Azt a feladatot kapták a szervezőktől a kétnapos rendezvény kulcsszereplőiként, hogy alkossanak verset, készítsenek egyfajta „átiratot” Petőfi egy-egy verssorára, amelyet aztán zenekarok, együttesek, előadók zenésítenek meg és adnak elő az énekeltvers fesztivál keretein belül. A közönség felől nézve, balról jobbra foglalt helyet Rónai-Balázs Zoltán, Szalai Zsolt, Zalán Tibor, Zsille Gábor (aki egyúttal a moderátori feladatot is betöltötte és a beszélgetést vezette), Vári Fábián László, Both Balázs és Oláh András.

„Hogyan is van ez a dolog Petőfi és a mai költők viszonyáról” ‒ vezette fel rögtön a beszélgetés témáját Zsille Gábor. Az első körkérdés – mintegy kedvcsinálóként és Petőfi Sándor életművére rávezetésként – úgy fogalmazódott meg, hogy kinek milyen hívószavakat jelent az egyik legnagyobb magyar költő munkássága? Rónai-Balázs Zoltán a „végzettel” kezdte, amikor Segesvárt, majd ennek asszociációjaként a „titkot” nevezte meg, valamint a legmarkánsabb fogalmat a fiatalon meghalt költővel kapcsolatban, a „szabadságot”. Szalai Zsolt egy másik síkon, metaforikusan közelítette meg a felvetést (pl. „síkság”), hogy végül egy személyes kapcsolódási pontként – társkurátori minőségben – a „kiállítást” említse meg a hallgatóságnak. A szemléletek, viszonyulások sokszínűségét mutatja, hogy Zalán Tibornak például egy „19. századi celebként” rémlett fel Petőfi alakja, Vári Fábián László pedig teljességgel „hazabeszélt”, amikor – kárpátaljai kötődése folytán – a beregszászi Oroszlán Szállót említette, majd egy időugrással azt a 30 ezer forintos emlékérmet, amelyet idén a költészet napján hozott forgalomba a Magyar Nemzeti Bank. Both Balázs számára elsősorban a „szenvedélyt” jelenti Petőfi – egyaránt a szabadság és a szerelem iránt. „Az örök szerelem, a mindenkihez való szerelem” ‒ fűzte tovább a gondolatot Oláh András, hogy aztán személyes emlékként a „katonaságot” említse meg, miután Kiskőrösön, a költő szülővárosában teljesítette hadkötelezettségét.

Petőfi rövid élete alatt az egész Kárpát-medencét bejárta (gyalogosan), és mivel a színpadon most helyet foglaló költők kis túlzással az ország szegleteit nagymértékben lefedő helyekről jöttek, természetszerűen adta magát a kérdés: a kerekasztal-beszélgetés „hetesének” van-e tudomása arról, hogy lakóhelyein vagy azok közvetlen környezetében megfordult-e anno a költő, s ha igen, milyen tettei, cselekedetei fűződnek hozzá? Rónai-Balázs Zoltán a budapesti Wekerletelepről érkezett, ami akkor még nem létezett, így egy „akár történhetett volna így is”-adoma után Zsille Gábor módosította a helyszínt Orosházára, a kérdezett szülőhelyére, így kiderült, hogy a Békés vármegyei településen valóban megállt egyszer Petőfi toborozni, melynek során egy éjszakát el is töltött ott – ennek emléktábla őrzi mementóját. A győr(közel)i Szalai Zsolt következett a sorban, és arra a kérdésre, hogy „mit csinált Petőfi Győrben?”, talán a legteljesebben az idén márciusban megrendezett, kétnapos konferencia adott választ, hiszen ő maga a költőóriásnak a Hazánk szerzőire tett hatásáról beszélt, dr. Horváth József pedig magáról az 1847-ben első magyar nyelvű vidéki lapként megszületett periodikáról, benne Petőfi tevékenységéről.

