Az első isonzói csata még 1915 júniusában kezdődött, és 1917 májusában már a tizedik nagy összecsapás zajlott a kristálytiszta hegyi folyócska mentén. A többnyire csak védekező osztrák-magyar katonák egyre nehezebben tartották magukat, és az olasz túlerő óriási véráldozatok árán, de lassacskán hátraszorította őket. Ekkorra már a délebbre fekvő híres-hírhedt Doberdó-fennsíkot is fel kellett adniuk, és ehelyett a Komeni-fennsíkon futottak a védelmi vonalak a tengerig. A kulcsfontosságú Görz/Gorizia városába a hatodik isonzói csatát követően vonultak be az olasz csapatok, majd a várost ellenőrző hegyekbe is befészkelték magukat. Az itteni csúcsokért elkeseredett harcok folytak. Az osztrák-magyar csapatok (és ebbe bizony nem csupán a munka oroszlánrészét végző magyarok és németek, de a monarchia minden nemzete beletartozott, a horváttól a szlovákon át a bosnyákig) elképesztő hősiessége és csodával egyenértékű kitartása mellett is világos volt, hogy valami stabilabb megoldást kell találni. 1917 őszére, a XI. isonzói csatát követően nyilvánvaló lett, hogy a front itt már nem tartható sokáig a terepadottságok miatt, és a monarchiának át kell mennie támadásba, hogy rendezze a helyzetet.

A monarchia hadvezetése (AOK) tisztában volt azzal is, hogy ehhez komoly erősítéseket kell átvezényelnie az olasz frontra. A keleti hadszíntéren az oroszok elleni sikeres elhárító harcok (Kerenszkij-offenzíva) következtében szabadultak fel ugyan hadosztályok, de ez önmagában nem volt elegendő, így a Dunai Monarchia Németországhoz fordult. Az AOK azt szerette volna, ha a németek néhány hadosztályt keletre küldenek, és a velük felváltott osztrák-magyar erőket Itáliába dobhatják át, de ők ebbe nem mentek bele. Hozzájárultak azonban bizonyos német erők Isonzóhoz való felvonultatásához, amennyiben azok vezényletét megkapják. Így alakult meg titokban a német 14. hadsereg az olasz fronton, amely 7 német és 8 osztrák-magyar hadosztályt összpontosított Görztől északra, és a tervezett offenzíva fő erejét alkotta. E hadsereg mellett az osztrák-magyar 1. és 2. Isonzó hadsereg 37 hadosztálya is felkészült a támadásra. Az akciót igen alaposan előkészítették, az erősítéseket titokban, lehetőleg éjszaka juttatták ki a frontra. Precízen meghatározták az áttörési szakaszokat, ahol jelentős túlerőt sikerült teremteniük a szövetségeseknek tűzerőben és emberben egyaránt. Új harcászati elemként rohamcsapatokat alakítottak ki, amelyek feladata az ellenséges lövészárkok kis csapatokban történő megrohanása és közelharcban (főleg kézigránátokkal) történő leküzdése volt. A németek a völgyeket ellenőrző hegyek elleni támadáshoz felvonultatták az Alpenkorps nevű hadosztály méretű hadtestet, amely igazi elit alakulat volt, kifejezetten hegyi harcra kiképezve és felszerelve. A támadásra október 22-ét jelölték ki, majd két nappal eltolták a dátumot. Végül október 24-re minden készen állt. Az egyik német katona így emlékezett a támadás előtti órákra:

„Október 23-án estefelé borús és csípős lesz az idő. Mikor besötétedik, a málhásállatokon megérkezik a vacsora is a készenléti állásba. Mikor éhségünket valamennyire csillapítottuk, mindenki a lehető leggyorsabban felkeresi a vackát, hogy még lehetőleg egy kis tartalék álmot gyűjthessen az elkövetkező támadó napokra. Éjfél után szemerkélni kezd az eső és arra kényszerít, hogy fejünket a sátorlapok alá húzzuk. Igazi támadáshoz való idő.
1917. október 24-ének esős, sötét éjjelén 2.00 órakor az addig annyira hallgatag tüzérségünk megkezdte az előkészítést. Nemsokára Tolmein mindkét oldalán 1000 löveg torkolattüze villan fel. Odaát az ellenség oldaláról egetverő robbanások és ropogás hallatszik. A hegyeken olyan méltóságteljesen visszhangzik, mintha erős ítéletidő lenne. Bámulva nézzük és hallgatjuk a borzalmas színjátékot. Az olasz fényszórók hiába kísérelik meg, hogy az esőn átvilágítsanak. Az ellenséges tüzérségi bénító tűz Tolmein-re és a környékére, amitől annyira féltünk, elmaradt. Csak néhány ellenséges üteg viszonozza tüzünket. Ez mindenesetre nagyon megnyugtató. Visszabújunk megint fedezékeinkbe és félálomban hallgatjuk saját tüzérségi tüzünk gyengülését.”

