Le Roncole akkoriban még Franciaország része volt, 1814-től azonban már a Pármai Nagyhercegséghez tartozott. Verdi egyszerű családból származott, édesapja kis fogadót és szatócsüzletet működtetett, édesanyja házasságáig szövőnőként dolgozott. A kis Giuseppét a helyi plébános tanította meg írni és olvasni, zenei tanulmányait pedig a helybéli orgonistánál kezdte el. Miután édesapja látta zenei érdeklődését és tehetségét, vett számára egy használt spinétet, azaz egy zongorához hasonló hangszert.

A családnak arra már nem volt pénze, hogy a tehetséges gyermek oktatását maga finanszírozza, azonban egy „tehetős zenebarát, a gyarmatárú- és borkereskedő Antonio Barezzi támogatásával” folytathatta tanulmányait. Ő volt az, aki beajánlotta a közeli Busseto zeneiskolájának igazgatójához, „akitől ellenponttant, kompozíciós technikát, zongora- és orgonajátékot tanult”. Ebben a városban folytatta középiskolai képzését. Barezzi ösztönzésére egy négy évre szóló bussetói ösztöndíjat is megpályázott. 1832-ben felvételizett a milánói konzervatóriumba, azonban elutasították, arra hivatkozva, hogy túlkoros, elmúlt ugyanis 14, szakmai- és zongoratudása nem éri el a kívánt szintet, nincs elég tehetsége, ráadásul nem rendelkezik helyi állampolgársággal sem. Ezért 1832-től magánúton tanult a milánói Scala zeneigazgatójától, az operákat komponáló Vincenzo Lavignától (1776-1836). Az ő javaslatára tagja lett egy amatőr kórusnak, ezáltal „megismerte a kóruséneklés nehézségeit és buktatóit”. Később „az itt szerzett ismereteit kiválóan alkalmazhatta operái kórusainak írásakor”.

Tanulmányai lezárásaképp Lavignától végül ajánlást kapott. Miután visszatért Bussetóba, előbb a város orgonistája, majd a filharmonikusok vezetője lett. 1836-ban megnősült, pártfogója idősebb lányát, Margherita Barezzit vette el feleségül. 1837-ben egy lányuk, 1838-ban egy fiuk született, de másfél éves koruk körül mindketten elhunytak.

Verdi első teljesen kész operáját 1836-ban fejezte be, Oberto, il conte di San Bonifacio címmel. Először barátjának, Pietro Massininek ajánlotta fel, megfelelő énekesek is vállalkoztak volna rá, de Verdit nem engedték el Bussetóból a két hónapig tartó betanítás idejére. 1838-ban a padovai Teatro Ducalénak nyújtotta be a művét, de elutasították. 1839-ben Massini közbenjárására fogadta Verdit Bartolomeo Merelli (1794-1879), aki 1836-tól a milánói Teatro alla Scala nagyhatalmú igazgatója volt. Első operáját végül, miután a szövegkönyvön Merelli kérésére módosításokat hajtottak végre, 1839. november 17-én mutatták be a Scalában. Az opera zenéje a bel canto hagyományokat követi, „sodró lendületű, melódiagazdag, mutatós, az énekesek hangi adottságainak, technikai felkészültségének csillogtatására kiválóan alkalmas áriák, jól szerkesztett együttesek, impozáns kórusok, bravúros finálék követik egymást”. Az ősbemutatón az Obertót a közönség kedvezően fogadta, de átütő sikert nem ért el, végül tizennégy estén játszották. Rövid időn belül Torinóban, Nápolyban, Genovában, Barcelonában is bemutatták, ezért a Ricordi Kiadó megvásárolta a partitúra kiadási jogát, ezáltal Verdi élete „első jelentősebb honoráriumához” jutott.

A tisztes siker miatt ráadásul Merelli három újabb opera megírására kérte fel. Először egy vígoperát rendelt tőle. 1840 júniusában Verdi fiatal felesége is meghalt járványos agyvelőgyulladás következtében, a komponálást így családi tragédiák árnyékában folytatta. Az Un giorno di regno (Pünkösdi királyság) című vígoperát végül 1840. szeptember 5-én mutatták be, azonban a premierje óriási bukás volt, így csak egyetlen este játszották, azonnal levették a műsorról.

