Antaliné Hujter Szilvia kiemelte, hogy pár éve még nem álltak rendelkezésre tanulmányok bizonyos győri gyárakról, csak a korabeli sajtóból és gépelt kéziratokból, levéltári forrásokból tájékozódhattunk róluk. Felhívta a figyelmet Honvári János gazdaságtörténész írásaira, valamint a Győri Ipartörténeti Alapítvány kutatóinak munkájára, akik azóta számos gyár történetét megírták, és ezeket könyv formában, valamint az egyesület honlapján is közzétették. Több régi győri gyár működéséről azonban még napjainkban is keveset tudunk.

Az előadás témáját azért tartja fontosnak, mert a város gyáriparának kezdete e helyszínhez is köthető, viszont a terület átalakítása miatt mára ennek utolsó nyomai is eltűntek, csak az emlékekből és a forrásokból tájékozódhatunk egy-egy objektum helyéről. A régi foglalkozások, gyárak neveit napjainkban még őrzik az utcanevek. Győrsziget a 19. században még nem volt Győr közigazgatási része, csak egy Győr megyei község, ennek ellenére a város gazdasági életéhez szervesen kapcsolódott.

Az előadás elején röviden ismertette a település történetét. A terület a 20. század elejéig, a folyószabályozásokig valóban sziget volt. Már V. István 1271-es oklevele említi, Mátyás király pedig a győri püspöknek ajándékozta, és innentől a mindenkori győri püspök joghatósága alá tartozott, püspöki birtok volt, ezért Püspök-szigetnek is nevezték. Ekkoriban a lakosság nagy része halászatból élt, majd a 16. század második felétől téglavetőket telepítettek ide. 1629-ben a pestisjárvány miatt Győrből kitelepítették a „bűzös” szakmák űzőit, akik Újvárosban és Szigetben telepedtek le, gyarapítva a helyi közösséget. Az 1780-as években 332 házban 3070 fő élt itt.

I. Lipót rendeletére kitelepítették Győr belvárosából a zsidókat, akik 1791-ben szerződést kötöttek a győri püspökkel. Évi 200 forintért cserébe a püspök harminc családnak biztosított letelepedést Szigetben, illetve imaház és temető létrehozását is engedélyezte számukra. Az itt élők más jogállásúak voltak, mint a győriek, jelentős konkurenciát jelentettek a városi kereskedőknek, iparosoknak. 1848-ban a község lakói megszabadultak a püspök földesúri joghatósága alól. Gyakoriak voltak az árvizek, s bár épültek gátak, jelentős anyagi terhet róva az ott élőkre, nem mindig jelentettek védelmet. Nagy pusztítást okozott az 1883-as jeges ár is, árvízvédelmi okokból szükségszerűvé vált a Rábca elterelése is. 1901-ben elkezdődött a munkálatok előkészítése, végül 1908-ban terelték el a Rábca folyót, az ott lévő hidat egészben szállították Pinnyédre, a Krajcáros hidat pedig elbontották. 1905-ben Győrszigetet közigazgatásilag Győrhöz csatolták.

A történelmi háttér vázolása után az előadó áttért a település iparára. A legkorábbi mesterségek folyóvízhez kapcsolódó, illetve vízigényes foglalkozások voltak. Fontos volt a halászat. A hajómolnárok a 16. században telepedtek le Győrszigetben, eleinte közös céhben voltak a gönyűiekkel, vénekiekkel, révfaluiakkal és pinnyédiekkel, de később szétváltak. A győrszigeti molnár céh 1872-ben szűnt meg.

A területen nagy mennyiségben állt rendelkezésre jó minőségű agyag. A 16. századtól téglavetők telepedtek meg itt, és az itt égetett téglákat egyházi épületekhez, majd a vár erősítéséhez használták fel. A katonasághoz kötődik a sörfőzdék kialakulása, ami még a 18. század végén is jelentős volt, de még a 19. században is működött néhány. A 18. században német fazekasok települtek ide a nyersanyag miatt. A víz közelsége pedig a posztókészítéshez kapcsolódó mestereknek is kedvezett, de a bőrfeldolgozáshoz kapcsolódó szakmák, a tímárok, a vargák és a csizmadiák is megjelentek. A fuvarozók nagy számban lakták a községet, 1706-ban kaptak céhlevelet, és emléküket őrzi a Kocsis utca is.

