Huszadik kötetét jelentette meg az Ünnepi Könyvhétre, amely több kisebb lélegzetű írást tartalmaz. Mi adta ezeknek az apropóját?

Nagyrészt az, hogy januárban volt a Donnál történt urivi áttörés tragédiájának 80. évfordulója. 1943 januárjában a 2. magyar hadsereg tragikus módon elpusztult a Don-kanyarban, ez a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartozik. Dédapám az élete végéig hazavárta Ernő fiát (nagyanyám egyik bátyját), aki sajnos itt esett el a fronton sok más rokonunkkal együtt. Azt szokták mondani a történészek, hogy a Don-kanyar minden család kertje alá odakanyarodik. Sokan nem fogadták el ezt a tragédiát.

Erről szól a kötet gerincét alkotó Alkony, amelyről a megjelenés előtt, a Herczeg Ferenc-díj átvétele kapcsán készült hosszabb interjúban említette, hogy ez egy „szimfonikus próza”. Mit jelent ez pontosan?

Ezt a zenéből átvett jelzőt Sőtér István használta. A lényege, hogy ugyanarról szól, csak más hangzásban. Az Alkony egy hárombetétes kisregény. Az első a Don-kanyarban elesett fiát örökké hazaváró apát, az én nagyapámat mutatja be – ez tulajdonképpen az ő monológja –, a másodikban a hírhozó, a harmadikban pedig az unoka – aki próbálja megérteni ezt – kerül elénk. Ez a három egységből álló, de mindig ugyanazt középpontba helyező történet a szimfonikus próza.

Nagyapó mindig teljes mértékben hitt abban, hogy az ő fia előbb-utóbb hazatér, hiszen megígérte. Még akkor is várta, amikor minden jel arra mutatott, hogy Ernő az urivi áttöréskor elesett. Mindig ott voltak a frontról kapott levelek az éjjeliszekrényén, és mindig azt emlegette, hogy ő jobban hisz a fia ígéretének, hogy hazajön, mint bármilyen értesítésnek. Ez foglalkoztatott. Ennek az emlékekkel átszőtt időnek próbáltam nyolcvan év elteltével emléket állítani közel nyolcvan oldalban.

Még van a kötetben négy novella. Hogyan kapcsolódnak ehhez?

Három mindenképpen ide kapcsolódik. A Visszatérés egy idős emberről szól, aki elmegy arra a helyre, ahol a háború alatt járt, próbálja felidézni a háborús emlékeit, de lehet, hogy a lelkiismeretét próbálja megnyugtatni. Ezt nem tudjuk meg biztosan. Az Ünnep után közvetlenül a háború utáni „csengőfrászos” időszakot idézi fel, amikor a házkutatások tömegei zajlottak. Később is találkoztunk az ezeket végrehajtó emberekkel, akik közül nem egyet mellőztek a rendszer bukása után. Követhető volt, ahogy a hétköznapokban megpróbáltak élni, boldogulni. Az Örökséget is ez az időszak ihlette meg, egy építkezésen előkerülő csontváz meggondolásra készteti a tulajdonost. Mindhárom tulajdonképpen a megváltozott világról szól. Ebből a sorból lóg ki a negyedik történet a Fekete víz, ez korábban a fehér bot napjára született. Az előzők prózai hangulatától eltérően egy intézetben élő két fiatal egymásra találásáról, érzelmi kapcsolatáról szól. A novellaírás technikájának megfelelően a végén olvasható a csattanó.

A háború foglyai mozgalmassága után, amely két, keletre sodródott I. világháborús hadifogoly hányattatásairól szól, az Alkony, különösen a nagyapóról szóló rész, meglehetősen visszafogott, legalábbis a külső szemlélőnek, mert valójában a lélek síkján nagyon sok minden zajlik. Ön mindig törekszik a hitelességre, nem volt nehezebb ezt hitelesen megírni?

Valóban nehezebb volt ezt papírra vetni, de segített, hogy ez a családunkban megtörtént szituáció volt, tehát minden igaz, a fiát állandóan váró nagyapa, a vasutas, aki Nyírő Ernő halálhírével érkezett, de aztán mégsem mondott semmit, és ezzel megadta nagyapónak a legnagyobb boldogságot, így békében halt meg. Mindezt nagyon nehéz volt szavakba önteni, mert kisgyerekként éltem meg, igaz, a szüleim a későbbiekben mindent elmagyaráztak nekem. Íróként ez kimondottan ábrázolási feladat volt, szinte minimális cselekménnyel, ahol a cselekvési horizont szinte végig azonos. Valahogy mégis be kellett mutatni, hogy itt valami jelentős dolog történt. Mindenképpen ragaszkodtam hozzá, hogy amennyire lehet, csak a valóságnak megfelelően írjam meg.

A gyerekként megélt történések megjelenítéséhez szükséges, hogy ennyi év teljen el? Mennyire rajzolódtak át az emlékek ennyi év távlatából?

Rendkívül nagy családban nőttem fel, a nagyapáméknak 12 gyerekük volt, ebből csak kettő volt lány. A fiúk részt vettek a világháborúkban, a legidősebbek mindkettőben, és többen a háborúban estek el. Nagyanyám, aki az egyedül maradó dédapámat magához vette, idős korára gyakran látta vendégül a megmaradt rokonságot, ilyenkor mindig előkerültek a háborús történetek. Ez a történet is időről időre szinuszhullámszerűen felbukkant. Mindig többet értett meg belőle az ember, és ma már nagypapaszemmel is képes voltam átlátni a történteket.

Reisinger Attila 2021-ben, a 20. Győri Könyvszalon vendégeként

Min dolgozik mostanában? Készül-e új történet?

Megpróbálok a 60-as években egy határon játszódó eseményt megírni. A történetben a határőröknek egy ügynököt kellett a hegyeshalmi határon átsegíteni, de az utolsó pillanatban hírt kapnak, hogy egy kettősügynökről van szó, mégsem szabad átengedni nyugatra, mert két irányba dolgozik, és hosszú hálózatokat tudna lebuktatni. Nyugatra tehát nem mehet, ezért itt kellett a határnál likvidálni.

A másik tervem, hogy jövőre az 1944-ben elhunyt Radnóti Miklós halálának a 80. évfordulójára is megjelentessek egy kötetet. Már több történetem született ezzel kapcsolatban. A helyőrségparancsnok című novella a Győr évfordulójára kiadott kötetben is megjelent (Kakasszóra ébredjetek, a szerk.). A vörös istállót és a Holtak idejét is megpróbálom kiadatni, mert a témájuk Radnótihoz kapcsolódik. Az én apai nagyszüleim Hegyeshalomban vendéglősök voltak, és amikor a Szerbiából meginduló erőltetett menet ideért, a nagyszüleim konyháján étkeztették az ide érkező munkaszolgálatosokat a helyőrséggel együtt. Akkor történt, hogy megpróbálták megmenteni Radnótit, aki addigra már halálát lelte Abdánál. Történetek bőven vannak, remélem, lesz még időm minél többet megírni.

Reisinger Attilával a 22. Győri Könyvszalonon 2023. november 12-én, vasárnap 14 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a rendezvény műsorfüzete pedig innen tölthető le.

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs