Míg a rómaiak az I. század közepén meghódították a mai Anglia és Wales területét, addig a későbbi Skócia alapvetően mentes maradt az itáliai császárok fennhatóságától. Azonban Britannia főként brit maradt, romanizáltsága felszínes volt. A Római Birodalom összeomlását a Jütland-félsziget közelében élő germán törzsek használták ki, és a hajókon érkező angolok, jütök és szászok fokozatosan meghódították a mai Anglia területét, visszaszorítva a briteket Cornwall, Wales és Skócia térségébe. Délen az angolszász területekből végül kialakult Anglia, míg északon Alba kelta királyságából megteremtődött Skócia.
 
Bár korábban is vívtak háborúkat egymással, az angol-skót ellenségeskedés a 13. század végétől szinte folyamatos volt a 17. századig. Ennek legfőbb oka „Edward király, angol király” támadása volt Skócia ellen 1296-ban, melynek során gyakorlatilag elfoglalta az országot, majd bábkirályt ültetett a trónjára. A skótok csak keserves küzdelem után, 1328-ban szerezték vissza függetlenségüket (ez az ú.n. első skót függetlenségi háború), amelyet aztán egy második háborúban is meg kellett védeniük 1332 és 1357 között. Skócia a százéves háború során Franciaország szövetségese volt, állandó veszélyt jelentve Anglia hátában, és az ellenségeskedés később is fennmaradt. A 15. század végén ismét fellángoltak a harcok a határvidéken, amely rendszerint portyázásokban és fosztogatásokban merült ki. Anglia és Skócia 1502-ben békét kötött, majd 1503-ban IV. Jakab (a képen) feleségül vette VII. (Tudor) Henrik lányát, Margitot. Ez ugyan csak átmeneti megbékélést hozott, ellenben elvezetett a Stewart-ház (angolul később: Stuart) angliai uralmához a Tudor dinasztia kihalását követően. 1508-ban ugyanis kitört az úgynevezett Cambrai-i Liga háborúja, és hamarosan már két nagy európai szövetség esett egymásnak, ahol az egyik oldal Franciaország, a másik a Habsburg királyok országai köré tömörült. Ez igazán nagy volumenű háború volt, amelybe ilyen vagy olyan módon szinte minden európai hatalom belebonyolódott. Természetesen Skócia Franciaország, míg Anglia a Habsburgok mellett kötelezte el magát, így a háború egyik mellékhadszínterévé a skót-angol határvidék vált. A két ország kapcsolatát tovább rontotta, mikor 1509-ben VIII. Henrik lett Anglia királya. A háború az angol-spanyol-német oldal számára alakult kedvezően, és a franciák pozícióinak romlásával IV. Jakab skót királyt egyre inkább sürgették, hogy támadja meg Angliát, mivel így angol erőket lehetett elvonni Franciaországból, ahol a szigetországiak 1512-ben támadásba lendültek, ráadásul Brest mellet a francia flotta is vereséget szenvedett (az ütközetben részt vett a Mary Rose is). 1513-ban nagy angol invázió érte Franciaországot, amelyet maga VIII. Henrik király vezetett, így XII. Lajos francia uralkodónak nagyobb szüksége volt a skótokra, mint bármikor.

IV. Jakab fel is készült az offenzívára. A skót uralkodó igen sikeres fejedelem volt, aki mögött komoly tapasztalat állt már. A középkori Skócia éppen hatalma teljében járt, tekintélyes flottával és erős hadsereggel. Jakab király pártolta a művészeteket, iskolákat épített, modernizálta az adminisztrációt, és az állam bevételeit duplájára emelte. Ugyanakkor komoly csatatéri tapasztalattal nem rendelkezett, márpedig a hadjárat élére maga a 40 éves király állt. Első számú segítsége katonai ügyekben Lord Alexander Home volt, aki a keleti határvidék őrzője címet viselte, és a határkonfliktusok során jelentős tapasztalatra tett szert a kisebb összecsapások terén. A skót hadsereg minőségét nézve nem volt túl jó, ugyanakkor erejét a hadtörténészek 30-40 ezer katonára teszik, ami a kor mércéjével igencsak tekintélyes erőnek számított. A skótok igyekeztek meghonosítani seregükben a franciák által használt svájci zsoldosok taktikáját, emellett a felföldi klánok is mozgósították saját – rendszerint rosszul felszerelt – csapataikat. A király rajongott az ágyúkért, és jelentős erejű tüzérséget vitt magával, amelyek ostromkor nagyon hatásosak voltak, ugyanakkor lelassították a sereget. A francia király skót szövetségesét katonai tanácsadókkal, pénzzel és ágyúmesterekkel is segítette. A sereg elitjét kis létszámú nehézlovasság alkotta, ahogy a korábbi évszázadokban is, míg az elővédet a határvédelemben jártas könnyűlovasság tette ki. A skót király igazi lovagként előre értesítette az angolokat a támadásról, ami utólagos bölcsességgel kijelenthető, hogy nem volt túl jó ötlet… A hadjárat célja nem döntő csata kierőszakolása volt – Jakab tudta, hogy ebben az angolok a múltban általában jobbnak bizonyultak ‒, hanem a határvidéki pozícióik javítása, erődök elfoglalása, illetve minél nagyobb angol erők lekötése. A skót sereg 1513. augusztus 22-én lépte át a határnak számító Tweed folyót, majd az annak déli partján álló Norham várához vonult, amelyet megostromolt, és hatnapos ágyúzást követően, 29-én el is foglalt. A skót had ezt követően délnek tartott, és nem vette ostrom alá a jelentős erődnek számító Berwick várát.