A magánéleti tragédiák és a szakmai kudarc miatt Verdi annyira elkeseredett, hogy zeneszerzői pályafutását fel akarta adni, de Merelli – felismerve a fiatal komponista tehetségét – meggyőzte arról, hogy új operával próbálkozzon. Ennek eredményeként végül hajlandó volt elolvasni Temistocle Solera (1815-1878) bibliai témájú szövegkönyvét. Végül 1842. március 9-én mutatták be, szintén a milánói Teatro alla Scalában, Nabucodonosor (1844-től Nabucco) című négyfelvonásos operáját. A mű „szédületes, zajos sikert aratott”, csak az év végéig 65 alkalommal adták elő, valamint számos operaház tűzte műsorára. A „Va pensiero” kezdetű kórusrésszel, amelyben „a babiloni fogságban szenvedő zsidók küldik messzi szülőföldjük felé gondolataikat, az idegen uralom alatt élő Olaszország azonosult”. Ez a zenei részlet „az ország egyesítéséért és függetlenségéért küzdő Risorgimento mozgalom himnuszává vált”.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Szabadság-kórus (Nabucco, 3. felvonás)

Verdi később a Nabucco sikerétől kezdődő és egészen 1850-ig tartó életszakaszát csak „a gályarabság éveinek” nevezte. A fiatal komponista „Itália legkeresettebb operaszerzői sorába emelkedett, a színházak versengeni kezdtek egy-egy újabb műve bemutatásáért, az itáliai mellett a külföldi operaházak is felfigyeltek tehetségére”. Ezen időszak alatt 13 operát komponált, egyik megbízást követte a másik. Az 1843-ban a Scalában bemutatott I lombardi (A lombardok) című operával Merelli a Nabucco sikerét akarta megismételni, ez azonban nem jött össze, ennek ellenére számos itáliai és európai városban is műsorra tűzték.

1844. március 9-án a velencei Teatro La Fenicében tartották a Victor Hugo Hernani című drámája nyomán írt Ernani című opera ősbemutatóját, amely óriási sikert aratott. Népszerűsége gyorsan nőtt, számos európai városban (pl. Bécs, Madrid, London, Szentpétervár stb.) és a tengerentúlon (pl. New York, Sydney) is bemutatták. Ráadásul ez volt ez első Verdi opera, amelyet Magyarországon is játszottak, 1846-ban Pesten. Ezt tartották az itáliai maestro legromantikusabb operájának. Az 1844. november 3-án bemutatott I due Foscari (A két Foscari) a római Teatro Argentinában szerény sikert hozott. 1845. február 15-én a milánói Teatro Alla Scala színpadán hangzottak el először a Giovanna d’Arco (Jeanne d’Arc) dallamai. Az ősbemutatón a művet mérsékelt lelkesedéssel fogadták, 17 estén át játszották. Ezt követően azonban véget ért Verdi és Merelli együttműködése, mivel a zeneszerző „megunta a zsarnokoskodást, követelőzést”, ráadásul 25 éven át nem engedte a teátrum számára, hogy operáit játssza.

Alzira című operáját 1845. augusztus 12-én, a nápolyi Teatro San Carlóban játszották, „a legtöbb áriát, együttest nyíltszíni taps követte”. A szaksajtó és a zeneszerző is elégedett volt, 13 előadást követően azonban lekerült a műsorról, és sehol máshol sem aratott elsöprő elismerést. 1846. március 17-én volt Attila címmel a hun királyról szóló opera premierje a velencei Teatro la Fenicében. Annak ellenére, hogy a fogadtatása csak közepesnek volt mondható, mégis jelentős állomást jelent Verdi életművében. Napjainkban is az alaprepertoár részét képezi. Az Attila premierje után szünetet kellett tartania, a fokozott és megfeszített munkatempó ugyanis kihatott egészségére is.

