Juhász Anna irodalmár, kulturális menedzser, Juhász Ferenc Kossuth-díjas költő lánya vezette be a hallgatóságot a magyar költészet univerzumába, az origóba Petőfit helyezve. Anna az idén 200 éve született költőt ezúttal a következő generációk szemszögéből igyekezett bemutatni, a XX. századi reflexiók tükrében. Emellett az első váteszi költő példaértékű küldetéstudatát emelte ki, azt, hogy Petőfi hitte: a művészet küldetés, és azt a kérdést is felvetette, vajon az itt ülők életében van-e olyan fontos üzenet, ami továbbadásra sarkallja őket, és olyan ember, akihez oda tudnak fordulni támogatásért. Petőfi alig volt valamivel idősebb, mint a jelenlévők, amikor első versével a zsebében gyalog indult útnak Debrecenből Vörösmarty Mihályhoz, Budapestre. Hatalmas hit volt benne, fáradhatatlanul tett az álmaiért. Újra és újra fel tudott állni, és aztán rövid, mégis cselekményben gazdag életével igazolta, hogy valóban képes forradalmat indítani a magyar lélekben, a magyar lírában. Azóta is minden költő-generáció óhatatlanul etalonnak, elődnek tekinti őt. Arról, hogy a XX. századi irodalomban mennyire jelen volt szelleme, Juhász Ferenc esszéje ad közeli képet:

„Aki fél Petőfi zsenialitásától és erkölcsi tisztaságától, az ne írjon verset. József Attila nem félt Tőle! Szörnyű, rövid, hősi, kegyetlen életében mást sem akart, mint Hozzá hasonlítani. Ó, milyen büszke volt még arra is, hogy külsőleg hasonlít Petőfire! Ó, hányszor mondotta (kortársak tanúsága szerint) telt gyönyörű nevetéssel, mikor hernyótestű szép bajusza széthernyózott vidám ajka fölött, büszkén, óriás arany-csillagú szemével is: „Ha (Illyés) Gyula Arany, akkor én Petőfi vagyok!” S kell-e bizonygatnom, hogy nagy leíró-verseinek, a Téli éjszakának, a Külvárosi éjnek, az Elégiának, a Holt vidéknek Petőfi nagy leíró-versei voltak a példái: A puszta télen, a Csárda romjai, a Kutyakaparó, az Alföld. Igen: József Attila úgy és olyan verseket akart írni, mint Petőfi, mint korának Petőfije, nem félt ettől a nagyszerű fiútól, a tündérzsenitől, és mégis feledhetetlen-nagy József Attila-verseket írt.” (Bajza-utcai ősz – részlet)

Szirtes Edina Mókus lélekbe hatoló tolmácsolásában szólalt meg a Mámor című vers, amelyben a XX. század jeles és sokat szenvedett magyar költője saját művészi küldetéséről vall.

„Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.”

(József Attila: Mámor – részlet)

Mókus érzékenyen közvetítette a váteszi sorsban rejlő tragikumot hegedűjátékával és énekével. Ahogyan az elhangzott gondolatok összecsengtek a zenével, egymást követő évszázadok életérzése és a különböző történelmi kulisszák találkoztak néhány pillanatig. Vannak közös vonások a 175 évvel ezelőtt élt és a mai alkotóember között. De lehet-e, akar és tud-e ma tenni valamit a művész? Mitől függ a művészet hatóereje? Ma nagy a „zaj” kint és bent. A szellemi értékek válságából kijutni csak az segíthet, ha vissza tudunk nyúlni azokhoz a korszakokhoz, amikor még élőek voltak a nemes célok, eszmények, mert nem maradtak meg az elmélet légvárában.

Szirtes Edina Mókus kiváló muzsikus, aki elkötelezett a költészet értékeinek közvetítése mellett. Beszélgetésünkben kiemelte, hogy az irodalom, a zene nem egy produkció, hanem egy élő folyamat, egy organikus létező, ami nem ér véget a könyv becsukásával, hanem tovább rezeg a hallgató szívében. Éppen ezért bárkié lehet kortól és minden felszíni különbségtől függetlenül. Emberben él az irodalom, mert emberformáló ereje van.

Heincz Gábor Biga számos zenei világban otthonos, s ezen világokhoz az idei évben kapcsolódott az irodalom, a költészet. Vallja, a zene mindig egy közös nyelv az emberek között, egyben kötőanyag, ami össze tudja kapcsolni a verseket a fiatalokkal. Ez is az értékek átmentésének egyik formája, amelyek nélkül nincs mire építeni a jövőt. A műsorban felidézte saját emlékeit, amikor az általános iskolában kötelező olvasmányként először találkozott Petőfivel. Kiemelte, mennyire összetettek a versei, és hogy felnőttként is mekkora kihívást jelent átérezni minden gondolatát, érzelmi regiszterét. Az alkotót elsősorban Petőfi szerelmi költészete ihlette meg, előadásban a Rózsabokor a domboldalon című megzenésített verset hallgathattuk meg.

