Kevéssé ismert, de 1683 nyarán Magyarország gyakorlatilag elesett, és teljesen török kézre került. Miközben az oszmán sereg kényelmes tempóban vonult Székesfehérváron át Bécs irányába, ostromzár alá fogva Győr várát, a magyar főurak túlnyomó többsége behódolt Kara Musztafa nagyvezírnek. Komáromot, Győrt és Pozsonyt leszámítva szinte minden vár a török vazallus, Thököly Imre csapatait fogadta be, abban bízva, hogy így a tatár és török portyázók legalább megkímélik birtokaikat a pusztítástól. Az erdélyi had Győr alatt maradt, hogy blokád alá vonja a várost, míg a török fősereg tovább vonult Bécs irányába. Az országban 1681 óta amúgy is kaotikus volt a helyzet, mióta a franciák, majd törökök által is támogatott „bujdosók” egyre sikeresebb akciókat indítottak Felső-Magyarországon a roppant tehetséges, ám szerfelett ambiciózus Thököly Imre vezetésével. 1682-ben, Kassa elfoglalását követően Thökölynek a török egyenesen koronát küldött – Bocskai esetét utánozva ‒, elismerve uralmát a Felvidéken. Ezt – leglábbis de facto – a Habsburg udvar is elfogadta, csak hogy ne kerüljön nyílt háborúba a törökkel. Ám így sem úszták meg. Egy rövid történelmi időszakra az ország négy részre szakadt, majd 1683-ban a koronás magyar király szinte kiszorult belőle…

I. Lipót császár és király ugyan igyekezett 1681-ben engedményekkel leszerelni az elégedetlen magyarokat, de ez későinek bizonyult. Mivel Lipót számára német-római császárként a francia fenyegetés tűnt veszélyesebbnek, Magyarországon állandó diplomáciai és katonai hátrálásban voltak. Mire felismerte, hogy az oszmán támadás elkerülhetetlen, már késő volt, uralma Magyarországon 1683 júliusára összeomlott. Székhelye, Bécs hamarosan ostrom alá került, amelyet csak az utolsó pillanatokban (a védőknek maximum napjaik voltak már csak hátra!) megérkező lengyel-német felmentő sereg húzott ki a csávából, mikor 1683. szeptember 12-én, legyőzte Kara Musztafát. A folytatást jól ismerjük a tankönyvekből: a XI. Ince pápa segítségével összeálló Szent Liga seregei ellentámadásba lendültek, és Magyarország területének nagy részéről kiűzték a „törököt”. Az áttörés Buda visszafoglalása volt, amely korábban sok nagy keresztény ostromot visszavert (1542, 1598, 1602, 1603, 1684), de ezúttal a védekező törökök hősiessége már kevésnek bizonyult. Korábban mindig Buda falainál tört meg a lendület. Mindemellett a háború egészen 1699-ig elhúzódott, és csak a Zentánál vívott 1697-es csata után dőlt el, hogy csak a Temesköz marad török kézen.

Hogy melyek voltak az oszmán hatalom visszaszorításának feltételei?

1.) Sikerült összekovácsolni egy jelentős szövetséget, amely a Német-római Birodalomból, a Velencei Köztársaságból, a lengyel-litván államszövetségből (más néven Rzeczpospolitából) és Oroszországból állt. Ez azt is jelentette, hogy a törököknek a fő hadszínteret jelentő Magyarország mellett a Fekete-tenger északi partján, Podóliában, Görögországban és a tengereken is harcolniuk kellett egy időben.

2.) A franciák 1688-ig nem voltak aktív hadviselő felek, nyugton maradtak, nem támadták a Német-római Birodalmat. Ennek fontossága egészen nyilvánvaló, ha megfigyeljük, hogy a nagy Habsburg sikerek a török ellen 1689-ig tartanak. Amint háborúba lépnek a franciák, a harcok a Balkán közepe helyett ismét Magyarország déli részén zajlanak.