A megszokott, hosszú tüzérségi tűz helyett – amely a védőknek jelezni szokta a nagy támadásokat – most egy rövid, ám igen intenzív, és – az alapos felderítésnek köszönhetően – szokatlanul pontos tűz zúdult az olasz állásokra. A 14. hadseregnek Flitsch (ma Bovec, Szlovénia) és Tolmein (ma Tolmin, Szlovénia) között kellett áttörni a védelmet, amely igen nehéz terepszakasz volt. A Flitsch városához közeli völgyben húzódó olasz állásokra a német és császári és királyi tüzérség négy órán át gázgránátokat lőtt, ami meglepte a védőket, és megfelelő mennyiségű gázálarc hiányában nagy veszteségeket okozott. A rohamcsapatok az éj leple alatt, csendben megközelítették az olasz védelem kulcspontjainak számító magaslatokat. A már idézett német katona így mesélte el az eseményeket:

„8.00 óra! A tüzérség és aknavetők tüzüket előrehelyezik és a testőrezred felugrik előttünk, hogy rohamozzon. Jobb szárnyát közvetlen követve féljobbra húzódunk, hogy a St. Daniel-nél levő állásokat foglaljuk el. A romok alól halotthalvány arccal és felemelt karokkal jönnek elő a védők. A Hevnik északi lejtőjétől még elválasztó síkságon keresztülsietünk. Hevnik keleti nyúlványairól itt-ott géppuskatűz akadályozza ugyan előnyomulásunkat, de a szabad térségen át nem akad el a támadásunk.”

Az Isonzó folyó Caporettónál és osztrák-magyar katonatemető Flitsch mellett

De nem csupán a német csapatok nyújtottak kiemelkedőt, a hadművelet nagyja a monarchia katonáira hárult! Egy mindössze 19 éves hadnagy, Bertalan Árpád (később ő lett a magyar ejtőernyős fegyvernem megteremtője, és egyben ő a honvédség ma Szolnokon állomásozó különleges műveleti dandárjának névadója) is megtette a magáét. Egy 15 fős rohamjárőr élén három olasz védelmi vonalat tört át, ezer (igen: 1000!) olasz foglyot ejtett, valamint 6 nehézlöveget, 11 géppuskát, 2 aknavetőt zsákmányolt Balla Tibor kutatásai alapján, amivel parányi csapatával egy egész dandár sikeres áttörését alapozta meg! Nem véletlenül kapta meg a birodalom legmagasabb és legrangosabb, harctéri érdemekért adományozható kitüntetését, a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét.

Már az első órák nagy sikert hoztak, a támadó ékek gyorsan haladtak a völgyekben, egymás után felszámolva az olasz állásokat. 24-én estére több ponton már a harmadik olasz védővonalon is túljutottak a német és osztrák-magyar harcosok, és Karfreit/Caporetto is a kezükre került. Az egymástól elszigetelt állásaikban ragadt olaszok tömegével adták meg magukat, és az első nap eredménye már 15 ezer fogoly volt (köztük tábornokok), 100 zsákmányolt ágyú mellett. Az innen délre állomásozó olasz erők bal szárnyát bekerítés fenyegette. Az olasz frontvonal az Isonzó mentén napok alatt összeomlott, hamarosan Udinében jártak a támadók, kijutva a hegyekből a Pó folyó menti síkságra. Egy ideig az fenyegetett, hogy szinte az egész olasz haderőt bekerítik a német és osztrák-magyar erők. Bár ez végül nem következetett be, és az itáliai erők zöme elmenekült a zsákból, de a vereség óriási volt. Cadorna olasz vezérkari főnök 27-28-án éjszaka kiadta a teljes visszavonulásra a parancsot, hogy megmentse serege maradványait. Ám a veszteségek így is elképesztően nagyok voltak. 1917. október 24. és november 10. között a taljánok 10 ezer halottat, 30 ezer sebesültet és 293 ezer hadifoglyot veszítettek, emellett 350 ezer katona gyakorlatilag dezertált, így végleg vagy ideiglenesen 700 ezer olasz dőlt ki. Az olasz nehéztüzérség jelentős része szintén ellenséges kézre került. A német és osztrák-magyar erők vesztesége ezzel szemben mindössze 70 ezer fő volt. A szövetségesek óriási zsákmányt szereztek, a monarchia hónapokon át élelmezte csapatait a kezére került készletekből.

A csatát a régebbi német és magyar szakirodalomban karfreiti áttörésként hívták, de mára kiszorította az olasz/angol szakirodalomban elterjedt Caporetto. A központi hatalmak egyik legragyogóbb háborús sikere volt, amely csaknem kiütötte a világháborúból Olaszországot. Végül csak brit hadosztályok átvezénylésével lehetett a frontot stabilizálni a Piave folyó mentén, ahol aztán a harcok megrekedtek a háború végéig.

Ui.: Majd elfelejtettem! A fentebb idézett német katona egy bizonyos Erwin Rommel volt… Persze akkor még a „sivatagi róka” becenév helyett inkább a „hegyi farkas” dukált volna neki.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Balla Tibor: A caporettói áttörés magyar hőse, Bertalan Árpád hadnagy. In: HK, 2017. 2. sz. 505-528.o.; Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918. Budapest: Osiris, 2014; Rommel, Erwin: Gyalogság előre! Élmény és tapasztalat. Budapest: Luxor, 1999

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található. A 2. és 3. fotó a szerző saját felvétele.