A civilben egyetemi tanárként és politikai tanácsadóként tevékenykedő Giuliano da Empoli ugyanakkor nem az aktuális korszellemet lovagolta meg, amikor Vlagyimir Putyin felemelkedését és hatalma megszilárdításának történetét választotta első regénye témájául, mivel szakmai előéletéből fakadóan mélyrehatóan foglalkozott a politikai propagandával.

Főhőse a titokzatos Vagyim Baranov színházi rendező, majd televíziós valóságshow-producer volt, mielőtt a Cárnak nevezett Putyin szürke eminenciása lett. Ihletője Vlagyiszlav Szurkov, a Szovjetunió összeomlása utáni Oroszország egyik legmeghatározóbb politikai szereplője, aki Putyin legfőbb bizalmasaként segítette hatalomra az orosz elnököt. Színházi rendezőnek készült és hatalomtechnikai újítóként vonult be az orosz politikatörténetbe. Forradalminak számító elképzelése, módszere szerint a teremtett látszat mindenekfeletti, így megelőzi a valódi-hamis dichotómiát is.

A könyv Baranov karrierjének állomásain keresztül mutatja be a rendszerváltás utáni Oroszország politikai fejlődéstörténetét a kezdeti demokratikus próbálkozások kudarcától a zűrzavaros kilencvenes éveken át Vlagyimir Putyin színrelépéséig, a szocsi téli olimpián keresztül az ukrajnai válságig.

A regény kissé sután indul, mintha a szerző nem akart volna sokat vacakolni a felvezetéssel. Így kapunk egy francia történészt, aki kalandos módon jut el Moszkvába, az amúgy elérhetetlennek tartott Baranov lakásába, ahol az egykori politikai tanácsadó, a Cár legfontosabb bizalmasa megosztja vele élettörténetét. Pár oldal után már világossá válik, hogy da Empoli biodíszlet szerepet szán a történésznek. Baranov monológjával, ami egyben maga a regény törzsszövege is, annyira sodró lendületet vesz a szöveg, hogy ha még érdekeltek volna is a derék francia történész személyiségjegyei, mélyebb motivációi, akkor sem tudtam volna figyeli rájuk, hisz Borisz Berezovszkij, Mihail Hodorkovszkij, Jevgenyij Prigozsin és természetesen Vlagyimir Putyin, valamint Baranov portréi sokkal érdekesebbnek bizonyultak volna. Talán ezért is nem vesztegetett sok energiát a szerző erre a szálra, ami a végeredményt tekintve indokoltnak is tűnik.

A könyvben a putyini irányított demokrácia minden jellegzetes archetípusa feltűnik, és épp annyi időt kap, amennyi bőven elegendő a tárgyalt jelenség legalább felszínes megértéséhez. A szöveg gördülékeny, könnyen olvasható és értő módon beszél az orosz és világpolitika publikus és zárt ajtók mögötti világáról, ezért bátran lapozhatják a politikát amúgy zsigerből elutasítók is, garantáltan találnak kedvükre való részleteket.

Bármennyire is politika- és közéletcentrikus műről van szó, a szerelmi szál ebben az esetben sem kerülhető meg, kiváltképp, ha az orosz társadalom, az orosz néplélek szolgáltatja mindehhez a hátteret. Ez a mellékszál épp annyira színesíti Baranov kétszáz oldalnál is hosszabbra nyúló monológját, hogy pillanatnyi lélegzetvételhez juttassa az olvasót.

Az egész történetvezetésre jellemzők a kiválóan megírt párbeszédek, és minden fejezetre jut néhány egészen remekbe szabott mondat, ami összesűríti és értően adagolja azt a mondanivalót, ami alapvetően elmondhatatlan lenne egy ilyen rövid könyvben. Ezek a tézismondatok kiválóan elnyomják az olvasóban azt a késztetést, hogy felszínességgel vádolja meg a szerzőt, így a végére azon találja magát, hogy a Kreml mágusa mellett a mágus da Empoli is megbabonázta. A legnagyobb trükkje pedig abban áll, hogy a megrögzött putyinista és a legmegátalkodottabb nyugatbarát olvasó is találhat olyan érvrendszert, szellemi fogódzót a szerző szerszámosládájában, ami kinyithatja a hermetikusan zárt ideológiai bunkerét, és képessé teheti a másik félre, annak bunkerére és környékére való őszinte rácsodálkozást is.

Sólyom István
Forrás: olvasoterem.com