1847. március 14-én mutatták be első Shakespeare dráma nyomán íródott zenedrámáját Macbeth címmel a firenzei Teatro della Pergolában. Nem bukott meg az előadás, de se a színház, se a zeneszerző előzetes várakozásait nem érte el a fogadtatás. Azonban fordulatot jelentett Verdi pályafutásában, ez az opera „az első lépés az új zenei kifejezésmód, a korszerű zenedráma megteremtése felé. A megszokott bel canto típusú áriák visszafogottabb jelenléte, a zárt számok döntően jellemábrázolást szolgáló volta, a szereplők néhány kivételtől eltekintve fojtott hangú megszólalása, az olasz áriadallamokban idegen hangközlépések, addig kevéssé használt hangnemek alkalmazása e váltás főbb vonásai. Szöveg és zene egysége minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kapott.” Számos változtatást követően a Macbeth új verzióját 1865. április 21-én mutatták be a párizsi Théâtre Lyrique színpadán, szintén visszafogott sikerrel. A 20. században azonban újra felfedezték ezt a remekművet, a párizsi változat olasz nyelvű verzióját világszerte számos alkalommal bemutatták, ráadásul a baritonok és a drámai szopránok számára álomszerepnek számít Macbeth és a Lady alakja.

Verdi első külföldi ősbemutatóját Londonban, a Her Majesty’s Theatre-ben tartották 1847. július 22-én. A Friedrich Schiller A haramiák című drámája nyomán írt, I masnadieri címmel bemutatott opera hatalmas sikert aratott. Ráadásul a premieren, ami a parlament zárásának környékén volt, részt vett Viktória királynő és férje, Albert herceg, Wellington hercege és majdnem a teljes felsőház is.

1847 Verdi magánéletében is új fordulatot hozott. Ekkor szerettek egymásba Giuseppina Strepponi (1815-1897) szoprán énekesnővel, aki amúgy a Nabucco ősbemutatóján annak női főszerepét, Abigélt énekelte. 1848. október 25-én Il corsaro (A kalóz) című háromfelvonásos operája a trieszti Teatro Grande színpadán debütált, tisztes, de nem átütő sikert aratott. 1848 folyamán operái bevételeiből szülőfalujához közel vásárolt birtokot, az 1850-es évek elejétől kezdve itt élt, a Villa Verdiben.

Eredetileg a nápolyi színház „hazafias témájú operát rendelt a maestrótól, ráadásul megkérték arra is, hogy az olasz történelem valamelyik dicsőséges korszakából vegye témáját. Végül a művet Rómában mutatták be 1849. január 27-én La battaglia di Legnano (A legnanói csata) címmel a Teatro Argentina színpadán, és a közönség tombolt, annyira elnyerte tetszésüket.

Friedrich Schiller Ármány és szerelem című drámája szolgált a Luisa Miller című opera alapjául, amelyet 1849. december 8-án mutatták be nápolyi Teatro San Carlóban. A nézők hűvösen fogadták, a zeneszerző iránti ellenszenvből, a zene és a bemutató körüli problémák miatt. Verdi első alkotói korszaka 1850. november 16-án, Stiffelio című művének ősbemutatójával zárult. A trieszti Teatro Grande színpadán játszották először, tisztes sikerrel.

Második vagy középső alkotói korszakának kezdetét három, napjainkban is folyamatosan repertoáron tartott remekmű jelenti. A velencei színház új operát kért Verditől „az 1851-es karneváli szezon megnyitására”. A szövegkönyv alapjául Victor Hugo Le roi s’amuse (A király mulat) című drámája szolgált. 1851. március 11-én a velencei Teatro La Fenicében tartották Rigoletto című zenedrámájának ősbemutatóját. A kitűnő művészek által előadott opera óriási sikert aratott, a nézők nagyon lelkesen, a sajtó képviselői óvatos fenntartással fogadták „zenéje újszerűségét, a zenekari kíséret sokszínű, sok helyütt szinte önálló szólamot képező voltát”. Összesen 22 alkalommal játszották, a siker estéről estére fokozódott.

