Jo Nesbø: Vérhold

Horváth Gábor könyvkritikája

jo-nesbo-verhold

Jo Nesbø regényeinek magyar megjelenését mindig igyekszem figyelmmel követni, hiszen kétségbevonhatatlanul jelenünk egyik legjelentősebb krimiírója. Mikor megjelent a legutóbbi Harry Hole-regény, a Kés, akkor sem késlekedtem írni, róla, de A birodalom is kapott tőlem irodalomkritikát. A norvég mágus azon kevés skandináv bűnügyi író közé tartozik, aki viszonylag egyenletesen képes magas minőséget hozni.

A Vérhold – talán jobb cím lett volna a Paraziták – a Kés közvetlen, egyenes ági leszármazottja. Harry Hole egykori sztárnyomozó – akit továbbra sem vagyok képes Harri Hule-nak nevezni olvasás közben, holott ez lenne a helyes olvasat – veszteségeitől összeroppanva éppen Kaliforniában igyekszik magát halálra alkoholizálni. Ebben megakadályozza egy kiöregedett színésznő (Lucille) anyjáéhoz hasonló mosolya, ami életet lehel belé. Ez nem túl ígéretes kezdet, de legalábbis nem tűnik túl hihetőnek, hogy egy vadidegen megmentése adjon új motivációt bárkinek. De végül is lényegtelen, mi viszi rá, az a fontos, hogy visza kell térnie Oslóba, hogy ismét gyilkosokat rendeljen a felbukkanó oszló hullákhoz.

A viszonylag gyermeteg motiváció mellett a regény alapsztorija sem bonyolult: két eltűnt nő után nyomoz a helyi rendőrség, akiknek ugyanazon bulit követően veszett nyomuk, és a gyanú árnyéka egyből a dúsgazdag Markus Røedre vetül, aki a házigazdája volt a partinak. Hole így a kábszerfüggő Røed megbízásából csapatot szervez, hogy feltárja az igazságot, cserébe annyi pénzt ígérnek neki, amennyivel megmentheti Lucille életét, akit fogságba ejtett a mexikói maffia.

A regény annyira bájos, mint egy meztelen csiga, amelyik nyálkát húz egy adag kiköpött slejmen, de hát végül is ez egy skandináv krimi. A szerző nem tesz gesztust felénk (tehát gesztustalan), s aki egy kis gusztustalanságtól vagy parazitától parázik, az kerülje el a könyveit! Pláne ezt. A mű tele van parazitákkal, a szó igazi és átvitt értelmében egyaránt. A gyilkos ellenségei agyát fertőzi meg velük, de élősködik itt minden szereplő: a korrupt rendőr/politikus a társadalmon, az érdekházasságban élő nő a férjén, míg a férj a pénzével vesz illegális élvezeteket, a magányába fulladó Harry Hole pedig szeretetet koldul minden nőtől, hogy legyen miért élnie. Sokféle féreggel találkozunk a lapokon, mégis érezzük, hogy ezek nem mind szörnyek, a parazitizmus a természet része, bármennyire is taszító. Agyunkba fészkeli magát a gondolat, hogy bizony ilyen-olyan módon mind paraziták vagyunk és egyben gazdatestek, enélkül életben sem maradnánk. Bogarasok vagyunk, és szimbiózisban élünk félelmeinkkel és gyengeségeinkkel.

A karakterek hozzák a szokásos skandináv krimis átlagot, vagyis az egy főre eső elmebeteg száma kettő: egy sorozatgyilkos, egy pedofil és egy kannibal. Öööö, ez így nem stimmel... Az egy főre eső elmetegek száma Nesbønél minimum három... A szereplők vonszolják a maguk keresztjét, és múltjuk szekrényében ott figyelnek a csontvázak kitépett szemgolyói. Mindenki bűnös és mindenki áldozat. Általában véve nem szeretem ezt a mentalitást, mert rendkívül kártékony az egyéni döntések jelentőségét elvitatni. Ám a Vérholdban a szereplők furcsa módon mégsem taszítóak. Az persze már-már karikatúraszerűen túlzó, hogy Harry Hole minden nőnek bejön 1 fényévnyi távolságon belül, még akkor is, ha történetesen élete csúcsán jócskán túljutott emberi roncs. A nők ennél sokkal okosabbak sajnos / szerencsére... Maga Hole voltaképpen a szerző kivetülése egy alternatív valóságba: egy zeneimádó rocksztár, aki zenélés helyett mások megmentésére adta a fejét, de önpusztító életmódjával is menő.

Maga a gyilkosság mechanizmusa nem különösképpen hihető – bár kétségtelenül fantáziadús, ellenben igencsak beteges és undorító ‒, ugyanakkor a regény lezárása sok szempontból mégis briliáns. Elég hamar eldöntöttem, hogy ki a legvalószínűbb elkövető, de Nesbø a végén igencsak összegubancolja a szálakat. Tudatosan beépített több hamis útvonalat és csapdát, így voltaképpen túlterheléses támadást intéz agysejtjeink ellen. Több gyanús gondolathernyó is befészkeli magát a fejünkbe, hogy aztán téves utakra vezessen minket, mikor pillangóként szárnyat bont egy-egy új potenciális megoldás. Nem éppen elegáns történetépítés, de működik. Ha több, látszólag egyenlően esélyes elkövető van, nehezebb lesz beletrafálni. A Vérhold végig fenntartja a figyelmet, mondhatni (Vér)holdkórossá válunk. Jó könyv.

Jo Nesbø ugyan A birodalommal már bizonyította számomra, hogy Harry Hole-on túl is van benne potenciál, de a sorozatot még mindig viszi a saját lendülete. A regény végéből pedig kiderül, hogy nem maradunk norvég sorozatgyilkos nélkül a jövőben sem... Harry Hole talán túl van már a csúcson, és sokan a nagy finálét várják, amit kétségtelenül nem lehet már sokáig húzni. Nem tudom, még hány Hole-sztorit fogunk kapni, de én ezt is élveztem, és bátran ajánlom a sötét tónusú, skandináv krimik kedvelőinek.

A magyar kiadás az Animustól oly jól megszokott német birodalmi színeket kapta, azonnal tudja a borítót megpillantó személy, hogy ez nem az unikornisokon lovagló pink Barbi bababzsúrjáról fog szólni. Sulyok Viktória fordítása gördülékeny, a magyar szövegben hibákra nem is emlékszem. Fizikailag is rendben van a kiadvány fűzött létére, nem lehet belekötni.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2023.10.04