1756-ban kitört az úgynevezett hétéves háború, amely némi joggal tartható az első igazán világméretű háborúnak, hiszen egyaránt zajlott Európában, Ázsiában és Amerikában, ráadásul minden nagyhatalom belekeveredett. Bár a szokásos európai szövetségi háború volt, a szövetségeket korántsem a korábbi 100 évben megszokottak jelentették. Az úgynevezett „diplomáciai forradalommal” ugyanis az a megdöbbentő eset következett be Európában, hogy a Habsburg Birodalom az ősellenségnek számító Franciaországgal fogott össze, hogy visszafoglalja Sziléziát Poroszországtól. Az osztrák örökösödési háború során elveszített gazdag német tartomány visszaszerzésének kényszere felülírta a régi sérelmeket. Az alku keretében mellesleg a francia trónörökös feleségül vette Mária Terézia lányát, a később oly szerencsétlen sorsú Mária Antóniát. Mária Terézia emellett sikeresen biztosította II. (Nagy) Frigyes porosz uralkodó ellen XV. Lajos francia király és más kisebb hatalmak (Spanyolország, Svédország, Szászország) mellett Erzsébet orosz cárnő támogatását is. A burkus király ellenben Nagy-Britanniával szövetkezett e koalíció ellen. A briteknek a tengeren Spanyolországgal és Franciaországgal kellett megküzdeniük, míg a poroszoknak a szárazföldön kellett tartaniuk magukat. A háborúnak 1763-ban a párizsi béke vetett véget, de addig még igen sok vér hullott Európa földjére, elsősorban Németországban.

Az európai hadszíntéren a poroszok helyzete első ránézésre egészen kétségbeejtő volt, hiszen három nagyhatalom egyesített erejével kellett volna felvenniük a versenyt. II. Frigyes ebből adódóan úgy vélte, célszerű megelőző csapást mérnie Ausztriára, és 1756 augusztusának végén seregeivel elfoglalta a Habsburgokkal tartó Szászországot, majd Csehországra tört. A király pontosan tudta, hogy ellenségeinek időre van szüksége seregeik összegyűjtésére és felvonultatására, és úgy vélte, addig előnyöket lesz képes kivívni. A porosz király betörését azonban az osztrákok a Lobositznél (ma Lovosice, Csehország) megállították október 1-én, bár az eldöntetlen küzdelem azt jelentette, hogy a szász haderő, amit a poroszok korábban elvágtak az osztrákoktól, kénytelen volt kapitulálni. II. Frigyes mindenesetre visszavonult Csehországból, ám következő tavasszal visszatért, és elfoglalta Prágát. A siker megint átmenetinek bizonyult, a császári-királyi seregek jelentős vereséget mértek rá 1757. június 28-án Kolinnál, mire a porosz király ismét kiürítette Csehországot. Közben Kelet-Poroszországban megjelentek az oroszok, akik az ottani porosz sereget győzték le, és a svédek is betörtek Pomerániába. A franciák közben megverték a hannoveri hadakat (Nagy-Britannia királya, II. György egyben Hannover választófejedelme is volt), és azok is közeledtek a porosz területek felé. A helyzet kezdett kritikussá válni, és ha a szövetségesek jobban összehangolják csapatmozgásaikat, II. Frigyes komoly problémákkal nézett volna szembe. Szeptemberre így II. Frigyes elhagyta az addigi fő hadszínteret, Sziléziát és Csehországot, majd Erfurtnál központi helyen táborozott le, ahonnan bármelyik ellenséges sereg ellen fordulhatott szükség esetén. A császári-királyi fővezér, Lotharingiai Károly Sándor herceg (Mária Terézia férjének, I. Ferenc császárnak az öccse) pedig helyesen érzékelte, hogy a nyugat felé elvonuló porosz fősereg és a Sziléziát biztosító másik porosz haderő között jelentékeny rés tátong. Úgy vélte, hogy egy bátor portyával a csaknem védtelenül maradt porosz törzsterületig, Brandenburgig lehet jutni, ami nagy presztízsveszteséget jelentene Frigyesnek. A merészséget, fegyelmezettséget és precizitást igénylő feladat megtervezésével és végrehajtásával Hadik András tábornokot bízta meg.

