1938. március 16-án Adolf Hitler Bécsből – amely néhány nap alatt fővárosból egy német tartomány székhelyévé „zsugorodott” – hazafelé tartott Berlinbe. Junkers Ju-52-es kancellári repülőgépe, kormányánál Hans Baurral nyugat felé tartott, és jobb kéz felől feltűntek a német-cseh határt jelző hegyek. Wilhelm Keitel éppen arra nézett, mikor Hitler egy, a felszállás óta kezében szorongatott újságkivágást mutatott neki, amely éppen a Reich új, Anschluss utáni határait mutatta be térképen. A vázlaton jól látszott, hogy Csehországot immár három oldalról is a Harmadik Birodalom öleli körül. A kancellár ekkor, útitársai felé mosolyogva, a térképen Csehszlovákiára mutatott, és ujjaival képzeletben összeroppantotta, jelezve, hogy Ausztria bekebelezése után Csehszlovákia következik.

Nem is várt sokáig. Hitler Csehszlovákiát potenciális veszélyforrásként értékelte Németország számára, és ebben nem is tévedett. A kisantant állam a létét is annak köszönhette, hogy Franciaország szeretett volna egy szövetségest a németek hátában. Csehszlovákia a Szovjetunióval is viszonylag jó kapcsolatokkal rendelkezett, amely Hitler fő ellenségének számított. Emellett az ország komoly hadiipari kapacitásokkal bírt, amelyeket még az Osztrák-Magyar Monarchiától örökölt. Bár nyugaton a mai napig belengi egyfajta demokratikus báj, Csehszlovákia ténylegesen – ma már nyugodtan kijelenthetjük – egy történelmi anomália volt, amely hosszú távon nem volt életképes. Az ország alakja önmagában földrajzi képtelenségnek bizonyult, hiszen több mint 1000 km „szélességhez” mindössze 150-200 km „magasság” társult, ráadásul a köz- és vasúthálózat kialakítása sem volt megfelelő, mert Szlovákia Budapest felé orientálódott közlekedésileg, történelméből kifolyólag. Az ország etnikai értelemben is messze állt az egységestől, lakosságának kétharmada sem volt cseh vagy szlovák, ráadásul utóbbi két államalkotó nemzet együttműködését sem éppen a harmónia vagy a kiegyenlítettség jellemezte… Egyértelműen a csehek irányították, a dolgok Prágában dőltek el. A csehek aránya (47%) az egész országot nézve alacsonyabb volt, mint a heterogenitása miatt 1920-ban súlyosan megcsonkított Magyarországban a magyaroké (54%). Csehszlovákiában ugyan a kisebbségek maguk is pártokkal képviselték magukat a parlamentben, de lehetőségeik sok szempontból korlátozottak voltak, és az oktatásban és kultúrában is hátrányok érték őket.

Csehszlovákia politikai téren ráadásul maga volt az instabilitás. Az 1920-as első választások során nem kevesebb, mint 16 párt jutott be a prágai parlamentbe (és később sem volt kevesebb soha 14-nél), ami óhatatlanul bonyolult koalíciós kormányokat eredményezett. 1918 és 1938 között 10 kormányfő váltakozott, akik közül a leghosszabb ideig regnáló sem jutott el négy évig. Csehszlovákiával szemben szinte minden szomszéd területi igényekkel lépett fel, és etnikai logikával gondolkodva teljes joggal. A lengyelek Teschen városára és környékére fenték a fogukat, míg Magyarország Szlovákiára, de minimum a magyarlakta területekre tartott igényt. A legveszélyesebb ellenfél azonban egyértelműen Németország volt, amely a sziléziai határnál húzódó hegységről elnevezett Szudéta-vidékre formált igényt, amelyet szinte teljes egészében németek laktak. Hitler természetesen tudatosan használta ki az egyébként ténylegesen létező kisebbségeket sértő Csehszlovák államberendezkedés hibáit, és hivatkozási alapot nyújtott neki a követelőzésekhez. Tényszerű volt, hogy Csehországban évszázados múlttal rendelkező nagy létszámú (több mint 3 és fél milliós!) németség élt a peremterületeken. Tényszerű volt, hogy ezek a Németországgal szomszédos területeknek etnikai alapon Németországhoz kellett volna tartozniuk. Ugyanakkor az is tény, hogy a terület a történelmi Csehország része volt. A terület átadása Németországnak ráadásul azt jelentette volna, hogy Prága kétségbeejtő állapotba kerül, hiszen éppen a katonailag védhető, erődítésekkel megerősített határ menti hegyeket kellett volna átadnia. Hitler pontosan tudta, hogy amennyiben megszerzi a Szudéta-vidéket, Csehszlovákia maradéka gyakorlatilag megszűnik mint önálló entitás, és katonailag ki lesz szolgáltatva Németországnak.