A 19. század első felére már iparos és kereskedő jellegű községről beszélhetünk. A fejlődést mutatja, hogy az 1820-as évektől már emeletes házak épülnek például a Híd utcában. A század utolsó harmadában jelentős változások zajlottak le Győrben. A város fokozatosan elvesztette meghatározó kereskedelmi szerepét, holott egyidőben Budapesttel azonos jelentőségű volt a gabonakereskedelem terén. A vasút kiépülésével az átrakó kereskedelmi központ jellege elsorvadt, Zechmeister Károly polgármester vezetésével az iparfejlesztés kapott lendületet.

Az első győrszigeti „gyárak” már a város „modellváltása” előtt megjelennek, részben a Rábca folyónak, részben az alapítók személyének köszönhetően. Kérdés, hogy minden esetben valóban gyárakról beszélhetünk-e, hiszen eleinte alig találkozunk gépesített üzemekkel. Az 1876-os címtár alapján e területről enyvgyárról, szesz- és ecetgyárról, gőzmalomról, olajgyárról, keményítőgyártásról és szikvízgyártásról van tudomásunk, valamint sörfőzde is működött Győrszigetben.

Antaliné Hujter Szilvia ezt követően elkezdte az egyes szigeti gyárak bemutatását. Győrszigetben két nagy ecetgyár működött: a Schlesinger/Mocsári-féle és Neubauer–Wittmann-féle gyár. Az ecetgyár elnevezés nem pontos, hiszen az ecet mellett pálinka, likőr és rum is készült az üzemekben, illetve bornagykereskedelemmel is foglalkoztak. A Schlesinger/Mocsári-féle vállalkozás a Gyár utcában állt. A hirdetéseikben 1818-as alapítási dátum szerepel, bár a korai időszakról nem rendelkezünk adatokkal. 1865-ben jegyezték be a cégjegyzékbe „Schlesinger Herman és fia” néven, 1867-ben már „Schlesinger Herman fiai”-ként szerepelt. A családnevet később Schlesingerről Mocsárira magyarosították, de a cégnév megmaradt. A vállalkozás közkereseti társaságként működött, a családtagok szálltak be pénzzel. Az ecetgyár jól működhetett, az 1880-as években már 60 ecetképzővel, az alkohol másodlagos erjesztésével állították elő az ételecetet. 1899-ben Mocsári (Schlesinger) Ignác halálát követően Fürst Mór, a korábbi tulajdonos veje vette át a céget, amelynek vezetésével Ambrus Sándor győrszigeti lakost bízta meg. 1906-ban engedélyt kaptak a magyar címer használatára, ami egyfajta minőségi garanciát jelentett.

A Neubauer és Wittmann-féle likőr-, rum- és ecetgyár a Kohn utcában működött. 1870-ben alapította Wittmann Mór és neje, a termelés 1872-ben indult meg. Az alapítók veje, Neubauer Lajos vegyész a legkorszerűbben rendezte be az üzemet. 1895-ben közkereseti társaságként jegyezték. 1906-ban a budapesti Első Magyar Gazdasági Gépgyár Rt. tulajdonosként hirdette eladásra vagy bérbeadásra, de a későbbiekben is a korábbi nevén és címen működött a cég, valószínűleg visszabérelték a fővárosi cégtől. Az 1930-as években 5 tisztviselő, 3 szakmunkás, 4 alkalmazott dolgozott itt, illetve a Győrszentmártonban lévő szőlőbirtokokon további 12 cseléd. A csonka Magyarországon 123 ecetgyár működött, ezek az 1925-26-os évben 17.731 hektoliter szeszt vettek át ecet gyártására. A világháború előtt teljesen szabad verseny volt az ecet és a szesz árát tekintve, 1921-ben azonban létrehozták a Szeszkartellt, hogy megszabják az alapanyag szesz mennyiségét és az ecet árát, továbbá egyben felügyeljék a gyárakat is. Az 1930-as években a kartellben mindkét győrszigeti gyár a nagyobb ecetgyártók közé tartozott. 1935-ben modernizálták az üzemet, amelynek köszönhetően jelentősen nőtt a termelékenység. 1947-ben még termeltek, azonban 1967-ben csak kis létszámmal, 4 fővel dolgozott a gyár, ekkor már a Szeszipari Országos Vállalathoz tartozott.

