Tuba László lakóhelyén több mint 25 évig tevékenykedett könyvtárigazgatóként, ezt követően került át Győrbe és gazdagodott új, izgalmas szakmai tapasztalatokkal. Törekvéseit a könyvtárügy előrelendítésében cikkek, tanulmányok sora jelzi. Számos szakmai szervezet aktív tagja, sőt vezetője volt, de ha valaki „Tanító úrnak” szólítaná, azon sem lehetne csodálkozni, hiszen 1960-ban szerezett diplomát a pápai tanítóképzőben. Ezt a hivatást hat évig gyakorolta, először Győrsövényházon, azután Mosonmagyaróvárott. Sokan méltatják őt szűkebb szülőföldje, Mosonmagyaróvár és tágabb környezete történetének kutatójaként. Ezen a téren is számos kézikönyv, tudományos és helytörténeti kiadvány, publikáció jelent meg a nevével. Sok írásában a stílustalanságot, magyartalanságot teszi szóvá. 2000 óta szerkesztője a Moson Megyei Műhely című folyóiratnak.
Honismereti, helytörténeti kutatómunkájának, írói, szerzői tevékenységének elismeréseként több díjat is átvehetett a pályája során: Szocialista Kultúráért (1972), Szabó Ervin-emlékérem (1980), Dr. Kovács Pál-díj (1998), Mosonmagyaróvár kultúrájáért (2003).

Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre, amikor a könyvtár vezetője volt?

Mosonmagyaróváron kezdtem a pályát, ott nagyon szerettem, pedig a 27 év alatt voltak küzdelmes, sanyarú éveim is, de annál szebb lett a fejlődés íve, az eredmény. 1993-ban a feladat csábított Győrbe, a léptékváltás, hiszen a megyei könyvtár a mosonmagyaróvárihoz képest egy nagyságrenddel nagyobb volt. Így a sikerek és a kudarcok is más mértékűek voltak. Örülök annak, hogy a munkatársi gárdával sikerült jó viszonyt kialakítani, hiszen a fenntartó megyei önkormányzat azért akart mindenáron „külsős” igazgatót, mert a belső személyi ellentétek már akadályozták a normális munkamenetet. Éppen ezért rendszeresebbé tettem a vezetői értekezleteket, ezekre állandó meghívott volt a szakszervezeti titkár és a közalkalmazotti tanács elnöke. Személyes panaszt bárki tehetett akárkire, de csak a bepanaszolt jelenlétében. Munkámban nagy segítségemre volt dr. Szabó Imréné igazgatóhelyettes, aki jól ismerte a könyvtár belső viszonyait, elfogulatlan volt, szigorú és szakmailag jól fölkészült. Ugyanakkor nehezen éltem meg, hogy a teljesítmények között alig tehettem különbséget. Tíz év alatt mindössze egyszer volt alkalmam jelentős jutalmat kiosztani, a bértáblázat pedig hiába adott lehetőséget a bérek széthúzására, pénz híján nem lehetett elismerni a jobb munkát. Sok keserűséget és gyakran hiábavaló küzdelmet okozott a könyvtár méltatlan helyzete, mostoha működési körülményei.

Szakmai értekezleten a 90-es években

Hogyan jellemezhető a könyvtáros szakma akkori helyzete?

Szerintem könyvtárosnak lenni soha nem volt paradicsomi állapot. Nem tudom, ma miként van, de az én aktív koromban a pedagógusokat irigyeltük, ami sokat elmond a társadalmi megbecsültségünkről. De – mint az oly sok szakmában – könyvtárosnak is hivatástudatból és szakmaszeretetből megy el az ember. Azért a rendszerváltás utáni évek a nehézségek ellenére (pl. Bokros-csomag) is a föllendülés, pezsgés évei voltak. Megélénkült a Magyar Könyvtárosok Egyesülete, amelynek 1995-től 1998-ig elnökségi, a kebelében alakult Közkönyvtári Egyletnek pedig vezetőségi tagja voltam. A Kisalföldi Könyvtárosok és Könyvtárak Egyesületének titkársági teendőit a megyei könyvtár látta el, ezért sok országos rendezvényt, vándorgyűlést, régiós tanácskozást szerveztünk. Három évig képviseltem Győr–Moson–Sopron megyét az Alpok–Adria Munkaközösség Kultúra és Társadalom Bizottságában, 1999-ben Győrbe hívtuk tanácskozásra a szlovén, osztrák, horvát, olasz, cseh és magyar szakmabelieket. Néhány évig egyedül képviseltem a könyvtáros szakmát a Nemzeti Kulturális Alap Közművelődési Szakmai Kollégiumában, ez olykor komoly konfliktusokkal járt a pályázatok elbírálásánál. A Könyvtári és Informatikai Kamarában (később Informatikai és Könyvtári Szövetségben) több éven át én láttam el a Kisalföldi Tagozat képviseletét. Komoly bizakodást és színvonalas vitákat hozott szakmai berkekben a készülő könyvtári törvénytervezet vitája, amelynek során én is kifejthettem a megyebeli könyvtárosok véleményét, álláspontját.

