A népszerű angol sportújságíró, Michael Cox Stílusok csatája című könyvében szintén egy jelentős szabályváltozástól számítja a modern európai futball időszakát: 1992-ben eltörölték a hazaadást, ami gyökeresen alakította át a játék képet. Ezzel párhuzamosan a versenysorozatok tekintetében is történt két jelentős, a következő évtizedek európai labdarúgását nagymértékben meghatározó változás: az angol focibajnokság legfelső osztályát Premier League néven átszervezték, európai szinten pedig a korábbi BEK helyett létrehozták a Bajnokok Ligáját. Mára világviszonylatban e két versenysorozat számít a legnépszerűbb és legnézettebb klubszintű focitornának, részben a médiaviszonyok jelentős átalakulása miatt is, amelynek köszönhetően az európai labdarúgás szinte túlzás nélkül a világ összes szegletében rendelkezik rajongókkal.

A Stílusok csatája című könyvében Michael Cox ettől a mérföldkőnek számító évtől, 1992-től datálva mutatja be a modern európai labdarúgás történetét egészen a közelmúltig, 2020-ig. Kronológiai jellege ellenére a könyv jóval több, mint futballtörténeti munka, hiszen nem elsősorban az európai foci elmúlt harminc évének eredményekben mérhető történéseire fókuszál, hanem a különböző játékstílusok fejlődésére és egymással való versengésére, illetve ezeknek magára a sportágra gyakorolt hatásaira. Nem tekinthető ugyanakkor egy tisztán futballelméleti vagy taktikai szakkönyvnek, hiszen stílusában annál lényegesen színesebb, olvasmányosabb, a futballtörténeti adatok, a taktikai értelmezések és meccsleírások mellett számos anekdota, háttérinformáció fűszerezi.

A szerző egyik alapállítása, ami a könyv szerkezetét is meghatározza, hogy 1992 óta Európa hét legbefolyásosabb futballnemzetének mindegyike rendelkezett egy-egy olyan négyéves periódussal, amelyben a saját futballstílusa dominálta vagy határozta meg leginkább az európai futball arculatát. A Cox által alkalmazott korszakolásban az egyes nemzetek az alábbi sorrendben követik egymást: Hollandia, Olaszország, Franciaország, Portugália, Spanyolország, Németország és Anglia. A szerző a hét négyéves periódusra alapozva építi fel könyvét, külön fejezetet szentelve mindegyik futballnemzetnek. A fejezetekben a szóban forgó nemzeti válogatott és/vagy néhány meghatározó klubcsapat eredményeire, az adott országból származó játékosok teljesítményére, illetve az edzők által hazájukban vagy külföldön folytatott szakmai munkára alapozva igyekszik bemutatni az adott nemzet hozzájárulását a modern foci fejlődéséhez. A fejezeteken belül külön alfejezeteket szentel a fontosabb, az adott korszak szempontjából meghatározó taktikai újításoknak: ezek megnyilvánulhatnak egy teljesen új, forradalminak számító taktikai elképzelés részletes körüljárásában, vagy csak egy játékstílus valamely meghatározó elemének, illetve egy adott csapatformáción belül kulcsszereppel bíró poszt bemutatásában. Csak párat villantanék fel közülük, mintegy példaként: a híres/hírhedt olasz catenaccio, a tiki-taka, a gegenpressing, illetve a harmadik csatár, a tízes vagy a hamis kilences szerepe. Ezekben a részekben bőven találkozunk az adott korszakot meghatározó felállások, taktikai alakzatok részletes elemzésével, ahol konkrét példákig elmegy a szerző, egy-egy meccs kulcsjeleneteinek a leírásával. Az internet biztosította lehetőségek pedig egy másfajta élményt is hozzáadnak a leírtakhoz: olvasóként könnyen ki lehet – és szerintem ki is kell – lépni a könyv lapjai közül, visszanézve az érdekesebbnek tűnő szituációk videófelvételeit, ezúttal kissé más nézőpontból, más szemmel követve az eseményeket, a játék más elemeire összpontosítva, mint azt alapesetben tenné az ember. Bár magát az olvasást eléggé tördelte, én a könyv olvasása közben több tucat videót néztem meg, amelyek segítettek jobban megérteni a leírtakat.

A szerző által a könyv szerkesztése során alkalmazott szimmetrikus felosztásban van bizonyos mértékű szubjektivitás és erőltetettség, hiszen értelemszerűen nem lehet ennyire mereven meghúzni az egyes periódusok határait. Az egyes stílusok közötti átmenetek nem mindig köthetők egyértelműen egy-egy évhez vagy eseményhez, és vannak az említett korszakokon átívelő csapatok és szakvezetők, vagy időtállóbbnak bizonyuló játékstílusok, amelyek – ha nagyon szigorúak szeretnénk lenni – megbonthatják a Cox által felrajzolt kép koherenciáját. Mint ahogy vannak olyan, ebbe a képbe nem feltétlenül illeszkedő szakvezetők és csapatok is, akik jóllehet a maguk fénykorában meghatározóak voltak az adott korszakra nézve, a könyvben csak felületesen, egy-egy rövid említés erejéig kaptak szerepet, valószínűleg azért, mert sem időben, sem helyileg nem illeszkedtek ebbe a keretbe. Ha ezeket a „torzításokat” vagy hiányosságokat úgy fogjuk fel, mint amelyeket a szerző által elképzelt értelmezési keret szükségessé tesz, viszonylag könnyen túl lehet lépni rajtuk, arra összpontosítva, ami igazán lényeges: a játék taktikai elemeinek folyamatos fejlődésére és a felmerülő kihívásokra adott szakmai válaszokra.