3.) A hadügyi forradalom katonai előnybe hozza a „Nyugatot”.

4.) Az Oszmán birodalom úgynevezett „hanyatlása”.

Különösen izgalmas kérdés az utolsó kettő, ezt kicsit részletesebben is megnézzük! A hadügyi forradalom a történészek egyik kedvenc vitatémája, mert nehéz meghúzni az időbeli határait, és nehéz definiálni is a pontos tartalmát. Tény: Európában a 16. századtól átalakult a hadászat, amely a mai napig hat sok szempontból: a kézi lőfegyverek előretörése, az állandó hadseregek megjelenése, az oktatáshoz használt kézikönyvek feltűnése (mondhatni tudatos hadvezér- és tisztképzés). A XVII. század végére egy európai hadvezér már nem pusztán saját tapasztalatból tanult – bár utóbbi nélkülözhetetlen maradt ‒, hanem szakkönyvekből. Kialakulnak a katonai egységek, ezredek, megfelelő tisztikarral, parancsnoki lánccal (persze nem a semmiből). Már nem ad hoc jelleggel gyűjtenek össze katonákat egy vállalkozásra, hanem tudatos építkezés zajlik. Emellett a pikás gyalogság lassan eltűnik, megjelenik a század végére a szurony, a keréklakatosnál olcsóbb kováslakatos puska pedig általános lesz. A mély alakzatok helyét a sorokban tüzelő, 3-4 sorban küzdő gyalogság veszi át. Mindezek segítségével a tűzerő és mozgékonyság jelentékenyen megnő. Ráadásul az európai lovasság – amely nehéz- és könnyűlovasságra, valamint dragonyosokra (akik lovon mennek csatába, de gyalogosként harcolnak ekkoriban) tagozódik ‒ fölénybe kerül a törökkel szemben.

Hanyatlott-e egyáltalán a török állam? Legalábbis gyanút kell keltenie, hogy a birodalom éppen 1683-at megelőzően, Kara Musztafa irányítása alatt érte el legnagyobb területi kiterjedését, ami nem kimondottan a hanyatlás jele. Emellett a birodalom másfél évtizeden át több fronton volt képes igen jelentős nagyságú seregeket felvonultatni és élelmezni. Ha megnézzük az Oszmán Birodalom XVIII. század eleji történetét, látszik, hogy kulturálisan egy fellendülő korszak következett a vereséget követően (az úgynevezett Tulipán-korszak), ráadásul több sikeres háborút is vívott még ezután. 1710-11-ben a török-tatár seregek bekerítették I. (Nagy) Péter seregét a Prut folyónál, aki kénytelen volt minden korábbi hódításáról, így Azovról is lemondani, míg 1714 és 1718 között az oszmánok visszafoglalták Velencétől az 1699-ben elveszített görög területeket. A hanyatlás csak az 1768-1774-es orosz-török háborút követően lett nyilvánvaló. A birodalmak (lásd Asimov Alapítványa) rendszerint lassan tűnnek le, sokáig a központban ebből még semmi sem látszik.