Kvartett (Rigoletto, 3. felvonás)

1853. január 19-én, a római Teatro Apollóban adták elő első alkalommal Il trovatore (A trubadúr) című, négy részből álló operáját, amely zenéjének megírására csupán csak huszonkilenc napra volt szüksége Verdinek. Óriási siker volt, a közönség tombolva ünnepelte mind a zeneszerzőt, mind az előadókat, valamennyi áriát, együttes elhangzását követően hangosan éljeneztek. A Miserere kórusrész dallama a korban az egyik legkedveltebb operarészletnek számított. A mai napig annak ellenére az egyik legtöbbet játszott Verdi mű, hogy a cselekménye kissé bonyolult és átláthatatlan, más műveihez képest a jellemábrázolás is kevésbé erős.

1853. március 6-án a velencei Teatro La Fenicében a La Traviata című, ifjabb Alexandre Dumas regénye és színdarabja nyomán írt opera az ősbemutatón megbukott, köszönhetően az énekesek indiszponáltságának és az énekesnő tüdőbajos főszereplőhöz nem illő alkatának. Verdi azonban átdolgozta alkotását (rövidítés, ária befejezésének átírása, a cselekmény 18. századba helyezése). Az új változat premierjét a velencei Teatro San Benedettóban tartották 1854. május 6-án. A nézők könnyes szemmel, állva tapsoltak az új bemutatón. Ettől kezdve az olasz, európai és tengerentúli színházak sorra mutatták be a La Traviatát, amely napjainkig az egyik legtöbbet játszott, legismertebb és legtökéletesebb Verdi zeneműnek számít. A három opera közös jellemzője, hogy „a főszereplők lélektani ábrázolása” került a középpontba, mindegyik tartalmaz „egyéni drámai portrékat”, Verdi az emberi szenvedélyek drámáit ábrázolta zenéjével.

E művek sikerét követően, mivel Bellini és Donizetti már nem élt, Rossini pedig teljesen visszavonult, „végképp az olasz zenés színpad egyeduralkodójává, első számú követévé” vált. 1852-ben állapodott meg a párizsi operaházzal egy igazi francia nagyopera megírására. Les vêpres siciliennes (A szicíliai vecsernye) című történelmi témájú művét 1855. június 13-án mutatták be óriási sikerrel, összesen 62 alkalommal hangzott el a francia fővárosban.

Az 1857. március 12-én, a velencei Teatro La Fenicében bemutatott Simon Boccanegrát a közönség értetlenül fogadta, máshol sem aratott sikert. Közel negyedszázaddal később Arrigo Boito (1842-1918) segítségével átdolgozta ezt az operát. Változtattak a szerkezeten, új jelenetek kerültek be, megcserélték egyes jelenetek sorrendjét, rövidítéseket is alkalmaztak. Ezen átszerkesztések révén a cselekmény sokkal feszesebbé vált. Az új változatot 1881. március 24-én a milánói Teatro alla Scala mutatta be. Ez a bemutató már meghozta az opera művészi értéke alapján megérdemelt sikert.

1859. február 17-én tartották római Teatro Apolló-an Un ballo in maschera (Az álarcosbál) című operájának ősbemutatóját, amely „a korábbi műveitől főleg abban tér el, hogy drámai ereje hatalmasan megnövekedett, a zenekar sokrétű árnyalatokkal gazdagodott”. A premieren az opera óriási sikert aratott. A közönség „Viva Verdi!” kiáltással fogadta az előadás befejezését, amely kettős jelentéssel bírt: egyszerre ünnepelték a maestrót, továbbá kifejezték „az olasz nemzeti egység iránti szimpátiájukat, ez utóbbit igazolja, hogy egész Rómában kikerültek a feliratok”, ugyanis azt is jelentette a Viva V.E.R.D.I!, hogy Viva Vittorio Emanuele re d’Italia!, avagy Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya! Napjainkig az egyik legtöbbet játszott Verdi operának számít. Maradandó sikerét többek között „a csodálatosan sokszínű zenéjének, a komikus és tragikus elemek keveredésének, a második felvonás gyönyörű szerelmi kettősének köszönheti”.

Ulrica áriája (Az álarcosbál, 1. felvonás)

Magánéletében is számos változás történt. 12 év együttélés után, 1859 augusztusában feleségül vette Giuseppina Strepponit. Az egyesített Olaszországban Torino küldöttévé választották, 1861 és 1865 között tagja lett a független olasz parlamentnek.