Mivel az angolok – a skót uralkodó lovagiasságának köszönhetően – előre tudtak az invázióról, volt némi idejük felkészíteni a határvidék sereget az ellenállásra. A királyság ügyeit VIII. Henrik távollétében felesége, Aragóniai Katalin intézte régensként, és utasítást adott Thomas Howardnak, Surrey grófjának, hogy állítsa meg a skótokat. Az összegyűlt angol haderő nem a királyság krémjét alkotta (hiszen a legjobb csapatok éppen Franciaországban tartózkodtak uralkodójukkal), de ettől még nem lehetett lebecsülni. Alapvetően a határvidéket biztosító csapatok alkották a gerincét, de a hirtelenjében felfogadott, szálfegyverekkel ellátott közemberek közül is sok bírt jelentős tapasztalattal a rózsák háborújának idejéből. Bár az angol haderőnek még mindig jelentős része harcolt hosszú íjjal, megjelentek már benne az alabárddal, pikával német módra küzdő elemek is, akik súlyos védőfelszereléssel ugyan nem bírtak, de tömegben nagyon is hasznosak lehettek akár lovasság ellen is. Akárcsak a skótok, az angolok kisebb létszámú nehéz- és könnyűlovassággal rendelkeztek, de a korszakban egyre inkább a gyalogság dominált, és ez alkalommal is a bakák döntötték el a csata sorsát. Az angolok a skótokhoz hasonlóan némi tüzérséggel is a magukénak tudhattak, de kisebb és könnyebben mozgatható csövekkel. Surrey seregét mintegy 20 ezer főre becsülik a kutatók.

A floddeni csata emlékműve Northumberlandben

A skótok, megtudva az angolok közeledését dél felől, egy magaslaton rendezkedtek be Flodden közelében, és a lövegeiket is felállították. Igen erős pozíció volt, így az angol parancsnok, Surrey grófja úgy döntött, ostobaság lenne megtámadnia azt. Ehelyett egy oldalirányú manővert hajtott végre, hogy megkerülve a skót szárnyat keletről, attól északra vegyen fel új pozíciót, és kimozdítsa állásából az ellenséget. Ügyes manőver volt, a skótok megzavarodtak, ráadásul ágyúik így az ellenséggel ellentétes irányba néztek. Az angolok szeptember 9-én délután már a Branxton Edge nevű dombon álltak fel, a skótok pedig – hátraarcot téve – észak felé néztek a Flodden Edge nevű emelkedőről, amely azonban erről az oldalról nem volt túl meredek. A két fél közt terült el Flodden mezeje. Az egyik angol szárny támadásba lendült, látva a skótok megzavarodását, de azok túlerejükkel visszaszorították. A sikertől felbátorodva délután fél négy körül a skótok egész hadserege megindult. A nehezen mozgatható és hirtelen megfordított skót ágyúk átlőttek az angolok feje fölött, így nem sok támogatást nyújtottak a Jakab király által személyesen vezetett roham során. A támadás emellett rendezetlenül zajlott, a különféle fegyvernemek képtelenek voltak összehangoltan együttműködni. A zárt alakzatban szinte legyőzhetetlen pikás négyszögek a terep nehézsége és a katonák gyakorlatlansága miatt szétestek. A brit szigeteken dívó gyakorlat szerint maga Jakab király is lóról leszállva harcolt, ám a nehézkes páncél és lovagi kard gyalogosan nem volt praktikus az alabárdokkal, pikákkal felszerelt angol gyalogosokkal szemben. A skótok szerencsétlenségére a mező talaja felázott az elmúlt napokban, ráadásul az angol hosszú íjak megritkították a rohamozókat. Ugyanezt tették a kisebb angol lövegek is. A skót roham gyorsan összeomlott, akik mégis elérték az angolok vonalát, azokat közelharcban legyőzték. Így járt Jakab király is, akinek testőrei hiába hullottak el körülötte, nem sikerült megmenteniük uruk életét. A király állkapcsát nyílvessző ütötte át, bal kezét csaknem lemetszették, végül a torkát is elvágták a csata forgatagában. Csak másnap sikerült megtalálni a tetemét, amelyet Berwickbe vittek a győztes angolok. A mai napig ő az utolsó brit uralkodó, aki csata során veszítette el életét.

Persze nemcsak IV. Jakab esett el a csatában. Szeptember 9-én estére Flodden mezején ott feküdt a skót nemesség színe és virága, köztük 9 gróf, 14 főnemes, 5 főpap. Ami nekünk Mohács, az Skóciának Flodden mezeje. Halottaik számát 10 ezerre teszik, szemben az 500-1500 közti angol veszteséggel. A Stuartok e téren amúgy sem voltak szerencsések: IV. Jakab édesapját, III. Jakabot egy felkelők elleni csata során gyilkolták meg kinyomozhatatlan körülmények között, nagyapját, II. jakabot egy felrobbanó ágyú ölte meg Roxburgh ostroma során, míg dédapjával, I. Jakabbal pedig merénylők végeztek… Skócia ugyan összekapta magát a vereséget követően, de komoly veszélyt soha többé nem jelentett Angliára. A se veled, se nélküled kapcsolat azonban a mai napig megmaradt közöttük.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Bárány Attila: Anglia hadszervezete és hadserege (1485-1547). In: Új korszak határán. Bp.: MTA, 2019. 201-223. o.; Bárány Attila: Skócia hadszervezete és hadserege (1488-1547). In: Új korszak határán. Bp.: MTA, 2019. 225-231. o.; Sadler, John: Flodden 1513: Scotland’s greatest defeat. Oxford: Osprey, cop. 2006

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.