Minden hiányossága ellenére számomra két dolog miatt volt rendkívül érdekes és inspiráló a Stílusok csatája. Az egyik egy szubjektívebb, személyesebb dolog: a Cox által tárgyalt periódus nagyjából egybeesik az én „tudatos” focirajongói korszakommal. Bár szórványosan vannak focival kapcsolatos képi emlékeim gyerekkorom nyolcvanas években eltöltött időszakából is, székelyföldi magyarként a harmadik ligás városi csapat élőben követett meccsei, illetve a ritkán hozzáférhető magyarországi könyvek és sportmagazinok biztosították a fociélményt. A „színvonalasabb” focit a tévében elérhető minimális tartalom jelentette, ami többnyire a román focira korlátozódott (ez klubszinten éppen a nyolcvanas években élte nemzetközi szinten is jegyzett fénykorát) és az 1990-es olaszországi világbajnokságban csúcsosodott ki (ezt a szakértők azóta is az egyik legalacsonyabb színvonalú válogatott tornának tartják). Igazából tehát a rendszerváltást követően, a kilencvenes évek első felétől/közepétől nyílt ki számunkra a nemzetközi foci világa, ekkortól volt lehetőségünk heti rendszerességgel követni a komolyabb versenysorozatokat, és ez a periódus mindmáig meghatározza a focihoz való viszonyulásomat.

Ami miatt viszont igazából értékelni tudtam a könyvet, az a típusú szakmai megközelítés, amelynek a megértéséhez önmagában nem elég a fotelből kommentelve nézőként vagy a baráti társaságokban személyesen is gyakorolva összegyűjtött tapasztalat. A legtöbb focirajongó számára a kedvenc csapatuk iránti, többnyire vak rajongás mellett a sportág csúcsát a játékosok és az általuk nyújtott teljesítmény jelentik, akik a pályán bemutatott „varázslataikkal” képesek (voltak) százezreket, milliókat elkápráztatni. És bár kétségtelen, hogy az általuk a pályán eltöltött egy-két évtized mély nyomokat hagyott a labdarúgásban, ez mégiscsak a felszín. Maga a játék valójában sokkal inkább szól azokról, akik a kispad mellől felügyelik vagy éjszakákba nyúlóan elemzik, csiszolják a játék legapróbb mozzanatait is: az edzőkről. Az általuk kigondolt taktikai elemek életbe ültetéséhez ugyan szükség van a megfelelő játékosokra, az élet ugyanakkor számtalanszor bebizonyította és bizonyítja ma is, hogy a megfelelő szakvezető nélkül a világ legnagyobb sztárjainak zsenialitása is kevés a tartós sikerekhez. Az ő felkészültségük, a megújulásra való képességük az, ami képes előrevinni a világ legnépszerűbb sportágát. Ez a könyv az én szememben egyfajta tisztelgés előttük, és bizonyos mértékben cáfolata is azoknak a véleményeknek, amelyek azt hangoztatják, hogy a mai fociban a pénzen múlik minden; ha valakinek korlátlan erőforrások állnak a rendelkezésére, biztosított számára a siker. Természetesen van összefüggés a kettő között – és a sportág mindenkorinál erőteljesebb pénzközpontúsága valószínűleg nem a legjobb követendő irány –, viszont önmagában a nagyobb költségkeret kevés ahhoz, hogy valaki a játék képén, taktikai vonatkozásban is nyomot hagyó változásokat generáljon. Ehhez több kell, mint a pénz vagy túlfizetett világsztár játékosok, korszakalkotó zsenikre van szükség az oldalvonal innenső oldalán is. Számomra a modern európai labdarúgás sokkal inkább szól az elmúlt egy-másfél évtized talán két legnagyobb edzőzsenijéről, Pep Guardioláról és Jürgen Kloppról, mint a két legmeghatározóbb játékosáról, Lionel Messiről és Cristiano Ronaldóról, illetve – ha még abból a korszakból kellene mondani valakit, amikor nem euró tíz- vagy százmilliók röpködtek egy-egy átigazolási időszakban – Johann Cruyffról, akit nemcsak edzőként, hanem játékosként is a labdarúgás történetének egyik legmeghatározóbb alakjának tartok. Valószínűleg nem véletlen, hogy a modern európai labdarúgás Michel Cox által behatárolt húszéves időszakát az említett három szakvezető foglalja keretbe. Akik tehát rajongóként valamivel többet szeretnének megtudni a foci szakmai oldaláról, anélkül, hogy nagyon száraz taktikai elemzéseket kellene végigszenvedniük, akik arra kíváncsiak, hogy miért az említett személyek, és nem a (sztár)játékosok jelentik a modern foci fejlődésének a kulcsát, azok számára őszintén ajánlom a Stílusok csatáját.

Michael Cox 1988-ban született angol sportújságíró. A Bristoli Egyetemen tanult, rendszeresen publikál a The Guardian és a The Independent című lapokban, elemzéseket készít a The Athletic nevű sportoldal brit részlegének. A Zonal Marking nevű, felállással és taktikával foglalkozó weboldal szerkesztője, amely 2011-ben elnyerte az Angol Futballszurkolók Szövetségének fődíját. 2015-ben Gary Lineker és Piers Morgan mellett jelölték a legjobb futballinfluenszer díjára. Két könyve jelent meg: 2017-ben a Daráló, amelyben a Premier League taktikai fejlődésének 25 évét tekinti át, valamint 2019-ben a Stílusok csatája. Mindkettő magyarul is olvasható.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com