„A regény és a film is egy kisfiúról szól, aki szülei halála után árván marad a távoli Perdide bolygón, és a megmentésére induló férfi, valamint űrhajójának többi utasa csupán egy adóvevővel tudja tartani a kapcsolatot a gyerekkel.

Az 1958-tól 1982-ig eltelt huszonnégy év a sci-fi világában sokkal mozgalmasabb időtartam volt, mint például az 1999-től 2023-ig eltelt ugyanannyi idő. Ma már óriási a követelmény a laikus közönség részéről elméleti szinten, fizikai szinten, valamint elméleti-fizikai szinten is – a filmek látvány- és hangzásvilágát nem is említve. Talán ezért is lett a címe az, hogy Az idő urai, mert ezeknek a lényeknek, az idő titokzatos urainak a titokzatos akciója tette lehetővé azt, hogy az egyik idős szereplő egy távbeszélőn keresztül tud beszélni a gyerekkori önmagával. A regény ezt a rendellenességet egy egyszerű közlekedési sebesség mértékével indokolja, ami 1958-ban is megmosolyogtató volt, de hát a világirodalom zöme fikció, tudományos fikció pedig csak ezeknek a töredéke, lévén, hogy a sci-fi csak pár száz éve létezik. Így érthető, hogy ma már több és nagyobb támadás érte az ötvenes évek végén íródott A Perdide árvája című sci-fi regényt, mint amennyire lesajnálhatták a nyolcvanas évek elején Az idő urai című rajzfilm készítői – akik e regény alapján dolgoztak. Ugyanis negyven évvel ezelőtt George Lucas munkáihoz mértek minden sci-fi alkotást, sőt vannak, akik Han Solo karakteréhez hasonlítják a regény és a film kulcsfiguráját, ami azért érdekes, mert a regénynek eddig nem jelent meg angol nyelvű fordítása. Csak portugálul jelent meg 1960-ban, valamint 2019-ben magyarul, de ez nem jelenti azt, hogy Lucas nem olvashatta eredeti franciául, vagy hogy más korábbi regényekben, filmekben nem szerepelhetett volna egy űrhajóval közlekedő űrcsempész, űrkalóz, aki a gyengék védelmezője, megmentője, támogatója, és mindig az igazság oldalán áll, még ha szereti is a pénzt.

A film rajzfilm, talán ezért tetszett az akkori gyerekeknek is, bár huszonévvel ezelőtt a budai Tabán mozi évekig vetítette vasárnaponként, de nem kimondottan gyerekek ültek a nézőtéren. Az akkori Pesti Est frappáns filmismertetőjében ez állt: okkult mese felnőtteknek. De rejtett (okkult) témák a filmben vannak csak, a regény mesebeli túlzásokkal színez csak inkább, fiktív állatokkal, fiktív növényekkel, fiktív rasszokkal. Még fiktív kábítószert is fogyaszt Silbad, a legöregebb szereplő, akinek a megszólalásait érdemes úgy olvasni, hogy az elménkben Kállai Ferenc hangja hangozzon – mintha a filmből hallanánk. A regény inkább felnőtteknek szól, meglepő, hogy milyen választékosan árnyalja az emberi kapcsolatokat, a férfi-nő viszonyt, a házasság jóban-rosszban oldalait, felnőtt és gyermek világot, önzést és önzetlenséget. Olvasás közben több bolygót is megismerünk, azok élővilágával, földrajzával együtt, amelyek végtelenbe nyúlóan eltérnek a mi földi világunk színeitől, anyagaitól, ami hatvanöt évvel ezelőtt teljesen másként hatott, mint a mai, olvasást hanyagoló korunkban.

Tehát minden műalkotásról tudnunk kell, hogy mikor és hol készült, mert a huszadik század második fele nem csak a sci-fi történetében mutat óriási burjánzást, gondoljunk csak a könnyűzenékre – elektronikus zenékre, a sportra, informatikára, közlekedésre és a többi eszközökre alapozott dolgokra. Az ember, az emberiség szellemi fejlődése viszont sajnos más irányt mutat, de ne csak a technikát és komfortigényt, valamint az ideológiákat és politikai rendszereket hibáztassuk érte.”

Forrás: langolo.hu