1862. november 10-én, Szentpéterváron tartották a La forza del destino (A végzet hatalma) című négyfelvonásos opera ősbemutatóját. Verdi 1861 elején kapta a felkérést egy új opera megírására. Két éve nem írt új darabot, ugyanis „elhatározta, hogy végleg búcsút int a múzsának, nem esik többet kísértésbe, és nem nyúl toll és kottapapír után”, végül azonban mégis elfogadta a felkérést. Kéthónapi munkával, 1861 nyarára elkészült a partitúrával. Az ősz folyamán feleségével együtt elutazott Oroszországba, azonban hitvese gyengélkedése miatt hónapokat késett a bemutató, ezen időszak alatt finomította művét, apróbb módosításokat hajtott végre. Az ősbemutatón az opera „tisztes sikert aratott, az átütő siker azonban elmaradt”. „Később azonban átalakította a művet, három alapvető és több kisebb módosítást hajtott végre.” Az új premieren, 1869. február 27-én, a milánói Scalában a mű már óriási sikert aratott. Zeneileg „Verdi leginvenciózusabb munkái közé tartozik, érzelem gazdag áriák, jól megkomponált együttesek, nagy formátumú kórustablók, mesterien felépített finálék követik egymást”.

Don Carlos című, francia nyelvű, ötfelvonásos operájának első verzióját 1867. március 11-én mutatták be a párizsi operaházban. A felkérésre és erre az időpontra a Világkiállítás miatt került sor. A szövegkönyv legfontosabb alapja Friedrich Schiller (1759-1805) ötfelvonásos verses drámája volt. A rengeteg próba ellenére azonban az átütő siker elmaradt, Verdi csalódottan utazott haza a harmadik előadást követően. Végül 43 este játszották. „A melódiagazdag, nagy létszámú zenekarral és kórussal megszólaltatott muzsika a francia nagyoperai hagyományokat idézi, közben bőséges teret biztosít a magánéleti konfliktusok, az apró érzelmi rezdülések ábrázolásának is”. Olyan nagyopera, „mely összeköti az egyházi és politikai éréseket a magánéleti problémákkal”. Verdinek ezen operájából számos változat, összesen nyolc létezik, franciául és olaszul is, négy vagy öt felvonásban.

1871. december 24-én Aida című, négyfelvonásos operájának ősbemutatóját Kairóban tartották. Ez az opera „a második alkotói korszakának szintézise”. Óriási sikert aratott, napjainkban is az egyik legtöbbet játszott és legnépszerűbb zenedrámája. Alessandro Manzoni (1785-1873) olasz író, A jegyesek (I promessi sposi) című regény szerzőjének temetésére komponálta Requiemjét, amelyet eredetileg egy alkalommal szándékoztak előadni a Teatro San Marcóban, de akkora sikert aratott, hogy további három alkalommal megismételték.

Amneris és Radames kettőse (Aida, 4. felvonás)

Verdi 1871-től kezdve hosszú időn át nem foglalkozott új opera tervével. Harmadik alkotói korszakát barátjának és kiadójának, Giulio Ricordinak (1840-1912) és a zeneszerző, író, műfordító, szövegíró Arrigo Boitónak köszönhetjük, ők vették rá az újrakezdésre. 1879-ben indult el a közös munka, amely azonban több alkalommal is megszakadt, végül 1884 szeptemberében kezdtek el folyamatosan együtt dolgozni. Boito mesterien ültette át Shakespeare Othello című tragédiáját az operaszínpad követelményeinek megfelelően. Az ősbemutatót végül 1887. február 5-én tarották a milánói Scalában. Az óriási elvárásokat maximálisan igazolta a mű, szűnni nem akaró ovációval fogadták az új zenedrámát. Az Otello zeneileg teljesen új stílust képvisel Verdi addigi pályafutásában. „A zenei szövetet a dallamívek szoros egymásba fonódása, a klasszikus értelemben vett recitativók hiánya, a vezérmotívum-technika alkalmazása, az átkomponált szerkezet jellemzi”.

