Nem véletlen az sem, hogy a megnyitóra régi, nagy tudású barátját, Jakab Gábort, a győri Prohászka Ottokár Orsolyita Gimnázium tanárát kérte fel. Így aztán az sem lehetett véletlen, hogy – Bella Dániel orgonazenéje után – szokatlan módon, ülve, szinte baráti beszélgetés formájában lezajlott megnyitónak lehetett tanúja a VOKE-ban már megszokottan nagy létszámú érdeklődő közönség.

A megnyitóbeszéd hosszú volt, ennek ellenére nagyon érdekes, így mindenkinek ajánlom, szánjon időt a végigolvasására:

Mi van, ha a nyulak örökké élnek?

„Régóta készülök egy beszélgetésre. Egyszer majd leülünk valahol. Talán egy régi kávéházi asztal mellé. (Kell, hogy legyen még valahol egy ilyen asztal!) Egy aránylag csöndes kis vendéglőbe. Esetleg a teraszra, úgy nyár végén vagy ősszel. Ilyenkor már hűvösebb az idő, és rajtunk kívül talán már nem is akad vendég. Egy mozi előcsarnokába. Egy elhagyott futballpálya tribünje alá. Egy kültelki templomba, behúzódva a hátsó padba. Lehet, hogy összeakadunk az utcán. Két járókelő. Két meglehetősen fáradt járókelő, akik azért még mindig várnak valamire.

Akárhol is akadunk össze, Ő nem fordul el tőlem. Megismeri azt a gyereket, aki oly buzgón imádkozott. Az ima ugyan váratlanul megszakadt, de Ő azért nem haragszik túlságosan. A hallgatás még mindig elviselhetőbb, mint az üres leckefelmondószerű darálás. A csöndből mindig születhet valami.

De hát most talán megtörnénk a csöndet. Az biztos, hogy én kezdeném valamilyen ostoba panasszal. Bágyadt dallam az én panaszdalom. Hiszen ha Ő rákezdené!
Kérdezni semmit se kérdeznék. Nem faggatnám háborúkról, járványokról, éhínségről, árvizekről. Ha el akar valamit mondani, mondja el magától.
Csak ne akarjon megnyugtatni, mert akkor…
Lehet, hogy összekapunk? Hogy egy nagy veszekedés lóg a levegőben, ami egyszerre csak kirobban. Az se olyan nagy baj. Mindig csak azzal tudtam igazán veszekedni, akit szerettem.
Különben azért valamit mégiscsak megkérdeznék. A humora? Az hová tűnt?
Micsoda humora volt! Előbb teremtette meg Bálám szamarának a hangját, mint Bálám szamarát! József köntösét, mint magát Józsefet!
Mondom, ezt megkérdezném. Egyébként békén hagynám. Csak üldögéljen egy kávéházi asztal mellett,
a vendéglőben,
a teraszon,
a mozi előcsarnokában,
a futballpálya tribünjén,
a kültelki templomban.
Ha nem akar beszélni – azt is megértem.
Egy idő után elbúcsúzunk. Ő is megy tovább a maga útján, és én is.”

(Mándy Iván: Isten)

Olvastam Don Cupittnál, hogy egy londoni lélekgyógyász a be nem avatkozás szélsőséges híve. Beszélgetésein pácienseivel szemben, egy hosszú asztal túlsó végén foglal helyet, igen sötét szemüvegben. Könyöke az asztalon nyugszik, fejét összekulcsolt kezeinek támasztja. Mozdulatlanul, halálos csendben ül, hogy minél inkább háttérbe szorítsa, elszemélytelenítse magát. Betegei először elbátortalanodnak, aztán bosszankodni kezdenek. Majd valósággal ömleni kezd belőlük a szó. A lélekgyógyász csak hallgat. A betegek csak tovább beszélnek.

Ezt hallva valaki tréfásan felvetette, hogy akkor jutna fel hivatása magaslatára, ha kartonfigurával vagy próbababával helyettesítené magát. Ha már úgysem csinál semmit, önmaga puszta jelzése éppoly hatékony lehetne, mint személyes jelenléte; s mivel a jelzéseket tetszés szerint lehetne sokszorosítani, egy időben temérdek embert tudna kezelni.

Kierkegaard mondja: Ha azt akarod, hogy valaki kiadja magát, „tedd magad senkivé a vele folytatott beszélgetés során”. Ezt nem vette észre Nietzsche. Nietzsche kimondja, amit akkor a 19. század második felében sokan úgy is éreznek: Isten meghalt.

Ha azt akarod, hogy valaki kiadja magát… „tedd magad senkivé a vele folytatott beszélgetés során”. Pont ez az Isten trükkje: hogy jó értelemben Senki, és épp ezért tudja előcsalni belőlünk az igazságot. Mert egy halott felé kötelezettségeket érzünk. Csöndesen lépkedünk, halkan beszélünk a jelenlétében a temetőben, és virágszálakból mutatunk be neki áldozatokat. A halottak mindenütt jelenvalósága éppolyan, mint az Istené. Ezt se vette észre Nietzsche és kora. Bár jártunkban-keltünkben mindenütt velük gondolunk, azért kialakítottunk egy külön helyet is, ahol külön jel mutatja távol levő jelenlétüket vagy jelenlevő távollétüket. A jel – a sírkő vagy az oltár – mint az igazság afféle bábája – beszédre, vallomásokra késztet.

