Mint ahogy maga Závada Pál is, hiszen még a karantén alatt kért fel a székesfehérvári Vörösmarty Színház négy kortárs írót: Darvasi Lászlót, Márton Lászlót, Tasnádi Istvánt, illetve Závada Pált, hogy gondolják végig, hogyan alakulna Ádám és Éva sorsa a 20. században. (Középiskolában én is rendszeresen felvetem ezt a kérdést a diákjaimnak. Visszatérő szín a diszkó/házibuli a tudatmódosító szerek csábításaival, illetve a környezetszennyezés, hulladékgazdálkodás problémája.) Ezt a projektet gondolta tovább a szerző, és lett belőle teljes mű.

A történet főszereplői rájátszanak Madách Imre művére. A címszereplő Apfelbaum Ádám, szintén a kereső ember alaptípusa, akár Az ember tragédiájában, de gyarlóbbnak érzem, mert általában a saját rossz választásai jellemzik, nem a körülmények kényszerítő hatására bukik el. Éva itt egy kettős személyiség: a gondoskodó, hűséges, „paradicsom-teremtő” bibliai és madáchi ősanya, illetve a mitológiai Lilit, a végzet asszonya, a hamisítatlan „femme fatale”, aki nagy dolgokra kísérti a férfit, de melegséget, állandóságot nem ígér. Ez a két típus hol felváltva, hol egymásba mosódva kíséri végig a férfi szereplő útját. Ismét a madáchi párhuzamra utalva én úgy éreztem, hogy míg a Tragédiában Ádám képviseli a fő szálat és Éva alakja csupán kiegészítője a történelemnek, Závada művében sokkal komplexebb, erősebb a női vonal. Egyfajta feminizmus érhető tetten, a nő nem kísérője, aláfestése, árnyalata a férfinak, hanem önálló, döntéshozó, akár uralkodó tényező. Mit is mondjak… nem 19. századi, romantika kori jelenség, hanem napjaink nőtípusa. Lucifer az Apfelbaumban is az örök kételkedő, de ugyanakkor ő a távlatnyitó, a lehetőségeket mutató. Az Úr az, aki „megpihent”: mintha a teljes 20. századot prédául adta volna az ördögnek, csupán az angyalok „kotyognak bele” a világ menetébe: Lenke, Orsi és Charlie.

A történet a 20. századot hét ponton metszi keresztbe, mind az európai történelem fontos pontjain. Ádámot először 1937-ben láthatjuk, amikor elhagyja Nagyváradot, eddigi élete helyszínét, hogy kibontakoztathassa és megélhesse művészi ambícióit Berlinben, a csábító nagyvárosban. Elhagyja szerelmét, Évát is. Berlinben már találkozik a fasiszta eszmékkel, de nem utasítja el, sőt a híres-hírhedt náci-kedvenc Leni Riefenstahl asszisztense és szeretője lesz. 1940-ben forgatni utazik haza Nagyváradra, ez már ún. „kicsi magyar világ”. 1944-ben őt magát is a váradi gettóban látjuk (ennek a mozzanatnak előképe a zsidó kitelepítettek közt látható Éva), de túléli. 1950-ben, illetve 1956-ban szintén hazalátogat (itt a kommunizmus „színeiben” besúgóként tevékenykedik), majd 1989-ben az összeomló berlini fal romjainál látjuk. Mint a madáchi változatban, Ádám itt is sorra-szerre ábrándul ki a nagy eszmékből, és Závada is megteremti azt a befejezést, amin – fejünket fogva – gondolkodhatunk, rágódhatunk. Az Úr záró szavai ugyanis így hangzanak: „A szeretetről… A szeretetről majd / én gondoskodom.” (Irodalom)elméletről itt csak annyit: a verses regény a romantika korának szülötte. Egyik formája Puskin által megteremtve életre kelti az ún. „kettős hőstípust”: a lírai hős (ez maga az elbeszélő, sokszor a szerző) és az epikai hős (konkrétan a szereplő) váltakoztatásával. Az Apfelbaum természetesen Ádám szólamában és Ádám szólama mellett / mögött tükrözi a szerző gondolatait, akár kritikai hozzáállását ehhez a századhoz. (Egyik kedvencem: „A rikkancsnak hamisan csengő hangon / el kéne feledtetni a bukott / forradalmakat, a lyukas zászlókkal / takart hullákat és a friss szégyent / a tegnapi júdáspénzért…”)

És akkor a műfaj: a verses regény nagyon kedvelt volt a 19. században, nehézkesebb formája ellenére igen szívesen olvasták. Erre az alkotásra is azt mondom: a forma semmit el nem vesz a mű értékéből, értékelhetőségéből, érthetőségéből, inkább hozzátesz az olvasói magatartásunkhoz. Egyszerűen jobban kell figyelni, beleilleszkedni a helyzetbe, magunkévá tenni egy retorizáltabb nyelvezetet, kilépni a prózaritmusból. Viszont a folyamatos idézések, utalások, rájátszások lehetnek zavaróak, mert kívülállóvá tehetnek mint olvasót. Nem mindenkinek magától értetődő (nekem sem volt) például Leni Riefenstahl, Charlie Parker, Réz Pál alakja, illetve Bereményi Géza, Esterházy Péter és még ki tudja, kinek a művei, vagy akár a Berlin felett az ég című film. És ennél valószínűleg jóval több rejtett utalás van… A műfaj és ez a rengeteg háttértudást igénylő rájátszásrendszer teheti talán rétegművé ezt az amúgy finom humorral, iróniával átszőtt nagyszerű alkotást.

Závada Pál Kossuth- és József Attila-díjas író, szerkesztő, szociológus. Eddig elsősorban történelmi nagyregényeiről volt ismert. Első sikere a Jadviga párnája, amely a Milota és A fényképész utókora című művekkel alkot regénytrilógiát. Az utóbbi évek termése (a teljesség igénye nélkül): Természetes fény, Egy piaci nap, Hajó a ködben.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com