A német kancellár már 1938 tavaszán eldöntötte, hogy a szudétanémetek kérdését – amelyet tudatosan kiélezett – az év vége előtt megoldja, és megtette a megtehető katonai és diplomáciai előkészületeket. A katonai támadó hadműveletet, amely a „Zöld eset” (Fall Grün) nevet kapta, október 1-jére tűzte ki. Hitler 1938 augusztusában úgy érezte, minden készen áll, hogy leszámoljon Csehszlovákiával, és először a gesztenyét Magyarországgal akarta kikapartatni. Horthy Miklós kormányzó németországi útja során, augusztus 23-án ajánlatot tett a magyar vezetésnek, hogy amennyiben Magyarország háborút provokál ki Csehszlovákiával, akkor ő abban támogatni fogja, sőt Magyarország visszakaphatja az egész Felvidéket cserébe. Ám hiába környékezte meg a kormányzót és feleségét a roppant előzékenynek és udvariasnak mutatkozó Hitler, a magyar vezetés elutasította a felkérést, mert nem kívánt bűnbak lenni egy új háború esetén, ráadásul Horthy egyenesen elmondta, hogy a magyar honvédség teljesen felkészületlen, hiszen éppen csak elindultak a fegyverkezési programok. A csalódott Hitler azonban – aki az elutasítást sosem bocsátotta meg – nem mondott le a terveiről.

Csehország németek lakta régiói 1938-ban

Hitler szerencséjére Csehszlovákia sorsa nem sokakat érdekelt Franciaországban és Nagy-Britanniában, Olaszországról nem is beszélve. Az első világháború után a külpolitikai nézőpontokat alapvetően átitatta az a pokol, amelyet átéltek 1914 és 1918 között. Egy új világháború gondolata szinte mindenkit borzalommal töltött el, és nehéz lett volna elmagyarázni otthon, hogy miért szükséges briteknek meghalni azért, hogy a Németország határai mentén élő németek ne tartozhassanak a sajátjaikhoz. A brit közvélemény eddigre érezte azt is, hogy az első világháború utáni rendezés igazságtalan és tarthatatlan sok szempontból. Igazából a nyugati hatalmak már azelőtt lemondtak keleti szövetségesükről, mielőtt elkezdődtek volna a tárgyalások. Szeptember 7-én a brit The Times lap már arról írt, hogy a Szudéta-vidéket át kell adni Németországnak, Hitler pedig megérezte a vérszagot. Szeptember 12-én ráadásul szudétanémet felkelés bontakozott ki Csehszlovákiában – titkos német támogatással ‒, amelyet a helyi karhatalom másnapra vert le. Ugyanezen a napon, 13-án Neville Chamberlain brit miniszterelnök javaslatot tett, hogy találkozik a német kancellárral, hogy közösen beszéljék át a dolgokat, és jussanak valamiféle megoldásra. Hitler örült a lehetőségnek, de tartott is tőle, hogy valamiféle kompromisszumra kényszerül, ami nem lesz elég nagy siker. Szerencséjére a német hírszerzés lehallgatásai révén elég jó információkkal rendelkezett a Párizs, London és Prága között zajló diplomáciai egyeztetésekről, és így kisebb kockázattal tudott blöffölni. Tudta, hogy nem igazán lelkesednek a franciák és britek a csehekért megvívandó esetleges háborúért. A britek és a franciák egyébként – alighanem helyesen, főleg ismerve, mi történt Lengyelországgal egy év múlva – úgy vélték, hogy amúgy sem tudnák megvédeni Csehszlovákiát a német hadseregtől, és az elesne, mielőtt komolyabban felléphetnének.

