. Azt mondom immár 25 éve, amióta erről kérdezgetnek, hogy én nem értek egyet azzal a „regényhegemóniával”, ami az olvasók és a kánon köreiben (itthon és a világban egyaránt) tapasztalható. A novella rangja hihetetlenül alacsony lett, novelláskönyvet már alig vesznek az olvasók, a novellát egyre nehezebb elhelyezni (pl. ma már alig közölnek az újságok tárcanovellákat), a legritkább eset, hogy novellaíró kapjon valami rangos díjat; az a prózaíró, aki nem írt nagyregényt, „csak” novellát, gyakran kihullik az irodalomtörténetből, bármilyen zseniális szerző is volt (lásd pl. Tömörkény). A novellát ma valahogy úgy kezelik, hogy az a fiatal írók műfaja, majd megtanulnak ezek az ifjoncok írni, és akkor vége lesz a bohóckodásnak, és végre regényt írnak. Pedig nekem olvasóként és íróként is a novella a fő műfajom, nálam a novella áll a prózai hierarchia élén: az igazi novella a sűrítés, a tömörítés művészete, a desztillált próza, a tökéletesre csiszolt gyémánt, egyetlen fölösleges mondat vagy szó nem lehet benne. A novellában sokkal több az ösztönösség, az improvizáció, az ihletszerűség, a líra, mint a regényben, tulajdonképpen sokkal közelebb áll a vershez, mint a regényhez. Ahogy a novellista életstílusa is inkább a költőéhez hasonlít, mint a regényíróéhoz. A regényíró barlanglakó, több évig lakja barlangját, ahonnan nem mozdul ki, egy másik világban él – tudom, mert többször végigcsináltam már.

Azt is tartja, hogy „az író arról írjon, amit ismer”, és ez az irányelv a Nagy macskajajkönyv esetében kézenfekvő is volt. De áll ez a Zerkóra is, amellyel a 22. Győri Könyvszalonra érkezik? Egyáltalán honnan jött a Zerkó témája?

Az én dél-alföldi identitásomhoz Attila éppúgy hozzátartozik, mint Rózsa Sándor, akinek kapcsán szintén írtam egy regényt (Sömmi., 2015). Egyikőjüket sem ismertem, ezért több évet a könyvtárban töltöttem, mielőtt nekiálltam volna írni – mindkét esetben. A könyvtárban aztán rájöttem, Rózsa Sándort senki nem ismeri, egy egészen más kép él bennünk róla, mint aki volt valójában. Attilát sem ismerjük, túl régen éltek a hunok, nem volt írásbeliségük, amit tudunk róluk, azt is az ellenségeiktől tudjuk, ami nem túl objektív forrás. Viszont rengeteg dolgot „tudni vélünk” a hunokról. Ezek sokszor egymásnak ellentmondó tudások. Priszkosz rétor, a konstantinápolyi követ járt Attiláék Tisza menti jurtafővárosában, az ő görög nyelvű töredékeiből ismerjük Zerkó alakját is. Ez a pár mondat volt a regényem kiindulópontja: „a dalok után szkíta udvari bolond lépett be, aki furcsa és nevetséges balgaságaival mindnyájunkat megnevettetett. Utána a mór Zerkón jött be, akit Edekón vett rá arra, jöjjön Attilához, hogy visszakapja feleségét. Feleségét ugyanis még Bléda kegyeltjeként kapta a barbárok földjén, de hátra kellett hagynia Szkítiában, amikor Attila ajándékként küldte őt Aetiushoz. Reményében csalatkozott, mert Attila feldühödött, hogy visszatért hozzá. A lakomán is felbukkant és külsejével, ruhájával, hangjával és zagyva beszédével – amennyiben ausóniai, hun és gót szavakat kevert össze – mindnyájunkat felvidított s szűnninem akaró kacajra fakasztott. Csak Attilát nem. Ő rezzenéstelen arccal tekintett előre…”

A Zerkó nyelvezete a történelmi kulisszák között is rendkívül jól működik. Vannak olyan aranyszabályok, mikor lehet modern, szleng, koridegen kifejezéseket beleágyazni egy historikus szövetbe úgy, hogy egyáltalán ne hasson idegenül az olvasónak, vagy ez csupán stílus és ösztön kérdése?

Az irodalomban nincsenek fölülírhatatlan, megkérdőjelezhetetlen képletek. Zerkó már igen idős, mikor elmondja élete történetét. Egy ciprusi kocsmában, részegen, halász kollégáinak, görögül. Mindez persze magyarul van. Pedig akkor még nem is volt magyar nyelv. Hogyan beszéljen valaki, aki halász és a kocsmában mesél ittasan? Zerkó mai magyar kocsmaszlenget beszél. Nemrég egy olvasó azt mondta, egy kifejezés lóg ki a regényből: „falusi turizmus”. Merthogy akkor még nem volt falusi turizmus. Azt válaszoltam neki, hogy egyrészt az ötödik században már volt falusi turizmus, másrészt meg mindegy, mert se magyar nyelv nem volt, se József Attila, mégis mindkettő szerepel a könyvben. Ez nem egy objektív történelmi munka (van ilyen?), nem is törekszik erre, ez egy XXI. századi, minden szempontból szemtelen pikareszk-regény, ami elég sokat megenged magának. A híres anekdota szerint a téeszparaszt bácsi az ötvenes években a szocreál kiállításon azt mondja a szobrásznak: „Művész elvtárs, ez nem ló!” Mire a szobrász: „Nem, bácsi kérem, ez szobor!”

Az olvasó maga Zerkó vagy a ciprusi kocsma törzsközönsége? Illetve Cserna-Szabó András legbelül inkább Zerkó vagy inkább a hallgatóság? Lehetünk-e egyáltalán mi Zerkók ebben az összetett 21. században, esetleg csupán hallgathatjuk, ami velünk történik meg?

Zerkó a rengeteg identitás közül, amivel az V. században találkozik, a görögségben és a sztoicizmusban találja meg önmagát. A sztoa minden válságkorszakban rendkívül népszerű filozófia, akkor is, most is. A sztoikus bölcs szerint, ha a külső világ (pl. a minket körülvevő társadalom) megváltoztatására nincs mód, akkor befelé kell fordulnunk. Ha kívül nincs harmónia, csak zűrzavar, a boldogságot keressük belül. Az ész segítségével egy rendíthetetlen belső állapotot kell teremtenünk, ez a rendíthetetlenség az, ami képessé tesz minket bármilyen rossz elviselésére. Ha akarom, az igazi sztoa egy életművészet.

Cserna-Szabó Andrással és Zerkó című kötetével a 22. Győri Könyvszalonon 2023. november 12-én, vasárnap 18 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színházban a Kisfaludy Teremben, a rendezvény műsorfüzete pedig innen tölthető le.

Szilvási Krisztián
Fotó: Németh Dániel