5 évvel később ült neki az írásnak (rendben, korábban kísérletezett úgynevezett „humoros írásokkal”, de ezt most hagyjuk), legelső regénye az 1998-as Digitális erőd volt, amely Magyarországon csak brutális megasikerei után jelent meg. Aztán jött az első Robert Langdon-történet, az Angyalok és démonok (2000), majd A megtévesztés foka (2001). 2003-ban pedig új időszámítás kezdődött az ezredforduló utáni, szórakoztató irodalmat kulturális tényanyaggal vegyítő olvasmányok terén. A da Vinci-kód multiplikáltabb gombafelhő lett a féktelen izgalommal száguldó, könnyed betűfalás egén, mint a föld összes atomfegyverének detonációs hatáskeltése. A világ – és a katolikus egyház (boszorkány)kiáltása – minden síkon és dimenzióban kikérte magának Dan Brownt a tucatminőségből, hogy a betűvel vésett szórakoztatás trónjára emelje. A da Vinci-kódtól kezdve a fekete halál sebességét meghazudtoló módon harapódzott el a kultúrkulisszák közé zárt fikció divatja, de a mester a harmadik és negyedik Langdon-sztorival (Az elveszett jelkép, Inferno) is a csúcson maradt. Letaszíthatatlanul.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Dan Brown kezében (fantáziájában) egyrészt nincsen tabu, másrészt nincsen blaszfémia (így miért is kellene, hogy legyen). Az Angyalok és démonokban az Illuminátusok társasága került középpontba, A da Vinci-kód a Mona Lisa és az Utolsó vacsora festményeinek rejtett szimbolikáját szedte darabokra, Az elveszett jelkép pedig Washington városának fizikai objektumait és mélyen gyökeredző spirituális titkait boncolgatta. Brown szinte a legszélesebb intellektuális egészbenlátást meghazudtoló módon fantáziálja egybe a valóság sziklaszilárd talaján nyugvó részeket, sajátos és hibátlan gestalt-felfogása több mint 10 éves Langdon-karrierje után sem fogyott ki az üzemanyagból. Na ja, aki a Mensa egyesületének a tagja, attól talán ne is csodáljuk (annyira). Szóval pokol. Az Infernóban a Harvard Egyetem vallási szimbólumok és ikonológia professzorának figurája immár negyedszer bonyolódik egy elképzelhetetlen összefüggéseket felfedő, kulturális-tudományos összeesküvés kalandba. Sok ez így együtt? Dan Brownnál a sok sosem elég, a több pedig még véletlenül sem túlzás, annyira képes tartani az egységbe foglalt mértéket.

A pokol legsötétebb bugyraiban azok szenvednek, akik erkölcsi válságok idején semlegesek maradtak. Dante Alighieri Isteni színjátéka, amelyen megközelítőleg 14 évig dolgozott, a világirodalom legjelentősebb alkotásai közé tartozik. Talán soha, más műről nem készült annyi értekezés, akkora mennyiségű társművészeti és egyéb kulturális produktum, mint róla. S legfőképpen az összesen 100 énekből álló, a bevezetőn túl 33-33-33 énekből szőtt elbeszélő költemény első felvonásáról, a Pokolról. Dan Brown ezúttal pontosan az Isteni színjáték legfélelmetesebb helyszínét ragadta meg (ördög)szarvainál fogva, hogy tisztességesen az üst alá gyújtson. Mert Robert Langdon gyakorlatilag a másvilág kapujából fordul vissza, amikor egy firenzei kórház intenzív osztályán ébred, valószínűsíthetően pisztolygolyó okozta fejsérüléssel, teljes amnéziás állapotban. Nemcsak azt nem tudja, mi történt vele, de azt sem, mit keres egyáltalán Olaszországban, hiszen utolsó emlékei szerint éppen a Harvardi Egyetem campusán átvágva sietett egy előadásra. Ám mielőtt az ügyeletes orvosnő bármiről is felvilágosítást ad(hat)na, Langdon korábbi támadója újra merényletet kísérel meg ellene, s ha a fiatal dr. Sienna Brooks nem lenne olyan talpraesett, és nem menekítené ki az épületből hezitálás nélkül a szimbólumkutatót, a történet roppant hamar és roppant szomorú véget érne.