Otello monológja (Otello, 3. felvonás)

„A korai többnyire bonyolult, sok szálon futó cselekményű műveket a külső összeütközésekhez kapcsolódó szenvedélyek, egyfajta érzelmi túlhevítettség, a középső alkotói periódus szerzeményeit a szereplők belső portréjának igényes megrajzolása, jellemük alakulásának végigkövetése, a zenei kifejezés letisztulása jellemzi, az érett kori alkotások legfőbb vonása a cselekmény komplex, az egyidejűleg zajló történések más-más vonásokkal való szemléltetése.”

A 19. század végén kevesen gondoltak arra, hogy Verdi egy igazi vígoperával zárja színházi pályafutását. Arrigo Boito William Shakespeare IV. Henrik és A windsori víg nők című drámái alapján írta meg a Falstaff szövegkönyvét. A társadalmi eseményszámba menő premiert szintén a Scalában tartották 1893. február 9-én. A nézőtér tombolva fogadta ezt a remekművet, amely a vígoperairodalom egyik csúcspontjává vált. Verdi a Falstaff komponálása során „művészi tudásának abszolút maximumát nyújtotta, kompozíciótechnikai szempontból a legmagasabb lépcsőfok, amelyet elért”. Az opera „zenei gazdagsága és művészi komplexitása kimeríthetetlen. Alig van már különálló szám, a mű egészében az együtteseké a vezető szerep”.

Az opera egy komikus záró fúgával ér véget, amely önmagában is egy remekmű, a mű erkölcsi tanúságtételét fogalmazza meg.

„Kacagjuk egymást!
Van-e ki bölcsebb lehetne vajon?
Legjobban az nevet persze mindig,
Aki a végén nevet!”

Ebben Verdi öniróniája is megnyilvánul, „egy tapasztalt ember bölcs, rezignált világszemlélete”. Verdi monumentális életműve végén „harsány nevetéssel vett búcsút a világtól”.

Zárófúga – részlet (Falstaff, 3. felvonás)

Idős korára látása és hallása is erősen megromlott. Felesége 1897-ben elhunyt, nagyon „összetört hitvese elvesztésekor”. 1897-ben fejezte be utolsó művét, a Quattro pezzi sacri (Négy egyházi darab) címmel illetett kórusművét, amely Ave Mariából, Stabat materből, Laudi alla Vergine Mariából, Te Deumból áll.

1901 januárjában agyvérzést kapott, néhány nappal később 1901. január 27-én hunyt el. Temetése napján „egy percre megállt az élet Olaszországban, becsuktak az üzletek, megálltak a vonatok”. A milánói utcákon, amerre a gyászmenet elhaladt, 28 ezer tisztelője állt sorfalat, és halkan énekelték híres kórusát a Nabuccóból. Először a milánói temetőben temették el, de végső nyughelye az általa alapított Casa di Riposo Musicisti, azaz az idős zenészek otthonának díszes kriptája lett. Végső nyugalomba helyezésekor Arturo Toscanini vezényletével 900 fős kórus énekelte a „Va pensierót” a Nabuccóból.

Talán nincs olyan perc a Földön, amikor ne csendülne fel valahol egy-egy Verdi dallam. Legjelentősebb operái világszerte levehetetlenek az operaházak repertoárjáról, folyamatosan telt házak előtt játsszák, de kevésbé ismert operáit is olykor-olykor műsorra tűzik. Az olasz maestro maga egy „szerény, félénk zseni” volt, aki annyira nem volt képességeinek tudatában, hogy „magát a múlt és a jelen zeneszerzői között a legkevésbé képzettnek tartotta”.

oszem

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Barangolás az operák világában; Képes opera enciklopédia; gyoriszalon.hu; wikipedia

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

A YouTube-ra feltöltött videók beágyazásai a nyilvános videómegosztó webhely API általános szerződési feltételeinek betartásával történtek, a feltöltők/tulajdonosok felhasználók felé történő általános engedélyét követve. A beágyazott videók a következő linkeken találhatók a feltöltők megnevezéseivel: 1. videó; 2. videó; 3. videó; 4. videó; 5. videó; 6. videó.