Kezdeti fenntartásaim is voltak, jelen kötet A nevem Lucy Barton című regény folytatása, ezért nem voltam benne biztos, mennyire lesz érthető a történet előzetes ismeretek nélkül. Ez az aggodalom feleslegesnek bizonyult, a történet annyira magával ragadott, mintha én is Amgash városában laknék és a szereplők közt élnék. Hogy a kisvárosi életérzés megteremtése a szerző érdeme vagy belülről fakad, sarkalatos kérdés, előbbire tippelek.

Annak ellenére, hogy nem olvastam az első kötetet, számomra teljesen kerek és érthető a történet. Egyrészt a helyszín adott: Amgashben vagyunk, ebben a lepusztult kisvárosban, ahol mindenki mindenkivel valamiféle kapcsolatban áll. Ráadásul a kilenc fejezet mindegyike egy-egy szereplő perspektívája. Ha metaforát keresnék, egy pókhálóhoz hasonlítanám a történetet, annyira jól átszőtte a szerző, és annyi szemszögből tekinthetünk a szereplőkre.

Hogy milyenek ők? Esendőek, emberiek, valóságosak. Küzdenek, elbuknak, szenvednek, vigaszt találnak és reménykednek, néhányan felemelkednek, mások ugyanabban a helyzetben vergődnek. Szerelmesek és csalódnak, szerelmesek és remélnek. Egy amerikai kisvárosban élnek, ahol mindenki ismer mindenkit, és bár azt hinnénk, hogy ebben a közegben ismeretlen fogalom a titok, mégis mindannyian őriznek valamit, ami csak az övék – legyen ez látomás, érzelem, fájdalom vagy szörnyűség.

Konkrét főszereplőt nem tudnék kiemelni, számomra minden egyes szereplő éppen ugyanannyira volt fontos, a maga darabkájával hozzájárult a történethez mint egészhez. Központi alaknak Lucy Bartont említeném, a többi szereplő prizmáján keresztül. Lucy már nem él Amgashben, az apja halála óta nem is látogatott haza. New Yorkban lakik, és megjelent egy könyve, pontosabban az önéletrajza. A könyv hullámokat kelt a csendes kisváros állóvizében. A tartalmára mi, az olvasók csak következtetni tudunk. Abból, amit Bartonékról megtudunk, nem egy könnyű és kellemes nyári olvasmány lehet. Lucyval csupán egy rövid jelenet erejéig időzünk el, amikor hazautazik, hogy a testvéreivel találkozzon, amely túlságosan is kurtára sikerül: Lucy rádöbben, hogy a hazajövetele több, mint amit el bír viselni. New Yorkban erős, sikeres nő, Amgashben mintha visszaváltozna egy félénk, nagyon szegény kislánnyá.

Ha egyetlen dolgot kellene felrónom a szerzőnek, akkor azt mondanám, hogy a kötet túl rövid. A maga 228 oldalával alapból nem számít terjedelmesnek, de én ezúttal inkább az érzésre értem. Annak ellenére, hogy nem egy vidám környezet, kimondottan otthonosan mozogtam ebben a világban; szinte olyan volt, mintha odaköltöztem volna, empátiával és szeretettel fordultam a szereplők felé – ezt szerettem volna még tovább nyújtani. A rövid terjedelem ellenére a szerzőnek mégis sikerült meglepően kidolgozott és hiteles karaktereket teremtenie. Konkrét kedvencem Abel Blaine volt, egy idősödő, igazán kedves ember, aki a jólét bűntudatával küzd, miután extrém szegénységben nőtt fel. Mellette ugyanakkor mindegyik szereplőhöz kötődtem. Úgy gondolom, ez is a szerző érdeme. Az, hogy a megszokott és mindennapi történeteket rendkívülivé tudta varázsolni. Nem tudnám pontosan megmondani, miben rejlik ez a varázslat. Abban, hogy általános igazságokat fogalmazott meg anélkül, hogy érzelgőssé, csöpögőssé vált volna? A nyelvezet segítségével, amely nem kimondottan magas színvonalú és lírai, de mindig megfelelő a szóhasználat? Vagy mert a párbeszédek annyira intenzívek? Esetleg azért, mert egy kíméletlen emlékeztető, hogy mindig – mindig! – legyünk kedvesebbek embertársainkkal, mert nem tudjuk, mit cipelnek magukkal? Azért, mert nemcsak a szereplők házába, intim terébe hatolunk be, de a legmélyebb, legtitkosabb gondolataikba is? Mindenesetre számomra ezek voltak az összetevők, amelyek egyszerűen csodálatossá varázsolták ezt a kilenc történetet.

A helyszín adott, az időben viszont gyakran ugrálunk – hol a múltban, hol a jelenben vagyunk, és ez teljesen rendben van. A szereplők mindegyikét meghatározzák a múltbeli történések, események, jellemük ennek függvényében alakul. Egy adott pillanatban még az a gondolatom is támadt, hogy amíg a cím a jövő időre vonatkozik, Bármi megtörténhet, addig a múltban minden meg is történt…

Szívből ajánlom minden felnőtt olvasónak! A könyv borítóján lévő gyerekes rajzok megtévesztőek lehetnek, a tartalom alapján viszont nagyon határozottan állítom, hogy felnőtteknek íródott. A mélyszegénység, a poszttraumás stressz zavar, az abúzus és vérfertőzés, homoszexualitás és közösségi ítélkezés jelenléte a szövegben indokolja a 18+ karikát.

Mindenképpen pótolni szeretném az elmaradást az első kötetettel, és nem véletlen ez a szóhasználat, tényleg elmaradásnak érzem. Reménnyel tölt el az is, hogy előkészületben van a harmadik, az Ó, William! című rész is. Jelen pillanatig a Bármi megtörténhet az egyetlen regény, amit a szerzőtől olvastam, és engem bizony megnyert magának. A kötet három utolsó szava az, hogy bárkivel bármi megtörténhet, és ezzel számomra egy teljes kört futott a történet, így lett kerek, egész és tökéletes.

Elizabeth Strout amerikai kortárs szerző. 1956. január 6-án született a Maine állambeli Portlandben. Első regénye, az Amy and Isabelle 1998-ban jelent meg, ezt több regény követte, egyre nagyobb sikerrel. Magyar fordításban a következő műveit olvashatjuk: Kisvárosi életek (General Press Kiadó, 2010), Maradj velem (General Press Kiadó, 2011), Amy és Isabelle (General Press Kiadó, 2012), A Burgess fiúk (General Press Kiadó, 2013), A nevem Lucy Barton (Geopen Kiadó, 2017). Az biztos, hogy éber figyelemmel fogom követni, mikor jelenik meg az Ó, William. Addig is, úgy érzem, van egy kis pótolnivalóm.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com