Futaki Hadik András alulról küzdötte fel magát tábornoki rangig, tehetségének köszönhetően. Húszévesen, 1730-ban zászlósként kezdett egy huszárezredben, és egészen odáig jutott, hogy 1778-ban és 1789-ben a Habsburg Birodalom főseregét irányíthatta magyar létére. Ez utóbbi ugyan nem példátlan, de azért ritka eset volt az osztrák-magyar közös történelemben. Bár elsősorban merész lovasportyáiról lett ismert, igencsak higgadt gondolkodású, alaposan mérlegelő hadvezérnek bizonyult minden esetben. Hasonló meglepetésszerű támadásban is volt már tapasztalata – ha nem is ekkora volumenűben ‒, és örömmel vette a herceg felkérését. Azonnal válaszolt is, és felvázolt egy II. Frigyes fővárosa, Berlin elleni támadást. Úgy vélte, hogy a porosz nemzetőrség a térségben lassan lesz csak képes összegyűlni, így megoldható a székhely elfoglalása és megsarcolása. Károly herceg elfogadta a tervet, s bár Hadikot egy betegség hátráltatta, a művelet októberben megindulhatott, miután maga Mária Terézia is jóváhagyta. Az akció Szászországból, Grossenhainból indult, Hadik pedig mindent előre megtervezett. Számolt az ellenséges lakossággal, megszabta a menet biztosítását és sebességét, a különféle oszlopok útvonalát. A civilekkel való viselkedésben előírta az udvariasságot, és kemény büntetést ígért minden kihágásra, cserébe vállalta, hogy a katonák semmiben nem fognak hiányt szenvedni. Tudta, hogy szigorúan tartania kell magát egy menetrendhez és minden késedelem a vállalkozás sikerét és katonáinak életét kockáztatja. A portyához egy összfegyvernemi csoport állt rendelkezésére, a tábornok a biztosító feladatokat végző kikülönítések után 3460 főt tudott Berlin ellen felvonultatni. Ez a csoport heterogén volt, ahogy az egy rendes császári-királyi seregtesthez illett: volt benne kb. 450-450 magyar és német baka, valamint 1000 horvát gyalogos, emellett 760 „német” lovas (valószínűleg csehekkel, olaszokkal a soraiban) és 800 magyar huszár. Hadik 4 ágyút is vitt magával a hadjáratra, amelyet október 11-én kezdett meg. A tervezet szerint október 16-án kellett Berlin elé érnie. Erőltetett, de nem észszerűtlen menetteljesítményt követelt csapataitól, és egy különítménnyel saját huszárezredét Ujházy ezredessel (benne századosként az íróként később népszerűvé vált Gvadányi Józseffel) oldalvédként küldte ki. II. Frigyes legközelebb álló alvezére, Móric anhalti herceg 13-án kapott először híreket a porosz törzsterület ellen nyomuló Hadikról. II. Frigyes azonnal Berlin megvédésére utasította, és rendelkezésére bocsátotta könnyűlovasságának zömét, Seydlitz tábornok vezetésével (benne a híres „halálfejes” porosz huszárokkal). Hadik helyesen mérte fel a távolságot és az időt, lépéselőnyben volt, és ezt az előnyt végig megtartotta. Október 15-én már egészen közel jutott Berlinhez, és másnapra megtervezte a falakkal övezett város déli külvárosának megtámadását.

