Sajnos a mai napig nincs túl jó „sajtója” nálunk a török kiűzését végrehajtó hadvezéreknek, pedig megérdemelnék. Sőt! Az azt megvalósító I. Lipót német-római császár és magyar király meg egyenesen negatív figura a históriás könyveinkben. Pedig érdemei – legalábbis e téren – vitathatatlanok. A hadvezérek, akik felszabadították az országot, nemcsak, hogy nem utálták a magyarokat, de elismerték a magyar katonák képességeit, mind Bádeni Lajos, mind Savoyai Jenő hercegek többször is írtak a magyar hajdúk vagy huszárok kiemelkedő teljesítményéről. Ha igazságosak vagyunk, azt is megjegyezhetjük azonban, hogy Thököly Imre ténykedése nem keltette jó hírét nemzetünknek. Kétségtelen, hogy a magyar rendeknek akadtak jogos sérelmeik, az sem vitás, hogy némely német tábornokok inkább hódítóként viselkedtek, ám a sokféle érdeket lehetetlen volt súrlódásmentesen egy irányba rendezni. A török eltávolítása az országból – lássuk be – elsősorban mégiscsak a magyarság érdeke volt, és a Habsburg királyok 160 évvel megválasztásuk után, végül beváltották ígéretüket.

A Bécs elleni török támadás visszaverését követően nagy lendülettel indult meg az ország felszabadítása: 1684-ben Esztergom, 1685-ben Érsekújvár, 1686-ban Buda, 1687-ben Eger, majd 1688-ben Székesfehérvár került ismét keresztény kézre, emellett több mezei csatában is nagy győzelmet arattak a Szent Liga csapatai a muszlim hatalom fölött. A háború fő hadszíntere Magyarország volt, de a velenceiek Görögországban, a lengyelek Podóliában, az oroszok pedig az Azovi-tenger környékén támadták az Oszmán Birodalmat, amely mindenhol védekezni kényszerült. 1688-ban a kulcsfontosságú Belgrád is elesett, és 1689-ben a császári csapatok már Nisnél jártak, Szerbia szívében. A magyar nemzet szerencsétlenségére ekkor XIV. Lajos francia király a nagy Habsburg sikerektől megijedve közbelépett, és 1688-ban megtámadta a Német-római Birodalmat, így I. Lipót ettől kezdve kétfrontos küzdelemre kényszerült. A legjobb ezredek jelentős részét a Rajnához kellett átvezényelni, aminek árát 1690-ben kellett megfizetni, mivel a török seregek visszafoglalták Szerbiát és Belgrádot, Thököly pedig egy időre Erdélyt is bevette. Bár 1691-ben Szalánkeménnél nagy csatában újra sikerült győzelmet aratni Bádeni Lajos vezetésével, a háború – mondhatni – ellaposodott, és a következő években a Duna mentén folytatódott a hadakozás. A lehetőség a török teljes kiszorítására a Balkánról elpárolgott.

Bádeni Lajos 1692 novemberében elhagyta a magyarországi hadszínteret, hogy a franciák ellen a Rajna mentén harcoljon, és nem volt hasonló kaliberű hadvezér a császári tarsolyban. 1693-94-ben Pétervárad körül zajlott a küzdelem, komolyabb eredmények nélkül, majd 1695-ben egy új, fiatal és nagy álmokat kergető szultán, II. Musztafa (1695-1703) került a trónra Isztambulban, aki 1695-ben személyesen vezette csapatait Magyarország visszafoglalására. Lipót nem volt képes megfelelő erőt szembeállítani vele (mindkét fél kimerülőben volt), így rászorult arra, hogy valaki olyat nevezzen ki fővezérnek, aki segédcsapatokat is hoz magával. Ekkor került Magyarországra Frigyes Ágost szász választófejedelem, aki a hadvezéri címért cserébe 12 ezer fős sereget ígért. Sajnos a testi ereje miatt Erős Ágostnak nevezett fejedelem – akinek egyéb irányú képességeit rengeteg elcsábított hölgy és több mint 350 gyermek bizonyította – hadvezérnek kifejezetten pocséknak bizonyult. Két évig tartó működése egyre biztosabbá tette, hogy a Temesközt nem sikerül visszafoglalni.

A Habsburg oldal szerencséjére 1697 májusában megkezdődtek a béketárgyalások Franciaországgal, így ismét több erőt koncentrálhattak a magyar hadszíntérre. Lipót császár és királynak külön mázlija volt, hogy megszabadult Erős Ágosttól is, aki lengyel király lett II. Ágost néven, és így a rendkívül tehetséges Savoyai Jenő herceg lehetett az új főparancsnok. A császári sereg hadműveleti terveit azonban megzavarta az úgynevezett hegyaljai felkelés 1697 júliusának elején, amelyet Thököly Imre egykori katonái vezettek. Hogy ez mennyire volt török diverzáns akció, s mennyire spontán, az kérdéses, de feltűnő, hogy a felkelés leverését követően a vezetők egy része Moldvába szökött, török fennhatóság alá. A hegyaljai felkelés mindenesetre indokolatlanul pozitív eseményként került a magyar történelembe, mivel mind a 19. századi polgári, mind az 1945 utáni szocialista történetírás is keblére ölelte. Előbbi, mert Habsburg-ellenes volt, utóbbi pedig azért, mert egyfajta szocialista mozgalomnak adta el, azon túl, hogy németellenes élét hangoztatta. A kétségtelenül meglévő helyi elégedetlenség ebben az esetben azonban konkrétan gátolta az ország felszabadításáért küzdő külföldi és magyar csapatok működését délen. Nem mellesleg a felkelést zömében a király szolgálatában álló magyar csapatok verték le…

