Az orosz-svéd háborúk ugyanis a középkor óta ismétlődtek – eleinte még Novgoroddal vetélkedtek a svédek, majd a köztársaság helyét a moszkvai cárok Oroszországa vette át ‒, és az 1808-1809-es utolsó ilyen összecsapásig közel egy tucat háborút vívtak egymással, mivel a baltikumi pozíciók mindkét fél számára kulcsfontosságúak voltak. A 17. századig inkább a svéd fölény volt jellemző, mivel Svédország a korszakban nagyhatalomnak számított, sőt gyarmatot alapított Amerikában (Új-Svédország a mai Delaware állam területén), és kereskedelmi lerakatokkal bírt Afrikában és Indiában is! Az 1709-es poltavai vereséget követően azonban Svédország hatalma fokozatosan meggyengült, és kiszorult a Baltikum keleti feléből (az 1741-43-ban, illetve 1788-90-ben megvívott háborúkban is vereséget szenvedtek), bár Finnország továbbra is a kezükön maradt. A később Finnországnak nevezett terület ekkoriban Svédország integráns részét képezte Österland néven, ám lakossága alig 850 ezer fő körül lehetett a 19. század kezdetén. Ezek zöme finn paraszt volt, míg az elit rendszerint svéd vagy német származású, és mind a déli partvidéken tömörültek. Északon a nomád számik (lappok) éltek, alig integrálódva a svéd államba.

A mindmáig legutolsó, 1808-1809-es orosz-svéd háború csak Európa akkori helyzetének ismeretében értelmezhető. Napóleon 1805-ban nagy vereséget mért az orosz-osztrák szövetségre Austerlitznél, majd 1806-ban Poroszországra Jénánál. A legnehezebben Oroszországgal boldogult, de végül 1807 nyarán Friedlandnál a francia császár a cár serege felett is győzelmet aratott, majd Tilsitnél békét kötött I. Sándor orosz uralkodóval. Napóleon Európa ura lett a Visztulától Portugáliáig, és ezen az sem változtatott, hogy Trafalgarnál a spanyol-francia flotta megsemmisült. Nagy-Britannia jelentős szövetséges nélkül maradt a kontinensen, így a peremvidékeken folytatta a Napóleon elleni harcot: támogatta Portugália, majd Spanyolország harcát a francia megszállókkal szemben, valamint a németországi birtokainak (Pomeránia) elvesztésén kesergő Svédországot Napóleon legodaadóbb szövetségesével, Dániával szemben.

Miután Sándor cár békét kötött Napóleonnal, a francia-orosz kapcsolatok a mézesheteiket (hónapjaikat) élték. Sándor rögvest figyelmeztette a svéd uralkodót, IV. Gusztáv Adolfot, hogy Svédországnak is el kell fogadnia az új európai realitásokat, és csatlakoznia kell a Nagy-Britannia elleni kontinentális zárlathoz, amellyel Napóleon a brit árukat igyekezett kizárni az európai piacról. IV. Gusztáv Adolf király azonban ehelyett a britekkel szövetkezett, abban bízva, hogy így elveheti Dániától az akkoriban ahhoz tartozó Norvégiát. A svédek amúgy is igen szoros gazdasági kapcsolatban voltak Nagy-Britanniával, így alapvető érdekeik sérültek volna a kontinentális zárlathoz való csatlakozással. Az orosz ultimátumot követően csak idő kérdése volt a cár támadása.

A svéd vezérkar számára nyilvánvaló volt, hogy egy esetleges orosz támadás Finnország déli területei ellen irányul majd, mivel viszonylag jó úthálózat épült ki arra, és ott feküdtek a nagyobb városok, köztük Helsinki (svédül: Helsingfors). A svéd tábornokok nem voltak optimisták, mert az orosz hadsereg méretben felülmúlta őket, komolyabb tapasztalattal bírt, és várható volt egy dán támadás is a királyság ellen. Leginkább abban bíztak, hogy télen még nem lehetséges egy komolyabb támadás a hideg miatt, és a Finnországban emelt erődjeik kitartanak addig, míg a svéd hadsereg a tavasz végére képes megfelelő erővel felvonulni. Helsinkit a svédek a korábbi háborúk tapasztalatai alapján megerősítették, és a város kikötőjében kiépítették az „Észak Gibraltárjának” is nevezett Sveaborg erődjét (ma: Suomenlinna). A minden oldalról tenger által ölelt erődrendszer bevehetetlennek tűnt, és a háború kezdetén 2250 fős helyőrség és 4500 fős mobil sereg védte. A másik kulcsfontosságú pont Hanko-félsziget erődje volt, szintén jól megerősítve.