Juhász Anna a hallgatóság figyelmébe ajánlotta Petőfi úti jegyzeteit – a költő születetten gyenge fizikuma ellenére rengeteget gyalogolt, gyakran nagyon nehéz körülmények között –, amelyek olyan sokat elárulnak küldetéstudatáról.

„Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leírnám.
Egy este a tanuló ifjúság fáklyás zenével tisztelt meg. Megvallom, hogy ez engemet meg nem lepett. Nem elbizottságból, a világért sem.
Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti Nemzeti Szinháznál s hordtam a szinpadra a székeket és pamlagokat, s a szinészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegény társaim számára, s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár „menjen kend!”-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hol – mint de Manx báró – az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak s a másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként… nem, sőt hamarább, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek… bár gázoltatásomra mindent elkövetnek a kritika hősei. Én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva!” (Petőfi Sándor: Úti jegyzetek 1845 – részlet)

Ahogy a saját írásait és a róla írott sorokat olvassuk, kirajzolódnak életének nagy fordulópontjai, hiszen a költő megélte a nagy mélységeket és a csodás magaslatokat is. Sok áldozat után jött el az a pont, ahonnan már „a vállán vitte a nép”.

A művészi küldetéstudat mélységeibe Juhász Anna ismét Juhász Ferencet idézve kalauzolt tovább bennünket:

„Már kamaszkoromban tudtam és egyre inkább tudom, egész-létemmel tudom, hogy a művészet: küldetés. Küldetés a szó léttörténeti és bibliai értelmében, olyan törvény, amelyet be kell töltenünk, mindenáron meg kell valósítanunk, mindenképpen ki kell teljesítenünk: különben ott pusztulunk a szorongás és a léhaság vérszínű, forró aranyránc-fuldoklás sivatagában és sakálok és keselyűk köphetnek és üríthetnek lerágott csontjainkra… És a művészet a vállalás is, a folytatás, az abbahagyhatatlanság vállalása, mert a művész lehel a lét deres szívére virágot, madarat, csillagot: önismeretet és irgalmat.” (A művészet boldogsága – részlet)

Szirtes Edina Mókus szerint a művésznek nagy a felelőssége. Mivel a vers, a zene formálja az embert – az érzéseit és gondolatait –, sokat lehet vele ártani is. A művészet leple alatt sok mindent be lehet vinni a fiatalok lelkébe, hiszen ebben az életkorban mindenkit a kedvenc slágerei éltetnek, azokba kapaszkodik. Ám a felszínes dolgok felszínes emberré faragják a befogadót.

Juhász Anna számára az irodalom a legtiszteltebb szféra, ami valahol egy titkot rejt. Ezt keressük minden dalban, minden versben, és talán minden alkotás egy kicsit közelebb vihet hozzá. Anna szerint minden művész ennek a titoknak a birtokosa, még akkor is, ha ő maga nem tud róla. Nagyon sokat tud adni, ha ez a kíváncsiság megvan bennünk. Ám a művészet befogadásához időre és figyelemre van szükségünk, és ez nagy kihívás ma, amikor állandóan a telefont nyomkodjuk, és ezzel beszűkült a figyelmünk is. Az olvasáshoz a másikra való nyitottság szükséges, hogy érdekeljen a másik ember gondolata, belső világa, hogy elhiggyem, valami fontosat rejt számomra. Ez a feltétele nemcsak a művészet befogadásának, de az igazi emberi kapcsolatoknak is.

Juhász Anna a műsor befejezéséhez közeledve Kosztolányi Dezsőt idézte, aki Petőfi értékét talán az egyik legszebben fogalmazta meg egyik 1934-ben született írásában:

„...lehet az is, hogy az örökkévalóság jegyében született dolgok sohasem öregszenek meg. Ez is csoda, mint őmaga.”
„Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének síromból, s hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Petőfi”
(Kosztolányi Dezső: Arcképecskék: Petőfi., i.m. Új Idők, 1934. január 11. ‒ részlet)

Féltett kincsünk a saját irodalmunk. Ennek gazdagságáról kaphattunk izgalmas és további verskalandokra hívó körképet a zenés rendhagyó órán. A három előadó, Juhász Anna, Szirtes Edina Mókus és Heincz Gábor Biga betöltötték a küldetésüket, felkeltették a kíváncsiságot, az igényt, hogy olvassunk, hogy keressük a titkot. Ez a titok mindannyiunkban ott rejlik, de nehezen hozzáférhető. A művészet pedig az egyik út, amelyen keresztül megközelíthetjük, s ha egyszer végre megpillantjuk, már nem lehetünk többé ugyanazok, akik addig voltunk.

Szabados Éva
Fotók: Vas Balázs

Fotógaléria: Zenés rendhagyó óra a Petőfi bicentenárium jegyében a győri könyvtárban

Vas Balázs fotói

11 kép