A felszabadító háború Magyarországra nézve mindenképpen örömteli esemény volt. Buda 145 év után megszabadult a muszlim hódítóktól, bár kétségtelen, hogy az 1526 előtti független és egységes magyar állam nem állt helyre, Erdélyt sem csatolták vissza hozzá 1848-ig. A bécsi udvarnak nem volt érdeke, hogy az amúgy is erős és sokszor elégedetlenkedő magyar főnemesség erejét növelje. Ráadásul – érthető módon – mind a király, mind a felszabadításban részt vevő idegen katonaság árat kért élete és pénze kockáztatásáért. Sajnos el kell tudnunk fogadni azt a tényt, hogy a török kiűzésére a magyarság önerőből nem volt képes, az Oszmán Birodalom 1526-ban már túl erős, 1683-ban még túl erős volt ehhez. Sőt, tekintetbe véve, hogy a török jelenléte a királyság szívében állandó háborús viszonyokat jelentett, nem is tűnik elképzelhetőnek, hogy a nemzet megerősödése ilyen körülmények között megtörténhetett volna. A magyarság helyzete 1686-ig ilyen szempontból rosszabb volt, mint a délebbre élő népeké, akik nyögték ugyan a török igát, de legalább nem zajlott állandó háború a földjükön. Frontországként minden háború itt elsősorban minket gyengített. Ha megnézzük a Balkán történelmét, akkor az is kiderül, hogy önerőből egyik ottani nép sem volt képes lerázni a török igát, így bizony az a realitás, hogy a Habsburg királyaink és a pápa által összehozott Szent Liga nélkül Buda várán akár még egy évszázadig is török lobogót lengethetett volna a szél. Az is tény, hogy bár a Habsburgok szívesen kiverték volna a törököt királyságukból, de erre önállóan ők sem voltak képesek, mivel figyelmük és katonai erejük jelentős részét lekötötték a franciák.

Mégis valahogy úgy alakult, hogy a polgári, majd szocialista történetírásnak „hála”, nem értékeljük kellően a török kiűzését. Sőt, dühösek vagyunk, amiért „felváltották” a török uralmat a sajátjukéra. Holott ez így egyszerűen nem igaz! Egyfelől a Habsburgok mégiscsak törvényes magyar királyok voltak – ha kényszerhelyzetben választva is ‒, míg a szultánok nyilvánvalóan hódítók. Másrészt a törökök által közvetlenül uralt hódoltságban a magyar közigazgatás megszűnt, helyette török vilajetek és szandzsákok létesültek. Ezzel szemben a Magyar Királyság megmaradt részén a középkori magyar állam folytatólagosan fennállt: országgyűlés ülésezett, törvények születtek, működtek a megyék. A jogfolytonosságot a Habsburg királyok irányította országrész biztosította, nem Erdély, és pláne nem a hódoltság. A magyar és török érdekek nem voltak összeegyeztethetők, ez utólagos fikció és okoskodás a későbbi jó török-magyar kapcsolatból visszavetítve. Akkoriban csupán olyanok menedéke volt a szultán, akiknek már nem volt más választásuk. A törököket saját érdekeik mozgatták. A Habsburgokat is, de nekik, magyar királyként az érdekeik többször estek egybe a magyarságéval, hiszen Magyarország az egyik legfontosabb birtokuk volt, címeik között a német-római császári cím után a magyar királyi másodikként következett! Persze valós magyar sérelmek alapozták meg I. Lipót népszerűtlenségét, nem lehet tagadni. Ugyanakkor a császár és király egy igen heterogén országcsoport feje volt, nem lehetett mindig mindenkinek megfelelni, és az olyan magyar igények, hogy „űzzék is ki a törököt, de ne is legyen itt idegen katonaság”, egyszerűen ellentmondtak egymásnak. Az is tény persze, hogy a Wesselényi-féle összeesküvés kapcsán a megtorlás nem volt mindig tisztességes, és vitán felül áll, hogy egyes nyugatról érkező hadvezérek inkább meghódítottként kezelték azokat a magyarokat, akiknek jelentős része 1683-ban valóban a török oldal mellé állt. A korszak nagy hadvezérei – Lotaringiai Károly, Bádeni Lajos, Savoyai Jenő – azonban mind elismeréssel adóztak a magyar katonák vitézségének a török elleni harcok során. Azt is el kell azonban ismerni, hogy Thököly ténykedése nem éppen jó hírünket fokozta, s miközben a keresztény államok éppen felszabadítani igyekeztek hazánkat, ő hátráltatta ezt… Holott elsődleges magyar érdek volt a török kiűzése, ráadásul a XVIII. század egészen jól alakult Magyarországon, bár ezt szintén alulértékelik.

Horváth Gábor
Fotók: Polczer Árpád