A regény narrátora Paul Bäumer porosz katona, aki tulajdonképpen az iskolapadból került a nyugati frontra; valahol Belgium területén tartózkodnak az első világháború idején. Még nincs húszéves, de már majdnem veteránnak számít a fronton – azokhoz képest mindenképpen, akik először kerülnek a harcok közelébe. Tudja, hogy a különböző helyzetekben mit kell tenni, hogyan kell úrrá lenni a remegésen, az őrült késztetésen, hogy kiugorjon a bombatölcsérből, és megpróbáljon elmenekülni a csata őrjítő zaja és a látvány elől. Olyan tudás ez, amit legszívesebben inkább nem tudna. Bárcsak soha ne kellett volna megtanulnia.

A cselekmény elején Paul és bajtársai kilenc kilométernyire tanyáznak a front mögött. Egy napja váltották fel őket, a frontvonalról csak a század fele tért vissza, így dupla adag jut étel- és dohányporcióból is. Az olvasót ettől a ponttól Erich Maria Remarque fokozatosan vezeti bele abba, ami maga a földi pokol. Előbb elveszítik az egyik bajtársukat: egy kórházi ágyon hal meg órákkal azt követően, hogy tőből amputálni kellett a lábát. Aztán újra előrerendelik őket, sáncmunkára, ahol tűz alá kerülnek, éppen amikor egy temetőben vannak. A sebesült lovak vad, szörnyű fájdalommal ordítanak („Sokat el tudunk viselni mindnyájan, de most kiütközik rajtunk a verejték. Szeretnénk fölállni, és elszaladni akárhová, csak ezt az ordítást ne halljuk többé.”), a becsapódó lövedékek felszaggatják a földet, a katonák a friss bombatölcsérekben, oszlásnak indult hullák és koporsók alatt keresnek menedéket, ahová viszont beszivárog és leülepszik a gáz. A támadást követően kimerülten térnek vissza a táborba, de nemsokára újra a frontra vezénylik őket. „A front kalitka, ahol az embernek idegesen kell várnia arra, ami történni fog.”

A sodró lendületű regény iszonytató képet fest a katonák mindennapjairól. A napok és a hetek egybefolynak, bizonyos mozzanatok soha be nem gyógyuló, élő sebet ejtenek a főszereplő lelkén – és ezzel együtt beleégnek az olvasó agyába, aki egy adott ponton már úgy véli, hogy ennél többet nem lehet elviselni, hogy a horrort már nem lehet tovább fokozni. „Pergőtűz, zárótűz, függönytűz, aknák, gáz, tankok, géppuskák, kézigránátok”, haldoklók színtelen arca, megcsonkított sebesültek – mindig van beljebb és beljebb abban a spirálban, ami egyre sötétebbre visz. Hullákon nagyra hízott patkányokkal néznek farkasszemet, amelyek megrágják a kenyerüket. Felsejlik egy néhai bajtárs emléke, aki szemlövést kapott, de túlélte, a többiek viszont azt hitték, hogy meghalt, és kint hagyták; órákkal később tért magához, vakon ordítva mászkált körbe, amíg egy ellenséges golyó el nem találta. Egy alkalommal Paul négykézláb mászva, felderítés közben eltéved, csak alig néhány tízméternyire a sajátjaitól, és a hirtelen kitörő támadásban egy tölcsérben keres menedéket. Több mint huszonnégy órába telik, amíg visszakerül a bajtársai mellé, de előtte még a saját kezével, tőrrel öl meg egy ellenséges katonát, aki a roham alatt egyszerűen beleesik ugyanabba a tölcsérbe. Órákon át nézi a másik haláltusáját, beszél hozzá, bocsánatot kér tőle, miközben a haldokló minden vontatott lélegzetvétele az ő szívét nyúzza.

Paulnak az eltávozás sem nyújt enyhülést. Szabadságot kap, hazautazhat meglátogatni a családját. A szeretett szülővárosa idegennek hat, az emberek azt mondják, hogy odakint a fronton bizonyára „borzasztó, de hát ki kell tartani”. Az anyja halálos beteg, az apja vidám históriákat szeretne hallani, és arra a kérdésre, hogy vett-e részt közelharcban, Paul azt feleli, hogy nem. Végül azzal a gondolattal tér vissza a frontra, hogy sosem kellett volna szabadságra mennie.

Az idők során rengeteg háborús és háborúellenes regény született. Mind közül a Nyugaton a helyzet változatlan az egyik leghangsúlyosabb. Harsogó, kétségbeesett figyelmeztetés: ilyen a háború! Vigyázzatok, nehogy újra belesodorjanak benneteket! Közel egy évszázada jelent meg először, és azóta számtalanszor belesodortak. Mintha falra hányt borsó lenne Remarque regénye.

A regényt gyenge idegzetű olvasóknak nem ajánlom. Álmatlan éjszakákat, nyugtalanságot, folyamatos aggodalmat okozhat, főleg így, hogy ismét háború dúl a szomszédban. Azok viszont, akik egy kicsit is úgy hiszik, hogy a nézeteltéréseket erőszakkal lehet rendezni, mindannyian el kellene, hogy olvassák. Bár tartok tőle, hogy nem értenék meg a lényegét.

Erich Maria Remarque 1898-ban született Osnabrückben. Tizennyolc évesen sorozták be katonának, és még nem volt 19 éves, amikor a nyugati frontra került. Másfél hónappal később megsebesült, a háború végéig katonai kórházban volt. A Nyugaton a helyzet változatlan című regénye 1929-ben jelent meg, és hatalmas sikert aratott, ám Hitler hatalomra jutásakor az összes többi művével együtt betiltották. A náci propagandagépezet elterjesztette Remarque-ról, hogy nem vett részt az első világháborúban és hogy zsidó származású. Az író 1933-ban Svájcba emigrált. 1938-ban megvonták a német állampolgárságát. 1970-ben hunyt el Svájcban.

A Nyugaton a helyzet változatlant a világ szinte minden nyelvére lefordították. Magyarra Benedek Marcell ültette át 1929-ben, de létezik egy második fordítás is, Ortutay Katalintól. A könyv alapján először 1930-ban, tehát csupán egy évvel a megjelenése után készült az első film, amelyet Lewis Milestone rendezett. Az alkotás két Oscar-díjat nyert: a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriákban. Másodszor 1979-ben vitték vászonra Remarque regényét (ez egy közös, amerikai-brit produkció volt), legutóbb pedig 2022-ben (ez egy német produkció, a Netflix mutatta be először). A legfrissebb adaptáció 4 Oscar-díjat kapott.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com