„Tibor kimondottan úgy született, hogy több szállal kötődjék Petőfihez” ‒ fordult Zsille Gábor a Szolnokon született Zalán Tibor felé, aki aztán Abonyban töltötte gyerekkorát. „Én összesen négy napot töltöttem Szolnokon” ‒ érkezett rögtön a riposzt, majd gyorsan kiderült, hogy Petőfi Sándor pedig nem járt Abonyban (sem), így se szobra, se emléktáblája nincsen ott, utca sincsen elnevezve róla. Zalán Tibor Nagykőrösön járt gimnáziumba, de tudomása szerint – Arany Jánossal ellentétben – ott sem bukkant fel Petőfi élete során. Ezúttal Zsille Gábor is válaszolt saját kérdésére: a fővárosban, a VII. kerületben született és nőtt fel, és egy kis kitérőtől eltekintve azóta is ott él. Ennek a városrésznek pedig nagyon érdekes Petőfi-vonatkozásai vannak. Például a Dohány utca 16. számú házba, egy háromszobás lakásba költözött a friss házas költő Szendrey Júliával, és mivel Jókai Mórnak éppen megszűnt az albérlete, felkínálták neki az egyik helyiséget. Petőfi azonban – a versírói és a prózaírói lét összeegyeztethetetlen attitűdje miatt – 24 órában elviselhetetlen volt, ahogyan a nagy magyar mesélő emlékirataiból kiderül. Petőfiék ugyanis teljesen őrült, bulizó-hangoskodó életet éltek, így néhány hónapig tartott csak a „nagy kaland”. Az Akácfa utca pedig tragikus helyszínként emlegethető fel, ahová a megözvegyült Júlia a kis Zoltánnal a karjai között kényszerült bele egy házasságba az egyetemi tanár Horváth Árpáddal. Valamint a VII. kerület egyik fontos helyszíne még a Rákóczi út eleje, a Marczibányi-ház, ahol a költő Egressy Gábor nevű (vándor)színész barátja lakott – ebben a házban született az egyetlen fennmaradt fotó Petőfi Sándorról, amelyet egy akkor teljesen új technikai eljárással, a dagerrotípiával készítettek róla.

Vári Fábián László egy 1973-as adomával (Petőfi születésének 150. évfordulója), saját katonatörténetével közelítette meg a költő és saját maga viszonyát, majd visszarepültünk az időben 1847 nyaráig, amikor Petőfi a mai Kárpátalján járt. Említésre került a nagybányai Fekete Sas Fogadó, Ungvár, Munkács, a már korábban elhangzott Beregszász, innen indult végül el a tiszai révhez. Két egész alakos szobor őrzi Petőfi alakját Kárpátalján: egy Ferenczy Béni-változat (Ungvár), valamint Körösényi Tamás alkotása (Beregszász). A Sopronban született Both Balázs Petőfi ottani katonai (jelen)létéről tudott beszámolni mint „zöld hajtókás, sárga pitykés közlegény”, ahol az Ikva patak fölött, egy ma már rég elporladt fahídon silbakolt 1839/1840 telén. Ezt a „keserves élményt” Sarkady Sándor írta meg Petőfi Sopronban című versében. A mátészalkai Oláh András arról mesélt, hogy a szabadságharc bukását követően a költőt felfedező-felkaroló Vörösmarty Mihály két hétig bujdosott a városban, ahol természetesen szobor, utca, tér is van elnevezve Petőfiről. Mert hát azért a térséghez komoly kötődése volt neki: a nem messze fekvő Nagyar községben áll még ma is a Petőfi-fa, ahol – a legenda szerint – például A Tisza című verse (is) született. A ma már Romániához tartozó Nagykárolyhoz pedig Petőfi első szerelmi kötelékei nyúlnak: itt ismerte meg Júliát.

A nagy országjárás után a kortárs költők a Zengő Petőfihez kapott feladatukról értekeztek: 2-2 olyan verset kellett a fesztiválra szerezniük, melyek formai vagy tartalmi vonatkozásukban az ünnepelt poétát idézik. Az egyik költeménybe bele kellett foglalniuk a három verssor közül valamelyiket („szabadság, szerelem”, „rágyujtottam a pipára”, „hol sírjaink domborulnak”), a másiknál csak a téma volt kötelező: maga Petőfi. Zsille Gábor ezzel kapcsolatban érdeklődött tehát, hogy kinek mit jelent az átirat, a stílusgyakorlat? Hogyan alakulnak ezek az „alkalmi feladatok”, mit tud kezdeni a költő egy ilyen elvárással, egyáltalán szabad-e „hozzányúlni” egy Petőfi nagyságú legendához? „Petőfi Sándor már nem tud megharagudni, ezért aztán lépten-nyomon hozzányúlkálnak” ‒ mondta Rónai-Balázs Zoltán, aki nem szívesen írja át mások szerzeményeit, igyekszik távol tartani magát ettől. Persze adja magát a dolog, mert vannak olyan nagy költőink, akiknek a sorai annyira benne vannak a köztudatban, hogy pusztán a „ferdítésük” is képes megmozdítani az olvasót, újabb asszociációs térbe helyezve a mondanivalót. Szalai Zsolt nem gondolkodott átiratban, nem szereti ezt a fajta szerzőséget, így maguknak a Petőfi soroknak a szövegbe helyezése elegendő tehernek bizonyult a számára, ráadásul ezek megjelenése a versében emblematikusan jelzik Petőfit. Ő ezzel, a versformával, a tartalmi világgal idézte meg visszafogottan költőóriásunkat. Zalán Tibor egészen máshogyan közelíti meg a dolgot. Mivel ő 30-40 éve színházi dramaturgként is tevékenykedik, megszokta, „hogy a szöveg az szöveg, és nem az írójához nyúlok, amikor hozzányúlok”. Az átírásról is más véleménye van: nála nem az az átírás, ha a saját szövegbe betoldunk 2-3 szót a másik alkotásából, hanem ha a másik alkotásába viszünk bele 2-3 saját szót, vagy kicserélünk benne szavakat a sajátjainkra. „Mindenhez hozzá lehet nyúlni, ha kellő tisztelettel és azzal a szándékkal tesszük, hogy építjük magunkat, beépítjük magunkba.”