Az oroszok azonban igen jól felkészültek, viszonylag kis létszámú, ám mozgékony erőt vezényeltek a térségbe, ráadásul alaposan kikémlelték a svéd védelmi előkészületeket. Éppen a hideg jött nekik kapóra, mivel a befagyott vizek és szilárdra fagyott földutak lehetőséget nyújtottak a gyors menetelésekre. A február 21-én meginduló orosz támadás szinte ellenállás nélkül jutott Dél-Finnország birtokába, mivel a szétszórt svéd helyőrségek és városok katonasága nem volt képes összpontosulni. A livóniai német családból származó orosz tábornok, Friedrich Wilhelm von Buxhoeveden vezette, alig 24 ezer fős seregecske hamar kijutott a Botteni-öböl keleti partjára. Március végére már Finnország legrégebbi városa, Turku és a kiürített Hanko-félsziget felett is a kétfejű sasos orosz lobogót lengette a szél. Az oroszok elszigetelték egymástól a svéd erődöket, amelyek magukra maradtak, mindenféle információ és utasítás nélkül, élükön igencsak defetista parancsnokokkal. A legnagyobb svéd kudarcot Sveaborg elvesztése jelentette, amely másfél hónapos nem túl kemény lövetést követően – némileg indokolatlanul – május elején kapitulált.

A háború kiszélesedett, mivel Dánia (amelyhez Norvégia is tartozott ekkoriban) szintén megtámadta a svédeket, igaz, az Orosz Birodalom meg a törökök ellen viselt hadat párhuzamosan a finnországi háborúval. Mindazonáltal a svédek helyzete 1808 tavaszán nem volt reménytelen. A brit flotta 1807-ben megsemmisítette a dán haditengerészet erőit, így a svéd és brit hajók alapvetően uralták a tengert, és utóbbiak támogatni tudták a svédek tengerpart menti hadműveleteit (jégmentes helyeken és időszakokban). A svédek a nyár elején megállították az orosz előretörést, ellentámadásba kezdtek, és a „frontvonal” Finnország középső részén stabilizálódott. A svéd flotta emellett támadásokat indított az orosz kézre került partok ellen. A fő hadszíntér ezt követően átkerült a Finnország délnyugati csücskénél elterülő Åland-szigetek környékére, ahol a sok ezer kis sziget között a kis merülésű hajók uralták a hadviselést. Az oroszok ezúttal is meglepőt húztak: 1809 márciusában a jegesre fagyott tengeren keresztül behatoltak a szigetvilágba, és elfoglalták azt (a helyi svéd erők viszont a befagyott Botteni-öböl jegén menekültek át Svédországba). Ez már komoly veszélyt jelentett a svéd törzsterületekre is, hiszen Åland Stockholm előszobájának számított, a szigetek alig 100 km-re fekszenek a fővárostól.

Ugyanekkor a Finnországban kibontakozó új orosz támadás is teret nyert, és 1809 márciusában már a mai Svédország területén, a Botteni-öböl északi, majd nyugati partján folytak a harcok. A katonai kudarcok 1809 tavaszán megpecsételték IV. Gusztáv Adolf svéd király sorsát, aki ellen katonai felkelés tört ki, és lemondásra kényszerítették 1809. március 29-én. Utódja nagybátyja lett, a már 61 éves és beteges XIII. Károly, akinek nem volt örököse. Hamarosan megkezdődtek a béketárgyalások a svédek és oroszok között, bár a katonai küzdelem szeptemberig még fellángolt időnként.

A békeszerződést végül a finnországi Hamina, svéd nevén Fredrikshamn városában írták alá 1809. szeptember 17-én (a képen a béke szövegének utolsó oldala látható az aláírásokkal). A következményei mind Finnországra, mind Svédországra nézve igen jelentősek voltak. Svédország kénytelen volt lemondani egész Finnországról, amely két ideiglenes orosz megszállást (1713-1721, 1742-1743) követően immár tartósan Oroszországhoz került 1917-ig. Finnország az orosz cár alá tartozó autonóm állam lett, amelynek nagyfejedelme maga a cár volt, viszonylag széles önállósággal, és ez – bármennyire is furcsa – a finnek számára előrelépést jelentett a svéd uralomhoz képest. Svédországban, alkalmazkodva a realitásokhoz, franciapárti csoportok kerültek pozícióba, akik elérték azt is, hogy XIII. Károly örökösének váratlan halálát követően Napóleon egyik tábornoka, Jean Baptiste Bernadotte kerüljön a trónörökösi pozícióba. A királyság a vereséget követően természetesen csatlakozott a kontinentális zárlathoz is Nagy-Britannia ellen, igaz, kényszerből és inkább csak látszatra. Bernadotte nem bizonyult túl hűségesnek az általa nem igazán kedvelt korzikaihoz (felesége, Desirée Clary korábban Napóleon menyasszonya volt), és amint lehetett, Svédország oldalt váltott. 1814-ben a britek, svédek és oroszok már együtt harcoltak Napóleon ellen (a poroszokkal és osztrákokkal karöltve), megdöntve annak uralmát. Bernadotte 1818-ban végül svéd király lett, és leszármazottai adják a mai napig Svédország uralkodóit.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Luntinen, Pertti: The Imperial Russian Army and Navy in Finland 1808-1918. Helsinki, 1997; Nordling, Carl: The Gibraltar of the North: How Swedish Sveaborg was taken by the Russians in 1808. In: The Journal of Slavic Military Studies, 17. 4. sz. 715-725.o.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.