Berlin 1750 körül

Több csoportot küldött ki, hogy elterelje a város helyőrségének figyelmét, míg erejének zömét a déli kapu ellen vetette be. Hadiknak nem volt elég embere, ágyúja egy ostromhoz, így el kellett hitetnie a védőkkel, hogy hadereje sokkal nagyobb a valóságosnál, és így kapituláljanak. Létfontosságú volt, hogy ne jöjjenek rá a helyiek, ténylegesen milyen kicsi kis csapat áll csak a város előtt. A megrohanás sikere esetén – ami messze nem volt nyilvánvaló – is gyorsan kellett cselekedni, és elillanni a felmentő seregek érkezése előtt. Hadik október 16-án egy trombitást küldött a városba levéllel, hogy adják meg magukat, s közben úgy rendezte el a közeli erdőkben a seregét, mintha az a ténylegesnél lényegesen nagyobb létszámú lenne. A város helyőrsége nem volt veretes (mintegy 5000 fő gyengén kiképzett gyalogos 2 bevethető ágyúval, lovasság nélkül), de a Hadikot üldöző porosz csapatok 60 km-re jártak, azaz kétnapi menetre. A porosz királyi levéltárat és pénztárat ugyan elszállították, de a királyné, Erzsébet Krisztina még a városban tartózkodott. Hadik levelét – amelyben a várostól 300 ezer tallér hadisarcot követelt kemény szavakkal – a királyné elé vitték. Mivel az udvar úgy vélte, hogy nem képesek megvédeni a várost, igyekeztek időt nyerni, és kitérő választ küldettek a városi tanáccsal. Hadik nem teketóriázott, pontosan tudta, hogy szorongatja az idő. Csapatait a külvárosok elé indította, kialakította a támadó lépcsőket, és két ágyúját a sziléziai kapuval szemben állította fel. Thum György tűzmester pontosan célzott, a tölgyfa kaput néhány lövéssel szétzúzták, mire beözönlöttek az osztrák-magyar csapatok. Egy ellenálló zászlóaljat lovasrohammal letapostak, majd rendben tartva alakulatait, felvonult a fontosabb célpontok ellen. A harcok délután 1-2 órára véget értek, Hadik úgy döntött, behajtatja a sarcot, és nem hagyja, hogy csapata szétszéledjen a nagyvárosban. Biztosította elért pozícióit, majd ismét követet küldött a városhoz. A harcokban elesett Babocsay tábornok és 9 katona, megsebesült 28 fő. A poroszok 98 halottat, kb. 140 sebesültet és 440 foglyot számláltak. A helyi hatóságok közben elhatározták a város kiürítését, és a királyné is elhagyta Berlint. Hadik immár 600 ezer tallért követelt, de a városi tanács könyörgésére – és mert tudta, hogy fogy az ideje – végül beérte kevesebbel. Október 17-én, hajnali 2 órára Hadik 185 ezer tallért kapott több szekéren, valamint egy váltót, amelyben a város 75 ezer talléros tartozást ismert el még felé. Ekkor már nagyon indulnia kellett, így kénytelen volt ezzel beérni. A parancsnok 25 ezret szétosztott a csapatok között – magának egyetlenegyet sem tartott meg ‒, majd megkezdte a távozási előkészületeket. Végeredményben 269.474 tallérnál kicsit nagyobb összeget hajtott be, de a város így is jól járt, hiszen megúszta a fosztogatásokat és a kirablását. A tábornok reggel 5 órakor „hazaindult”. Hadik maga nem járt a berlini belvárosban a támadás során, és természetesen a porosz királynéval sem találkozott (ellentétben a filmmel). Hadosztálya éppen csak, de hazafelé is kibújt a porosz katonák gyűrűjéből, és bántatlanul visszaért Szászországba.

Hadik András a hódoló Berlin küldötteit fogadja

Külön pikáns kis történet a Berlinből Mária Teréziának elküldött kesztyűk meséje, amelyről Markó Árpád nem tudta eldönteni, pontosan min alapul, de úgy tűnik, lehet némi igazságmagva. Az biztos, hogy Hadik nem találkozott a portya előtt a királynővel, így az nem is kérhetett tőle ajándékot Berlinből. Állítólag 2 tucat női kesztyűt kért a városi tanácstól a királynő számára, ám tény, hogy Mária Terézia meleg hangú levelében, melyben gratulált Hadiknak a fegyvertényéhez, nincs nyoma ilyen ajándéknak. Hadik András teljesítményével a királynő nagyon elégedett volt (akár kapott kesztyűt, akár nem): negyedikként – és gróf Nádasdy Ferenc után második magyarként – érdemelte ki a katonai Mária-Terézia-rend nagykeresztjét (a címlapképen), amely a Habsburg Birodalom legmagasabb katonai kitüntetése volt. A magyar tábornok később a Habsburg kézre került Galícia első kormányzója és az udvari haditanács elnöke is lett. Decemberben a sziléziai Leuthennél II. Frigyes ugyan némi revansot vett, és nagy vereséget mért az osztrák csapatokra, ugyanakkor a berlini rajtaütés örök időkre az osztrák és magyar hadtörténelem egének fényes csillaga maradt. A gyors felismerés, a kiváló tervezés és végrehajtás igazi mesterműve, amely jóval nagyobb volumenű volt egy huszárcsínynél. Ráadásul Hadik berlini „portyájára” méltán emlékezhet a magyarságon kívül a birodalom minden népe, hiszen nem „egyszerű” huszárbravúrról van szó, mint az kiderül a történelmi forrásokból. Ez egy közép-európai vállalkozás volt egy igazán kiváló magyar parancsnok vezetésével. Ilyen közös pontokra sem árt néha emlékezni.

A Hadik című filmről itt írtunk részletesen.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Markó Árpád: Markó Árpád: Hadik András altábornagy berlini vállalkozása. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1941. 38-92. o.; rubicon.hu 1; rubicon.hu 2

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.