A kezdeményezés a Belgrádnál gyülekező szultáni sereg kezébe került, mivel Savoyai Jenőnek először biztosítani kellet utánpótlási vonalát és hátát, amelyet a felkelés fenyegetett. II. Musztafa igen jelentős sereget gyűjtött össze, a korabeli leírások 100-150 ezer főről tesznek említést, de a szakirodalom szerint 60-70 ezer főnyi lehetett. A szultáni haditanács – melyen Thököly Imre is jelen volt –, megvitatva a lehetőségeket, úgy döntött, hogy a sereg Titel elfoglalását követően átkel a Dunán, majd a Tiszán is, és Várad, valamint Erdély visszafoglalására indul. Szintén bíztak abban, hogy az esetleges Thököly-híveket is új felkelésre buzdíthatják Felső-Magyarországon. Jól látszik a tervből, hogy az oszmánok 1697-ben még messze nem mondtak le az ország visszaszerzéséről, és még annak belső részeit is képesek voltak fenyegetni. Titel augusztus 29-én elesett, a török sereg pedig Pancsovánál átkelt a vén Dunán, és megindult a szőke Tisza mentén északnak, Szeged irányába. A császári felderítés nem működött zavartalanul, így Savoyai Jenő eleinte nem ismerte fel a törökök szándékát, de mikor egyértelmű lett a helyzet, a szultáni sereg üldözésére indult Pétervárad felől. Hadereje mintegy 40 ezer fő volt (51 gyalogzászlóalj, 112 lovasszázad és 60 löveg), amelyből legalább 3000 fő magyar volt, elsősorban könnyűlovasok.

Savoyai Jenő (a képen) serege éppen akkor érte utol az ellenséget, amikor az átkelt a Tiszán egy sebtében felhúzott hajóhídon. Bár az udvari Haditanács Jenő hercegnek védekezést írt elő, a kitűnő hadvezér meglátta a lehetőséget egy nagy sikerre. Mivel a szultáni sereg fele (elsősorban a lovasság, sőt maga a szultán is) már átkelt a folyó bal partjára, a császári had túlerővel bírt a folyó jobb partján átkelni készülő oszmán seregrész felett. A törökök két sánc mögött álltak fel a nagyvezír, Elmász Mehmed irányításával, előre állítva a lovasságot, hátrább a gyalogságot. Ám a sánc még nem készült el teljesen, éppen a keresztény sereg érkezésének irányából nyitott volt. A császári sereg kialakította a hadrendjét, miközben a török is felkészült a támadás visszaverésére. Késő délután megindult a keresztény hadak offenzívája, amelyet a szultán, serege felével tehetetlenül, a túlpartról volt kénytelen végignézni. A tüzérségi párbajt követően a sáncot megrohamozta a keresztény gyalogság, míg a résen át előretörtek a lovasok, és a Tisza partján előrenyomultak a hídig, elvágva az ellenség visszavonulási vonalát. A híd elvesztése miatt a gyorsan vereséget szenvedő török katonaság csak úszva menekülhetett, de ez keveseknek sikerült. A két tűz közé szorult oszmán had óriási veszteséget szenvedett el, vagy 20 ezer harcosa maradt a csatatéren, maga a nagyvezír is. Savoyai Jenő 2000 katonát veszített mindössze.

A csatát követően a szultán kénytelen volt megváltoztatni terveit, megmaradt csapataival a török kézen lévő Temesvárra vonult vissza. II. Musztafának Magyarország visszafoglalásáról szőtt álmait fel kellett adnia, s 1699-ben a két kimerült fél végül Karlócánál békét kötött. Mivel ma már tudjuk, hogy a törökök soha többé nem jöttek vissza Budára, könnyen elfelejtjük, hogy 1699-ben még egyáltalán nem lehetett ezt biztosra venni, és az oszmánok még jó ideig törekedtek elveszített birtokaik visszaszerzésére. Önállóan a leharcolt, elszegényedett és sok helyen elnéptelenedett Magyarország nem lett volna képes visszaverni egy török támadást, mint ahogy felszabadítani sem volt képes saját magát. Szomorú, ám tény, hogy az országnak idegen haderőre volt szüksége ehhez. A magyar rendek azon követelése pedig, hogy a császár és király védje is meg az országot, viszont ne is legyenek idegen katonák Magyarországon, egymást kizáró elvárások voltak. Sokszor szoktuk emlegetni, hogy a „Nyugat” mindig cserbenhagyott minket, de 1683 és 1699 között nem így történt (Franciaország kivétel…), sok német, lengyel és közvetve velencei és orosz, meg számtalan egyéb náció tagja adta az életét, hogy a Szent Liga végül kiverje a törököt hazánkból, és ők megérdemlik a tiszteletünket és az emlékezést.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Magyarország hadtörténete I. Bp.: Zrínyi, 1984; Magyarország hadtörténete II.: Az oszmán hódítás kora 1526-1718. Szerk.: Mészáros Kálmán. Bp.: Zrínyi, cop. 2020; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.