Író-olvasó találkozó Vámos Miklóssal a Kisfaludy Károly Megyei Könyvtárban (1999)

Melyek voltak a legfontosabb vezetői célkitűzések?

A Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár elhelyezési körülményeit és működési feltételeit tekintve az ország legmostohább sorsú megyei könyvtárai közé tartozott. Egy nem könyvtári célú épületben, kicsi alapterületen, öt szinten működött. Raktára, kötészete, hangtára és a megszűntéig gyermekkönyvtára 2-4 km-re lévő épületekben kapott helyet. Ezek a körülmények rendkívül gazdaságtalanná tették a működést, a mindennapi munkát pedig nehezen szervezhetővé. Kezdetben a két nagy győri közművelődési könyvtár (városi, megyei) egyesítésére törekedtem. Erre azonban nem volt fogadókészség sem a városi, sem a megyei önkormányzatnál. Ezután dolgoztam ki a megyei és a főiskolai könyvtár egyesítésének tervét és egy új épület koncepcióját. 2000 januárjában a megyei közgyűlés elnöke és a Széchenyi István Főiskola főigazgatója aláírta a közös beruházás tervét. Ez azonban 2002-ig nem kapott kormányzati támogatást, így az egyetemmé váló főiskola saját könyvtárat épített. Mindössze annyit sikerült elérnem, hogy a hangtár, a kötészet és a külső raktár kapott jobb elhelyezést, a gyermekkönyvtárat viszont a fenntartó sajnos megszüntette. Sikeresebb volt az a vezetői célkitűzésem, ami a munkatársak között a nyugodt légkör megteremtését célozta. Szakmai célom volt még a megyei sajtóbibliográfia megjelentetése, amivel a megyei könyvtárak közül egyedül a győri tartozott a szakmának. Munkaszervezéssel bért szabadítottunk föl egy tudományos munkatárs foglalkoztatására, tevékenysége eredményeként 2000-ben megjelent a sajtóbibliográfia. Talán a legnagyobb változás a számítógépes fejlesztés terén következett be. Bérfejlesztés révén egy rendszergazdát alkalmazhattunk, majd több integrált program kipróbálása és sikeres pályázatok (gépek, szerver stb. beszerzése) után 2000-ben már minden munkatárs számítógépen dolgozott. Az első kérdésre adott válaszomban már elmondtam, hogy vezetői munkámban a nyilvánosság fokozására, a belső kommunikáció javítására törekedtem, s természetesen támogattam (némelykor talán erőltettem is) a szakmai, informatikai és idegennyelvi képzést, aminek eredményeként minőségi javulás történt a humán erőforrás terén. Mindvégig fontosnak tartottam a megyei könyvtár hálózati központ szerepének erősítését és javítását, valamint a szolgáltatások kiterjesztését a megye önkormányzati könyvtáraira.

Közkönyvtári Egylet ülésén, Kaposváron (1998)

Milyen szerepe volt Győrben a megyei könyvtárnak? Mi jellemezte a megyei hatókörű munkát?

A könyvtári törvény szerint a Kisfaludy Károly Megyei Könyvtárnak a régió általános tudományos, nyilvános könyvtáraként az volt a feladata, hogy a megye könyvtáraival együttműködve biztosítsa a meglévő és potenciális olvasóinak az életükhöz szükséges (tanulás, művelődés, munka stb.) információkat. Ennek alapja volt a gyűjtemény, amelynek gyarapítása a szűkös anyagi források miatt egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. Ezért az 1990-es évek második felében megállapodást kötöttünk a Győri Városi Könyvtárral, amely vállalta az olvasók népszerű, szórakoztató művekkel való ellátását, így az értékes szépirodalom és az igényes tudományos és szakkönyvek beszerzését kellő példányszámban végezhette a megyei könyvtár. Igaz, hogy a könnyű műfajok mellőzése következtében csökkent az olvasóink száma, de elértük, hogy a gyűjteményben nem keletkeztek fájdalmas hiányok. Folytattuk a megyét alkotó egykori három történelmi vármegyére vonatkozó helyismereti gyűjtemény gyarapítását, megkezdtük az életrajzi és a helyismereti cikkadatbázis építését, szerveztük a megyei szakfelügyelet munkáját. Hálózati-módszertani tanácsadó munkánk során közel 200 önkormányzati és iskolai könyvtár tevékenységét segítettük. Húsz megyebeli nagyobb könyvtár összefogásával periodika adatbázist készítettünk, s elindítottuk a helyismereti dokumentumok digitalizálását. Néha konfliktusunk támadt a helyi önkormányzatokkal, amikor a működési hiányosságokat tettük szóvá az általuk fenntartott könyvtárakban, de sokszor be kellett látnunk, hogy az ő anyagi forrásaik is korlátozottak voltak. A rendszerváltás után a csornai és a kapuvári városi könyvtáraktól átvettük az egykori járások önkormányzati könyvtárainak teljes módszertani gondozását, s a kis önkormányzati és iskolai könyvtárak segítésére ellátórendszert hoztunk létre. Tucatnyi kiszállásra, kemény tárgyalásokra volt szükség ahhoz, hogy az érdekek „káoszában” a könyvtáré érvényesüljön. Így lett szép, önálló otthona például a csornai városi könyvtárnak.