1861-től Benes Vilmos működtetett egy darálómalmot Győrszigetben, emlékét a Gőzmalom tér- és utcanév őrizte. A gőzmalom a kisebbek közé tartozott, 30 lóerős gőzgépével, mellette disznóhizlaldát tartottak fenn. 1870 tavaszán a győrszigeti gőzmalomnak új tulajdonosa lett, Kőnig Adolf. Benes ettől kezdve bérelte a malmot. 1877-ben csődeljárás indult ellene. Az osztrák származású Back Hermann és testvére, Ernő 1890-ben megvette a malmot, először maláta- és sörgyárat akartak létesíteni benne. Végül osztrák és angol befektetőkkel létrehozták a Magyar-Angol Bisquit gyárat, amit a helyi lakosok piskótagyárnak neveztek. A részvénytársaság 1894-ig működött e néven. 1900-tól az ausztriai Koestlin Lajos bajor származású üzletember vette át, és Koestlin Lajos és Társai Rt.-ként élt tovább.

1909-ben a gyár leégett, de a biztosítás fedezte a károkat. Az I. világháborúban nem remélt forgalmat bonyolított le a katonai és lakossági szükségletek kielégítésére. 1921-től csokoládét és cukorkát is gyártottak. A gazdasági válság visszaesést hozott, 1932-ben állami kölcsönnel sikerült megmenteni. 1947-ben államosították, és 1950-től Győri Keksz- és Ostyagyár Nemzeti Vállalat néven működött tovább. 1991-ben privatizálták Győri Keksz Kft.-ként, és még 2009-ig működött a korábbi telephelyén, annak ellenére, hogy 2003-ban a francia Danone tulajdonos meg akarta szüntetni. Ezt követően a Győri Ipari Parkban létrehozott korszerű üzembe került át a gyártás, ahol 2019-ig működött még, de már csak a Negró és a Halls cukorka készült Győrben. Ezután a Győri Keksz végleg megszűnt győrinek lenni, bár a márkanevet máig használják.

A Kohn-féle Olajgyárat Austerlitz Henrik olajütő malom tulajdonos és sógora, Kohn Adolf alapította 1851-ben. Az üzem Magyarországon az első olajgyár volt, mely gőzerővel működött. 1854-től Kohn Adolf egyedül vezette tovább a céget, miután sógora feleségével Bécsben telepedett le. A fejlesztéseknek köszönhetően az 1860-as évekre a gyár már 500 munkást foglalkoztatott. A Gyár utcai (ma Vámbéry Ármin utca) üzem len- és repcemag feldolgozására alkalmas őrlő és sajtoló berendezéseket használt. Kohn Adolf 1874-ben családjával Bécsbe költözött, ezért a gyárát bérbe adta az egykori cégvezetőnek, Gold Miksának, aki Mocsári Ernővel társulva vezette a gyárat. Az alapító továbbra is támogatta a győrszigeti lakosokat. Maga a munka kemény és megerőltető volt, az olajgyári munkások gyakran óriási melegben, napi 10-11 órát dolgoztak a gőzgépek mellett, emiatt a gyárban többször sztrájkoltak a dolgozók. 1881-ben a győrszigeti vállalat 35 ezer mázsa olajat és 70 ezer mázsa olajpogácsát termelt. Utóbbi takarmányként szolgált, és a termelés mellékterméke volt. Érdekesség, hogy az étolaj hazánkban ekkor nem volt része a táplálkozási kultúrának, csak a háború utáni ínséges időkben kezdték fogyasztani.

