„… nekem a hideg az otthonom / és ezért félek és időnként / bűnösnek érzem magam” ‒ írja Időnként című versében. Titokzatosság lengi át írásait. A sejtetés eszköze a szülőföldről, Moldváról hozott örökség, vagy tudatosan választott művészi magatartás inkább?

Az én világomból nézve ezt úgy mondanám, hogy a dolgok ki nem mondhatóságától lesz olyan az írás (stílusa, jellege), amilyen. Tudom, hogy nem feltétlen bizonyítható, de ettől még igaz: nem mindenben az alkotó dönt. Titokzatosság dolgában tudatosságról nincs szó. Stíluseszköznek sem nevezném. A legtöbb esetben elpusztulnék azért, hogy ki tudjam mondani, meg tudjam fogalmazni azt, amit szeretnék. És a legtöbb esetben csak ezt a küzdelmet tudom nyelvbe önteni, nem azt, amiért a küzdelem folyik. De tapasztaltam azt is, hogy az ember akkor is beszél, amikor meghajtja a fejét az előtt, amiről nem beszélhet, vagy úgy nem beszélhet, ahogyan az kikívánkozna, vagy belső képként, gondolatként érzékelhetővé teszi magát. De van igazság az Ön felvetésében is. Lehet, hogy ez mögött a magatartás mögött az áll, hogy emberré válásom első és legmeghatározóbb szakaszát olyan társadalmi közegben töltöttem, ahol többet hallgattunk, mint beszéltünk, suttogva mondtuk a mondandónkat, önazonos életünket elfojtva, rejtekbe, befele éltük, kifele az elvárások szerint viselkedtünk, és így tovább.

A magyarfalusiak hitéről írt monográfiájáról mesélt egy interjúban. Megragadott az a válasza, amelyet az ott élő emberek haragvó istenképének gyökereiről mondott: „Úgy érzem, van valami rejtély ebben az istenképben. Látok egyfajta „aránytalanságot”, aminek a megfejtésével küzdök. Újabban arra gyanakszom, hogy a kérdés kulcsa az önkép, a porszemtudat, a bűnösségtudat. Mintha arról lenne szó, hogy nem tudják megbocsátani maguknak azt, amire Pál apostol is panaszkodott: a jót akarom, de a rosszat cselekszem. Szűnni nem akaró bűntudatban élnek, amely nem csap át bűnbánatba. Ennek mintájára élik meg Isten megbocsátását is, és biztos, ami biztos alapon inkább óvatosak.” (Magyar Kurír 2023. április 11.) Hogyan foglalná össze esszenciálisan saját istenképét és a hozzá fűződő viszonyát?

A kérdés kapcsán tele vagyok félelemmel, ugyanis roppant bonyolult jelenségről van szó, de egyszersmind alighanem a legkardinálisabb elemről is, ami nem is a vallásgyakorlatot, hanem az ember egész lényét meghatározza. Ószövetségi, feudális jegyekkel túldíszített istenképem moldvai egyházi örökségem. A hozzá való viszonyom a hűség volt. Négy évtizeden át. Még a teológiát is elvégeztem, annak reményében, hogy igazolva lássam, hogy az örökségemet „megmentsem”. Ez a hűség kínkeserves volt – ami azért, ma már tudom: mégiscsak megtartó erővel hatott. Pici változást, elmozdulást hozott az idő és a kegyelem, de nem tudnám definiálni a személyes istenképemet. És nem azért, mert közömbös volnék a kérdés iránt. Ellenkezőleg. A lelkiatyám „megértés-böjtöt” is előírt nekem, hogy a megértés, a racionális nyomon-követés helyett másra figyeljek, amikor az istenkapcsolatot megélem. Elvonási tüneteim vannak, tanulok leszokni arról, hogy ne én kövezzem ki Isten hozzám vezető útját. A legkeményebb dió az ingyenesség elfogadása. Az összes sejtembe beleprogramozták, beleverték az érdem-elvű szemléletet. Ehhez nem elég összetörni a régi istenképet, nem elég fejlődni a hit útján. A műhely, ahol ezt a problémát orvosolni tudják: odaát van. A kisördög, vagy a bűn, vagy a meghasonlottság az a homokszem, ami megnehezíti, akadályozza azt, hogy Isten ingyenes, érdemnélküli szeretete a porszemet, aki vagyok, istenarcúvá alakítsa. De Istennél semmi sem lehetetlen, és azt pontosan tudom, hogy rajta van az ügyön.