A brit miniszterelnök – életében először – repülőgépre szállt, és 1938. szeptember 15-én reggel Münchenbe ment, hogy Berchtesgadenben találkozzon Hitlerrel. A német kancellár eljátszotta a mindenre kész nemzetvezetőt, aki akár háborúba is megy a népek önrendelkezési jogáért, de belül – mint nagy döntései előtt sokszor – elbizonytalanodott. Chamberlain megígérte, hogy a javaslatot, amit Hitler tesz, a brit kabinet elé terjeszti, Hitler pedig megígérte, hogy addig nem lép katonailag, amíg nem kap brit választ. A következő napokban a brit és a francia kormány megtárgyalta a dolgot, és végül alapvetően egyetértett abban, hogy a németek lakta régiót csatolják Németországhoz. Ám Hitler ekkor már egyre inkább úgy érezte, ez kevés, és háborút akart, ráadásul a britek kikötötték, hogy a Szudéta-vidék átadását követően a nagyhatalmak közösen garantálják a maradék Csehszlovákia határait. Hitler ezt semmiképpen sem szerette volna, így végül azt mondta Chamberlainnek, hogy ez már nem elég, mivel a lengyelek és magyarok követeléseit is ki kell elégíteni.

Azt is kijelentette, hogy az ügyet október 1-ig meg kell oldani, finoman utalva arra, hogy akkor a Wehrmacht megindul Prága ellen. Hitler ekkor már olyat követelt, ami túl sok volt a briteknek és a franciáknak is, így előbbiek biztosították Párizst, hogy háború esetén számíthatnak Nagy-Britanniára. Csehszlovákia hamarosan mozgósított, és úgy tűnt, közel a világháború kitörése. Hitler elbizonytalanodott, és a maradék Csehszlovákiának végül hajlandó volt garantálni a határait, a magyar és lengyel követelések teljesítése után. Végül olasz közvetítéssel a nagyhatalmak képviselői 1938. szeptember 29-én Münchenben újra összeültek. Csehszlovákiát meg sem hívták (akárcsak a magyarokat 1919-1920-ban a határmeghúzások során). A tárgyalások másnapig zajlottak, és pusztán az a tény, hogy Münchenben folytak, jelezte, hogy ki diktálja az európai események menetét. Chamberlain brit miniszterelnök, Daladier francia kormányfő, Hitler német kancellár és Mussolini olasz miniszterelnök 1938. augusztus 30-án aláírták a megállapodást (a címlapképen), mely szerint a csehszlovák haderő október 1-étől fokozatosan kiüríti a németek lakta vidéket, és a Szudéta-vidék a Német Birodalomhoz csatlakozik. Az egyezmény arra is felszólította Csehszlovákiát, hogy Lengyelországgal és Magyarországgal folytasson le tárgyalásokat, és adja át azoknak a lengyelek és magyarok lakta részeket. Jellemző módon Nagy-Britannia és Franciaország nem kívánt részt venni az új határok meghúzásában ebben a két esetben, mert egyszerűen a továbbiakban nem érdekelte őket a régió...

Neville Chamberlain büszkén lobogtatja az aláírt müncheni egyezményt hazaérkezése után Londonban

Sok könny nem hullott Csehszlovákiáért (csak utólag, álságosan), és a megegyezésnek szinte mindenki örült, leszámítva persze a csehszlovák vezetőket. Reális kompromisszumnak tűnt Párizsból és Londonból egyaránt. Nem halt meg senki, és a világháború esélye megszűnni látszott. Hitler örült, hiszen újabb németek lakta területeket sikerült a birodalomba vonnia, amit sikerként lehetett kommunikálni. Ráadásul a maradék Csehszlovákia sorsa immár a kezében volt, a hátában álló ellenséges államot megfosztotta az ellenállás lehetőségétől. A szudétanémetek érthetően boldogok voltak. Nagy-Britanniában Chamberlaint hősnek részesülő fogadtatásban részesítették, maga a király, VI. György is gratulált neki. Franciaországban sem sok vezetőnek volt lelkiismeret-furdalása. Magyarország és Lengyelország elégedetten csettinthetett, mivel ők is benyújthatták igényeiket a maradék Csehszlovákia felé, de még a szlovákok is úgy érezték, inkább lehetőségek nyíltak meg számukra. Utólag még azt is megkockáztathatjuk, hogy a csehek viszonylag jól jártak, mivel gyakorlatilag kimaradtak a világháborúból, és a későbbi német megszállás nyomorúsága ellenére legalább a frontokon nem véreztek el csehek tíz- és százezrei 1945-ig, és a végén még a történelmi városaik sem romhalmazokként végezték. Bár a müncheni egyezmény nagy szégyenként van elkönyvelve a történelemkönyvekben, a maga korában inkább jelentős megkönnyebbülést hozott Európára, hiszen úgy tűnt, sikerült elkerülni egy újabb világháborút. Azt persze nem tudta még senki, hogy mindössze egy évvel odázták el…

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Irving, David: Hitler háborúja. Budapest, 2012; Ormos Mária: Hitler. Bp., 2018; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.