Megyei könyvtárigazgatók értekezletén, Gálosfán (1997)

Hogyan lehetett akkor az embereket „olvasóvá nevelni”?

Erre röviden válaszolhatok: az embereket nem lehetett, nem szabad és nem is kell olvasóvá nevelni. Jól kell ismerni, „ki kell találni”, de leginkább föl kell mérni az igényeiket. Persze vannak az igényes szórakozáshoz, a művelődéshez kedvet hozó módszerek, de nem ezek az igazán fontosak, hanem az olvasó maradéktalan, színvonalas kiszolgálása, gazdag gyűjteménnyel, magas szintű szolgáltatásokkal, kényelmes és szép olvasói terekben.

Az alapfeladatokon túl még mit tartott fontos feladatának?

Sok dolgot sorolhatok, például 1998-ban a győri városi könyvtár alapítása 100 éves évfordulójának megünneplését, hiszen akkor hivatalosan mi voltunk a „jogutód”. Ezen kívül a könyvtárosok szakmai közéletének, egyesületeinek segítését, szakmai rendezvények szervezését, külföldi (osztrák, szlovák) kapcsolatok bővítését, ápolását, könyvtáros tanfolyamok (középfokú, asszisztensi) szervezését, az MTA VEAB Könyvtártudományi Munkabizottság munkájában való részvételt, kiadványok megjelentetését (Kisalföldi Könyvtáros, 100. évfordulós tanulmánykötet, sajtóbibliográfia, ajánló bibliográfiák stb.), részvételt a megyei helytörténeti, helyismereti kiadványok létrehozásában (tanulmányok írása, szerkesztés).

Mennyire követi a könyvtárügy aktuális helyzetét? Mi a véleménye, jó irányba haladunk?

Majdnem 2 évtized telt el 2004-ben történt nyugdíjba vonulásom óta. Három-négy évvel ezelőtt még rendszeres olvasója voltam a könyvtári szaksajtónak, azóta egyre ritkábban veszem a kezembe. Nem is nagyon vehetem, mert például a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros című, papíralapú lap számai utoljára 2021-ben jelentek meg, számítógépen meg nem szeretek hosszú szövegeket olvasni. Természetesen elmaradtak az aktív könyvtárosokkal való találkozások, megszakadtak, megritkultak a személyes kapcsolatok, amelyek régebben az egész országra, sőt azon túl is kiterjedtek. Szomorú alkalom, amikor egy-egy korombeli halála alkalmával keresem a visszhangot könyvtári folyóiratokban vagy interneten. A Huszár Gál Városi Könyvtárban még dolgozom, kedvemre való munkát végzek, helyismereti adatbázist és éves krónikát készítek periodikákból, és az életrajzi lexikonhoz írok pótlásokat.
Amit Győrben és Mosonmagyaróváron látok, az részben megörvendeztet, részben elszomorít. Örülök a fejlődésnek, a könyvtári terek bővülésének és szépülésének, a fejlesztéseknek, a filléres gondok megszűnésének az állománygyarapításban, a digitalizálás eredményeinek stb., de fájdalmasan érint, hogy szűkül a szakmai nyilvánosság, periodikák tűntek el, hogy szinte megszűnt a felsőfokú könyvtárosképzés, esetlegessé, nehézkessé vált a szakmai utánpótlás. Örvendetes fejleménynek tartom viszont a megyei és a győri városi könyvtár egyesítését, amely megszüntette a közkönyvtári széttagoltságot a városban, egyesítette az erőket, és egy jó értelemben vett könyvtári nagyüzemet hozott létre.

Tuba László húsz éve aktív nyugdíjas, ahogy mondani szokás, a feladatok mindig megtalálják. Gyakori látogatója annak a gyűjteménynek, amely egykor az igazgatása alá tartozott, hogy megtalálja és helyre illessze a múlt egy-egy darabkáját.

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs (1-2. és 7. kép)

A 125 éves a győri könyvtár cikksorozat további részei itt találhatók felsorolva.