Győrben egy másik olajgyár, a Meller-féle olajgyár is működött a Vásártéren, amit a Kohn család rokonai üzemeltettek. A két gyár működése a családi kapcsolatok miatt a későbbiekben egy időre összefonódott. 1903-ban modernizálták a győrszigeti üzemet, 400 lóerős gőzgépet szereltek fel, és ugyanekkor rendeztek be egy teljesen modern laboratóriumot, valamint bővítették a kazánokat. 1908-ban gondot okozott a Rábca elterelése, ugyanis az olajgyár nagy vízigényű vállalkozás volt, valamint a nyersanyagok szállítása is vízen történt. Végül ezt az ipari vágányok kiépítése orvosolta, a vízhiányt pedig kutak fúrásával, illetve a Mosoni-Dunából idevezetett vízzel oldották meg. Kohn Ignác fellendítette a gyárat. Az 1910-es években a vállalat részvénytársasággá vált. Ekkor a monarchia legrégebbi és legnagyobb növényolajgyára, amely 200 munkást foglalkoztatott, a pálmamagot és a kókuszdiót is használta alapanyagként, évente 5000 vagont dolgozott fel. 1912-ben megkezdték a szappangyártást is. Az első világháború idején a gyárakban hetekig nyersanyag- és szénhiány keletkezett, kiviteli tilalom és infláció is sújtotta a vállalkozásokat. Viszont az 1920-as évek fellendülést hoztak, mivel az olaj államilag stratégiai terméknek számított. A század elejétől ráadásul két nagyipari felhasználója jelent meg, a Grab M. és Fiai műbőr- és viaszosvászongyár, illetve a Keffel Ede viaszosvászonárugyár. 1924-ben a Győri Lakkgyárban is elindult az olajlakkok gyártása.

A beruházásokhoz kölcsönöket vett fel a gyár egy bécsi banktól, amely később megszerezte a részvények többségét. Ezeket továbbértékesítették az angol-holland Unilever vállalatnak. A gazdasági világválságot megsínylette, 1932 és 1939 között szünetelt a termelés, csak 1940-ben indult újra, de a II. világháború alatt csupán nyersolajat állítottak elő. A helyi rossznyelvek szerint a gyár azért úszta meg a bombázást, mert angol érdekeltségű volt. 1949-ben az üzemet államosították, a következő évtől állami vállalatként működött. 1953-tól újra önálló vállalatként tevékenykedett valamelyik minisztérium felügyelete alatt, egészen 1964-ig, amikor beolvasztották a Növényolajipari és Mosószergyártó (Országos) Vállalatba. Ekkor már nem gyártottak lenolajat, a fő termék a napraforgóolaj lett. 1992-ben privatizálták, előbb egy olasz cég, majd a francia Cereol szerezte meg. Végül 2000-ben bezárták, azzal az indokkal, hogy nincs elég terület az üzem fejlesztésére és bővítésére, valamint a környezetvédelmi adók sem kedveznek a további működésnek. 2016 júliusában az utolsó emlékét, a gyárkéményt is felrobbantották, a lakópark építése miatt.

A következő jelentős gyár, amellyel az előadó részletesebben foglalkozott, a Schmidl-féle cukorka és csokoládégyár. (Erről Galambos Krisztina könyvtáros részletesen írt a Győri tanulmányokban Útifűcukortól az Ágyúcsokoládéig címmel; In: Győri tanulmányok 43., Győr, 2021 74-88. o.) Alapítója, Schmidl Lázár 1879-ben Budapesten indította el vállalkozását. Egy különleges terméket, rekedtséget, mell- és tüdőbajokat, nyákbajokat gyógyító bonbont állított elő malátából és a frissen szedett útifű nedvének kivonatából. Az 1880-as évek elején telepítette át a gyártást Győrszigetbe, a Gyár utcába. A vállalkozást 1886-ban jegyezték be. Az első években a vállalkozás egy földszintes épületből állt, amelynek egyik szárnyában sütötték az útifűcukorkát. A gyárban négy alkalmazott kézi erővel dolgozta fel az alapanyagot, olcsó nyerscukorból készített cukorkát. 1893-ban Schmidl Henrik János, az alapító fia vette át Győrött a gyártást, az üzlet vezetésével Árpás Ignácot bízták meg. Még ebben az évben gőzüzemre álltak át és – hazánkban elsőként –megkezdték a selyemcukorka gyártását. 1900-ban engedélyezték az országcímer használatát a termékeiken. További jelentős fejlesztéseket hajtottak végre az üzemben, 1902-ben avatták fel az új, kétemeletes gyárépületet, amit a legmodernebb berendezéssel szereltek fel, és kiegészítették egy csokoládéosztállyal.