Vári Fábián Lászlót régóta foglalkoztatta ez a kérdés, már a múlt évben is szólította meg Petőfit versben – átiratok helyett azonban a költő egy-egy gondolatát kelti életre és viszi tovább. Amikor 1969-ben Utassy József megírta a Zúg március című verset, „felébresztette Petőfit, megrázta a nem létező sírt, talpra rántotta, és feladatot adott neki, hogy mondja ki: nem érkezett el az az ideális társadalom, amelyet ő megálmodott. Valami hasonló megszólítást tartok a mai időben fontosnak, hogy ébren tartsuk Petőfi gondolatait, szellemiségét – azok a versek, amelyeket én az utóbbi időben írtam, nagyjából ennek a gondolatnak a mentén történtek.” Oláh András elmondta, hogy mintegy másfél évtizeddel ezelőtt a nyíregyházi Vidor Fesztiválon éppen Petőfi került terítékre, ő pedig A helység kalapácsa című vígeposzhoz írt egy prózai részletet. Illetve egy másik alkalommal a Szeptember végénre „válaszul” költött egy verset Október végén címmel, Szendrey Júlia nevében, de Petőfi stílusában.

Az utolsó körkérdésben Zsille Gábor azt tudakolta költőtársaitól, hogy a szervezők által felkínált Petőfi-verssorok közül ők melyiket választották. Rónai-Balázs Zoltán Hol-sírjaink címmel írta meg (egyik) feladatát: „… Persze, pálcát nem török már / hol-sírjaink rejtekében ‒ / úgy lett, ahogy lett, és úgy lesz... / S mégis olyan lesz, mint régen / az ég.” Ő továbbra is tartja magát ahhoz, hogy magától „nem piszkálta volna meg” Petőfit, de utólag már örül neki, hogy mégis felkérték erre. Szalai Zsolt mindkét általa írt versbe (Igazgyöngy és Madártej) beletette a „szabadság, szerelem” és a „rágyujtottam a pipára” sorokat. Előbbi költeménye így zárul: „… Szedjük össze a magunk kincseit, / ha mi nem keressük, már nincsen itt. // Most add elő, hadd hozom világra, / hadd tegyem föl az életünk falára. // Világ börtönét ha megelégelem, / legyen kettőnknek szabadság, szerelem.”

Zalán Tibor „tartózkodott” a versfelolvasástól, mert amint megindokolta, ő eleve dalszövegnek írta őket, hiszen megzenésítésre kerültek, és véleménye szerint „alkalmi szövegként”, zene nélkül nem fejtik ki ugyanazt a hatást. Zsille Gábor a Legszebb versem címet kapott költeményét adta elő. „… sőt, még az is csak vágyálom, / hogy egy kertecském lehessen... / Ez az oka, csak ez, hogy még / nincsen kész a legszebb versem.” Vári Fábián László természetesen a mai ukrán és kárpátaljai „helyzetbe” illesztette versében a nagy költőt, Petőfi Győrbe készül címet kapott szerzeménye hangzott el az előadásában: „… Ha nincs hajnal, az alkonyhoz se lesz közöm. / Gyalog indulok setét éjből a ködbe, / s ott ukrán toborzó tisztekbe ütközöm.” Oláh András az Egy gondolat bánt engemet című Petőfi-versre írt „paródiát” Egy gondola vár engemet szójátékkal: „Egy gondola vár engemet / a sors lám végre rám nevet. / Szerelmet kínál ‒ úgy hiszem ‒ / kígyózva ringó sejtelem...” Both Balázs pedig az előző „körkérdésnél” olvasta fel a versét (Petőfi a Pilvax előtt), hogy ne ezekben az ihletett pillanatokban kelljen majd búcsút vennie. „… A Pilvaxban barátok arca lebeg, / mint szellemé: füstben és gőzben. / Fejfa sincs porladó csontom felett ‒ / de kétszáz évet legyőztem.”

Szilvási Krisztián

Az énekeltvers fesztiválra szerzőként felkért mind a 15 költő mostani alkalomra született, összes Petőfi-ihlette verse megtalálható a rendezvény hivatalos honlapján.