A templomok – Nietzsche, amolyan igazi 19. századi stílusában – az „Isten sírkamrái”, de fel sem ötlik benne, hogy egy templomba az Istennel folytatott beszélgetés kedvéért is be lehet térni, mint ahogy a sírokat is azért látogatjuk, hogy szót váltsunk halottunkkal.

Isten nem meghalt, köszöni szépen jól van, csak módszert váltott, új utakat nyitott. Az Isten halott mondat, azt hiszem, csupán annyit jelent, hogy szabadságot engedünk a személyes istenkapcsolatoknak. Így születnek a magyar tájról magyar optikával közelítések, vagy kísérletek a természetes egyensúly megteremtésére a szimmetria és az asszimmetria között. Mint tudjuk, a/b=a+b/a, vagyis a nagyobbik rész egyenlő az összeg és a kisebbik rész mértani közepével. Nem véletlen, hogy Adolf Zeising (1810-1876) Aus experimenteller Ästhetik (A kísérleti esztétikából) című művében a jól kifejlett emberi alaknak első osztási pontját a köldökre tette. S mint tudjuk, az aranymetszést már az ókorban is isteni számnak nevezték, ugyanis az emberek nemcsak matematikai tényként tekintettek rá, hanem az istenség földi jelenlétének és a teremtésnek a kifejezőjeként is értelmezték. Több neves művész, illetve műalkotás épít az aranymetszés szabályaira. Például a magyar Szent Korona, Bartók Béla bizonyos zeneművei, Dante Alighieri Isteni színjátéka, Kassák Lajos A ló meghal… kezdetű költeménye, Leonardo da Vinci és Michelangelo festményei, Fülöp Péter fotói, hogy csak néhányukat említsem. De a gízai nagy piramis vagy Pheidiász szobrai is ide tartoznak. Pheidiásznak köszönhetően a görög nagy Phi betű lett az aranymetszés értékének jele. Erre épül a Fibonacchi-sorozat. A sorozatot először 1150-ben írta le két indiai matematikus, Gopala és Hemacsandra, akik a szanszkrit költészet elméleti kérdéseit vizsgálva ütköztek egy összegre bontási problémába (hányféleképpen lehet rövid és hosszú szótagokkal kitölteni egy adott időtartamot, ha egy hosszú szótag két rövidnek felel meg). Nyugaton tőlük függetlenül találta meg 1202-ben Fibonacci, aki Liber Abaci (Könyv az abakuszról) című művében egy képzeletbeli nyúlcsalád növekedését adta fel gyakorlófeladatként: hány pár nyúl lesz ’n’ hónap múlva, ha feltételezzük, hogy az első hónapban csak egyetlen újszülött nyúlpár van; az újszülött nyúlpárok két hónap alatt válnak termékennyé; minden termékeny nyúlpár minden hónapban egy újabb párt szül; és a nyulak örökké élnek?

Az emberi személyiség egymással viaskodó erők színtere: a jelek csodálatos természete azonban éppen az, hogy egymástól eltérő erőket is képesek nyakon csípni és – viszonylag egységes kifejezésekre gyúrva – összeszőni. Egyértelmű, hogy szeretetből születtek a kiállítás képei. A szeretet pedig termékeny. A termés a falakon. Felénk hajolnak, súgnak valamit. Kérdésben a válasz. Válaszban a kérdés. A képeken körbenézve nincs más hátra, mint kiüríteni magunkat az egész világra a szemünkön keresztül, ahogy a fotográfusok tették. Itt érzékeljük, hogyan tornyosulnak fel körülöttünk és hogyan támogatnak a világ energiái, miközben cserébe kiárad belőle a kép, hogy megformálja, megszervezze, tudatosítsa élményvilágunkat. Itt láthatjuk, hogy nincs olyan pillanata élettevékenységünknek, hogy a világ ne ontaná ki magát általunk. De ne felejtsük, hogy az aranymetszést jelölő Phi irracionális szám. Közelíthetőség szempontjából pedig meglehetősen rosszul viselkedik. Vagyis ilyen értelemben Φ\Phi azok közé a számok közé tartozik, amelyek a lehető legrosszabbul közelíthetők. Szóval tükör által homályosan, és majd egyszer színről színre.

Az ismert anekdotával fejezem be, George Tabori magyar származású, Ausztriában élő, pár éve elhunyt színházi ember mesélte előszeretettel: az egyik bécsi étterem férfi WC-jében két falfirka, graffite látható. Az első: Isten meghalt. Aláírás: Nietzsche; a második: Nietzsche meghalt. Aláírás: Isten.”

A kiállítás ezután a már megszokott módon, baráti beszélgetések, üdítők, ropogtatnivalók fogyasztása, fotózkodás közepette, kiváló hangulatban ért véget.

A tárlat november 6-ig, minden nap 10 és 17 óra között tekinthető meg (Arany János Művelődési ház – Szárnyaskerék épülete).

Molnár György művészetbarát,
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

Fotógaléria: Magyar táj – magyar optikával – Fülöp Péter kiállítása a győri VOKE-ban

Molnár György fotói

28 kép