1903-ban kakaó- és csokoládégyártásra is berendezkedtek, és napi 6000 kg édességet gyártottak. A magas minőségű termékeknek a csomagolása is különleges volt, szép kialakítású és tartós fém- és fadobozokban kínálták, amit ingyen bocsátottak a vásárlók rendelkezésére. 1905-ben már kakaóport is gyártottak, 1907-es hirdetésükből pedig kiderült, hogy az ortodox rabbi felügyelete mellett, a hagyományoknak megfelelően készül a kakaó, a csokoládé és a cukorka. 1910-ben már 200 munkás dolgozott az üzemben, azonban az I. világháború kitörése miatt jelentősen visszaesett a termelés, mivel csökkent a monarchián belüli kereslet, és nem szállíthattak az ellenséges országokba sem. A cégvezetés kereste az újítási lehetőségeket, így született meg 1916-ban a Schmidl-féle Győri Ágyúcsokoládé. Az új termék nevét az Ágyúgyárról kapta, és nagy népszerűségnek örvendett. A gazdasági válság idején veszteségessé vált a gyár, ezért 1933-ban összeolvadt az 1923-ban alapított, Vilmos császár úton működő győri Pannónia piskótagyárral. Schmidl Henrik János 1936-ban elhunyt, és megfelelő vezető hiányában, 1937-ben a gyár bejelentette megszűnését.

Utolsóként Árpás Ignác cukorkagyáráról esett szó. Az üzemet 1895-ben alapította Árpás Ignác, elsősorban gyümölcscukrok gyártására. Egyik legsikeresebb terméke a krumplicukor volt, amit saját szabadalom alapján készített. Egy későbbi hirdetés szerint a cukorka vajszerű, és a hölgyek frissek, elegánsak, kellemesek és szépek maradnak tőle. 1905-ben a gyárat korszerűsítették: gőzüzeműre rendezték be, kéményt építettek, és modern gépekkel szerelték fel. Ebben az évben társult be Fuchs Lajos. A cukor drágulása miatt 1916-tól a gyár egyre nehezebb körülmények közé került. Egyes adatok szerint 1926-ban bezárt, azonban az 1929-es címjegyzékben még szerepelt. 1931-ben már biztosan nem üzemelt.

Antaliné Hujter Szilvia az előadása végén még felsorolta azokat a gyárakat, amelyekről idő hiányában nem kívánt hosszasabban beszélni, de jelen voltak Szigetben. Az enyvgyárat, a szikvízgyárakat, a kisebb ecetgyárakat (az 1910-es években, a mai Híd utcában működő Tamási Kálmán ecetgyára, Nagy és Schram borpince, likőr- és ecetgyára). Érdekességként kiemelte, hogy 1942-ben új gyár épült az olajgyár mellé: Dick Fidél és Társa gyümölcs- és főzelékkonzervgyára, amely 150 munkást foglalkoztatott. Ennek étépítését 1950-ben kezdték meg, itt létesült a tejgyár. 1973-ban jelentős fejlesztések zajlottak, itt készült többek közt a zacskóstej is. 1994-ben privatizálták, 1997-ben még nyereségesen termelt az üzem, de a terület mérete nem tette lehetővé a további terjeszkedést, valamint a környezetvédelmi adó is hátrányosan érintette. Ezekre is hivatkozott a tulajdonos, majd a Mizó-csőd következményeként 2000-ben, 300 dolgozóval bezárták az üzemet.

A válogatott képekkel színesített előadás végén a hallgatóság kérdezhette is az előadót, aki kérte, hogy aki rendelkezik emlékekkel a gyárakról, az mesélje el. Így több jelenlegi vagy korábbi szigeti lakos osztotta meg emlékeit; számos érdekes történettel, mendemondával és pletykával bővítve a gyárak amúgy is színes és érdekes történetét.

Bartha Annamária
Fotó: Pozsgai Krisztina

A képek a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Helyismereti gyűjteményéből származnak.