A rendezvényen az indológus, műfordító, egyetemi tanár által elmondottakat a Szabadhegyi Magyar-Német Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnázium 11. osztályos tanulói, Ábrahám Annabella és Szentmártoni Luca színesítették költemények felolvasásával.

Hogyan lehet közel kerülni a klasszikus hindi irodalomhoz? ‒ tette fel a kérdést Bangha Imre, aki maga is a szabadhegyi iskolában végzett, majd a bencés gimnázium után az ELTE magyar szakán folytatta tanulmányait, ahol a második évben felvette az indológia szakot is. Szanszkrit és hindi nyelvet tanult, a harmadik év után pedig ösztöndíjat kapott Indiába. Itt találkozott teljes testközelből a klasszikus hindi irodalommal. Amikor végzett, egy kis erdélyi kitérő után visszatért Indiába, hogy egy zarándokszálláson élve hagyományos papi kasztból származó, idős tanítómesterek képezzék tovább. Jó szívvel és ingyen tanulhatott: igazi, kivételes elszántság volt az övé, hiszen még a helyi fiatalok sem érdeklődtek a klasszikus hindi irodalom iránt. Ahogyan letette a doktorátust is, rögtön állást kapott Oxfordban az egyetemen, lévén olyan kevés szakértője akadt világszerte is a témának. Bangha Imre – a fordításokon kívül – több könyvet is publikált már, két héttel ezelőtt jelent meg legújabb kötete „Nap s Hold nélkül ragyog a fény” címmel, amely a klasszikus hindi irodalom történetét tárgyalja, és egyben a szerző saját kutatásait is bemutatja.

A magyar világirodalmi kitekintés az 1940-es évek elejéig egyáltalán nem nyúlt el Indiáig, ez idő tájt kezdett csak Szabó Lőrinc és Weöres Sándor érdeklődni ebben az irányban is. A klasszikus hindi irodalom alkotásai közé az 1350 és 1800 között született írásművek tartoznak, amelyeknek nagyjából csupán 1%-át teszi ki a próza, a döntő többségük költészeti remekmű, vers. A „választóvonal” nem véletlen: Indiában óriási kultúrája volt a kézzel írott könyveknek, így a könyvnyomtatás hozzánk képes csak jóval később, 1800 táján terjedt ott el széleskörűen. Ennek a korszaknak az egyik legnagyobb képviselője Kabír volt, akinek rengeteg nyelvre lefordították a verseit, magyarra eredetiből először Bangha Imre. Takács volt a hinduk szent városában, Benáreszben (Váránaszi), írni-olvasni nem tudott, alacsony kasztból származott ő is, mint mindenki a hatalmas indiai textilipar szakmunkásai közül. Kabír kiállt a vallásosság világi, felszínes külsőségei ellen, azt vallotta, hogy ebben az életben kell megindulni a megvilágosodás felé. Versritmusa ma is rekonstruálható, analfabetizmusa ellenére tudta és érezte a szabályos ritmikát.

Az 1500-as évek közepén írt meg egy óriási hatású misztikus költeményt Malik Muhammad Dzsájaszi, amelyben az emberi lélek útját ábrázolta az istenség felé szimbolikus, „kézzelfogható” köntösben. Csak olasz nyelven létezik teljes fordítása, magyarra az első szakaszt Lackfi János ültette át. A 16. század második felében Tulszídász érdemel kiemelt említést, aki szegénynek született, az utcán élt, de Ráma bölccsé tette őt. Rámacsarita-manasza című alkotását Észak-India hindi nyelvű népei szinte Bibliaként forgatják, nem csoda, hogy a Bhagavad-gítá mögött ma is a második legnépszerűbb műnek számít az országban. Tulszídász a szanszkrit Rámájana „történetét” fordította le benne a „nép nyelvére”. A szanszkrit Rámájana rövidített változatát magyarra Vekerdi József fordította le eredeti versmértékben. Tulszídász Rámcsarit-mánasz című hindi átdolgozása nem a történetfűzésben, hanem hozzáállásában eredeti, ugyanis a Ráma iránti odaadó szeretre helyezi a hangsúlyt. Nála nem az a meghatározó, hogy Ráma a legfelsőbb istenség avatárája, halandó lényként való megtestesülése, hanem az, hogy Ráma formájában és történetében imádható az istenség.

A hindi irodalom ezt követően óriási státuszt nyert annak köszönhetően, hogy az uralkodók az udvarukba fogadták ezt a költészetet. Ebből az időszakból Bangha Imre Raszlínt említette, aki az emberi szemről költött egy kétsorost, mely fehér, mint a nektár, fekete, mint a méreg és vörösesbarna, mint a bor. A földi szerelem az istenség iránti szerelem megtestesüléseként jelenik meg műveikben. Illetve még egy 18. század első felében alkotó költő került bemutatásra néhány mondatban, akinek verseiben hol az égi, hol a földi szerelem mutatkozott meg.

A klasszikus hindi irodalom nem szerepel a „hivatalos” világirodalom történetében, és ez a csodálatos kultúra elveszni is látszott, de szerencsére mostanában növekszik az érdeklődés a felfedezésére. Az idegen nyelvekre történő átültetése ráadásul nem olyan egyszerű, mivel az angol például verset is prózában fordít. Bangha Imre az átültetései során próbálja magát a versformát, a ritmust is „lefordítani”, bár azok előadásmódja tőlünk némileg idegen, mert az indiai prezentációjuk az erősen ritmikus versmondásra épít. A magyar viszont a klasszikus indiai költészet tövábbörökítése szempontjából szerencsés, mivel egyrészt a transzlációs hagyományokból kifolyólag mi verset versben fordítunk, másrészt nyelvünk hajlékonysága, képlékenysége kimondottan alkalmas a hindi nyelv „befogadására”.

Szilvási Krisztián
Fotók: Pozsgai Krisztina

Fotógaléria: Bangha Imre előadása a győri könyvtárban

Pozsgai Krisztina fotói

13 kép