Mi motiválja, hogy verseket írjon? Mi az, amit csak lírában tud megfogalmazni?

Ha gyermeki őszinteséggel vallhatok, azt kell válaszolnom: nem tudom. Azt még csak-csak meg tudom fogalmazni, hogy a lelkemnek miért jó, ha írok, de hogy ezt miért osztom meg a nyilvánossággal – már nehezebben. Valahol igaz az, hogy az íráskészség is egy érzékenység, irányultság, a tudatosabbaknak: mesterség. És aztán van egy művészeti ág, az irodalom. Akinek (érvényes) mondanivalója van, és azt a művészet eszközeivel, szintjén képes kifejezni, az ebben a műveletben találja magát. Valószínűleg, ha a világ legrejtélyesebb létezőjével, az ember természetével kapcsolatos kérdések kapcsán kielégítenének a tudomány, a vallás, a ráció válaszai, nem folyamodnék a művészet eszközeihez. Az emberi világban az ember lényegéhez a művészet visz a legközelebb. De, ami ennél fontosabb: egyedül a művészet vallja be, hogy nem kimeríti, hanem vallottja a titkot. A művészet nem nő fel Istenhez, nem nő Isten fölé, mint azt egyes tudományok teszik, hanem „utánozza” Isten tevékenységét.

Mit köszönhet egymásnak munkásságában a néprajzi hagyomány és a líra világa?

A néprajzi tereptapasztalataim legizgalmasabb adatait, történeteit a prózai írásaimba szoktam beépíteni. De azt nem mondhatom el magamról, hogy szépirodalmi írásaimban a moldvai magyarság valóságos életvilága jelenik meg. Az irodalomban nem vagyok a moldvai magyarság hangja – még ha hangom moldvai magyar is. Magyarfalué is csak annyiban, amennyiben történetünk közös szakasza, a közösen megélt történések adják, determinálják, hogy így legyen. A lírában például az ún. anyás versekben, a gyermek-én-versekben jelenik ez meg. De előbbiek ellenére is igaz az, hogy semmi nem határoz meg engem jobban, mint az, hogy övék vagyok, tőlük származom. Olyan ez a szövet, amit mi alkotunk, mint a kenyér. Már nem lehet szétválasztani benne a lisztet, a vizet és a sót, és: a tüzet. A néprajzi munkáim terén a képlet világosabb. A néprajzban a moldvai magyarság körül forog minden, és minden erőmmel azon vagyok, hogy méltó és hiteles kutatója legyek történelmüknek, kultúrájuknak.

Ekler Andrea írja: „Bátorság, erő, kitartás, tehetség kellett az elinduláshoz, továbblépéshez, az egymásnak gyakran ellentmondó külső és belső elvárások elviseléséhez, feldolgozásához.” Hol tart most a feldolgozásban Iancu Laura?

Valahol ott járunk, ahol már illene belátni, hogy ennek a rendszernek a halál fog véget vetni. Belátni azt, hogy nem Isten verése a sorsom, hanem egy emberi világba, egy emberi alkotmányba csöppentem bele, ahol – nem csak velem, hanem – az emberrel úgy bánnak, ahogy, ahol helye van annak, hogy egymásról véleményt, kritikát fogalmazzunk meg. Az elvárások engem nem bosszantottak. A kritikák sem. Nem mondok újat, mindnyájan tudjuk, hogy a kritika többet elmond arról, aki mondja, mint arról, akiről szól. Ellenben a rosszindulat és a gonoszság fájt, és bántásnak éltem meg. Ma is azt gondolom, az ember nem kapott engedélyt arra, hogy megvezesse és megtörje embertársa életét.

Kiknek ajánlja verseit? Kiket vár a kötetbemutatóra?

A versek nagyon egyszerűek, és tisztességgel kihordott élőlények, de csak a nyitott szívekre tudnak rácsatlakozni. Akik hívást éreznek magukban – ők lesznek ott; én pedig pontosan őket várom, rájuk van szükségem.

Iancu Laurával a 22. Győri Könyvszalonon 2023. november 11-én, szombaton 14 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a rendezvény műsorfüzete pedig innen tölthető le.

Szabados Éva
Fotók: Bencze Ferenc