Csakhogy a szerencse és főként a fiatal Sienna Langdon mellett áll, így sikeresen oldanak kereket a támadó elől – hogy egy megállás és vég nélküli hajszába cseppenjenek. Robertnél ugyanis különös, furcsa és nem utolsósorban döbbenetes tárgyat fedeznek fel a zakóbélésbe varrva, amelyre mintha egyszerre több szervezet is fenné a fogát. És sajnos egyikük sem a máltai szeretetszolgálat. Langdon és az orvosnő rejtélyről rejtélyre haladva fejti meg a szimbólumok, utalások és titkos fejtörők kulcsait, hogy Firenzéből Velence, majd Isztambul felé vegyék az irányt. Útjukon egymást érik a döbbenetes felismerések és fordulatok, és a miértek mélyén egy olyan terv körvonalazódik, amely örökre megváltoztathatja az emberiség sorsát. Vagy éppen végkimenetelét… Dan Brown újra tökéletesen az elemében van. Míg Az elveszett jelkép esetén némileg megtört a Langdon-univerzum csillogása, az Infernóban mindez ezerszeres erősséggel ragyog fel újra. Robert és a bájos Sienna (vigyázat, a látszat sokszor csal!) a „Keress, és találsz!” felszólítás következetes betartásával jut fokról fokra közelebb a végkifejlethez. Ám ezúttal olyan orvosetikai, illetve intellektuális orvosfilozófiai kérdéseket feszegetvén, amelyek aktualitására nincs is kifejezőbb indok, mint az (ezen sorok írásakor) Földön élő 8 milliárd 68 millió ember lélekszáma.

Az Inferno száguldása a browni hagyományok tökéletesen papírra nyomtatott útján halad. Az olvasói lélegzetvételt ismerő dramaturgiai érzékenységgel váltják egymást a különböző helyszíneken (meg)történő eseményszálak, amelyek a kirakós darabjait jelentik. Az igazi nagy húzás azonban az az alapkoncepció, mely szerint Robert Langdon már szinte félúton volt a cél felé, amikor ez a bizonyos „merénylet” és annak folyományaként az amnézia megtörtént vele. Talán nincsen ennél praktikusabb eszköz az olvasói azonosulás, az együtt nyomozás, a rejtélyekre eszmélés bennfentessé tételére, arra, hogy partnerként vehessük mi is nyakunkba a titkok megfejtésének sürgetését. Az Inferno atmoszférája az egyszerre ódon és fenséges múlt, valamint a modern beállítódások rettentő erős kohéziójába egyesülve fejti ki azt a hatását, amely miatt ez a műfaj a tömegkultusz intézményébe léphetett. Az amerikai szerző talán még sohasem tapintott rá ennyire kényes, ugyanakkor ennyire sürgető témára, amely minden bizonnyal megosztja az olvasókat. Ugyanis valóban bizonyos „megosztásra” van szükség, mivel kézzelfogható jövőnk a tét, és Brown ebben a(z egyelőre) fiktív kalandban nem is egyetlen karakter tolmácsolásában választ némileg radikális, de mindenképpen intellektuális alapokon nyugvó térfélt. Sőt, odáig merészkedek, hogy egyenesen a szemünkbe nézve kér meg bennünket: tegyük meg ezt (egyelőre teoretikusan) mi is! Mert az óra ketyeg, és „vészterhes időkben a legnagyobb bűn a tétlenség”. Nem tudok mást mondani, mint amit sosem mondtam még: mindenképpen el kell olvasni Dan Brown Inferno című regényét!

Szilvási Krisztián