Hogyan került kapcsolatba a könyvtári pályával, miért erre a szakmára esett a választása?

A szombathelyi Felsőfokú Tanítóképző Intézet népművelés–könyvtár szakán kezdtem a tanulmányaimat, ahol volt egy tanárom, akit nagyon szerettem, Gróf Ervin a címleírást és a szakozást tanította. Ő már rögtön az elején megkérdezte, hogy ki mi szeretne lenni: aki inkább könyvtáros, azt nagy K-val, aki inkább népművelő, azt nagy N-nel jelölte meg – aki kevésbé akart könyvtáros lenni vagy népművelő, annak kis k-t vagy kis n-t írt a neve mellé. Én a kezdetektől fogva a könyvtári szakmát jelöltem meg az első helyen, így nagy K-t és kis n-t kaptam. Életem legjobb társaságát a főiskolának köszönhetem, nagyon erős és nagyon ütős évfolyam jött össze ott akkor: későbbi Kossuth-díjasok (például Nagy Gáspár költő, aki a fiam keresztapja is volt) és Munkácsy-díjasok (például jó barátom, Wehner Tibor művészettörténész), vagy mondjuk Pörös Géza szerkesztő, filmkritikus, a Duna televízió alelnöke, aki három magas lengyel kitüntetést is megkapott. Mind rendkívül magas beosztású munkát végeztek később, százszor leköröztek engem tudásban. Ha ők valamit mondtak, annak valóban súlya volt, rendkívül sokat tanultam tőlük. És fantasztikus tanáraim is voltak (például dr. Kiss Gyula), akiknek az elmondása szerint a főiskola legnívósabb időszaka a mi évfolyamunk alatt csúcsosodott ki. Annak idején név szerint ismerték a tanárok a diákokat, jóval később azonban már a tanárok sem ismerték név szerint egymást. Akkor még azt mondtuk, milyen rossz, hogy ide járunk, mert itt mindenkit ismernek és beskatulyáznak, milyen jó az egyetemistáknak, ma viszont már inkább mégis újra azt választom. Később sajnos a kis „manufaktúrából” egy „nagyüzem” lett, és én hálát adok az istennek, hogy még akkor járhattam oda.

Hová került Szombathelyről a főiskola elvégzése után?

A komáromi Járási Könyvtárban kezdtem el dolgozni mint igazgató, rövidesen innen vittek el katonának. Ezután, 1973 és 1976 között – tulajdonképpen első igazi munkahelyként – az Esztergomi Tanítóképző Főiskola könyvtárába kerültem, innen jelentkeztem az ELTE-re könyvtár szakra. Talán nem is tudok olyat az évfolyamunkról, aki a főiskola után valamilyen szinten ne végezte volna el az egyetemet, levelező tagozaton. Évfolyamtársnőm volt például Toldi Márta (aki aztán később a Szombathelyi Megyei Könyvtár igazgatója lett), ő a szociológiát végezte el, Wehner Tibor pedig (aki ma Magyarországon az első számú művészettörténészek közé tartozik) érdekes módon nappalin járt az ELTE-re a művészettörténet szakra, pedig abban az időben a nappali tagozatot követően csak levelezőn lehetett továbbtanulni. Esztergom után Győr következett, 1976-ban az Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola könyvtárába kerültem, majd 1978-1980 között a Kulturális Rendezvényeket Szervező Iroda igazgatója voltam, ami viszont már tényleg a népműveléshez kapcsolódott. Majd aztán innen jutottam el a városi könyvtárba, a Balázs Béla iskolában működő (amolyan) fiókkönyvtár vezetője lettem három beosztottal. 1988 és 1993 között a Krúdy Gyula Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet könyvtárát vezettem, majd következett újra a városi könyvtár.

Egészen pontosan 1993-ban, ahol rögtön igazgató lett, és 10 éven át vezette az intézményt. Hogyan lehetne jellemezni a könyvtári szakmát abban az időszakban?

Igazság szerint a könyvtárügy akkori helyzetére nagyon mély rálátásom igazgatóként nem lehetett, mert amikor átvettem az intézményt, hamarosan rengeteg „gyakorlati” problémával kellett megküzdenem. Tulajdonképpen egy igazgató nem is foglalkozhatott az én időmben a szakmai kérdésekkel, vagy legalábbis kevésbé, mert hol a lépcső volt rossz, hol a tető ázott be, hol a fiókkönyvtárak problémái kerültek előtérbe, amelyek közül nem egy csak részben vagy csak formálisan tartozott a városi könyvtárhoz. A többiek is érezték, hogy eleinte még „benne voltam” a szakmában, később már egyre inkább csak a beosztottaim, mert nekem mindig valami más problémával volt muszáj foglalkoznom.

Mennyiben változtak akkor, egy évtized alatt a könyvtárbajárási szokások, a könyvtárbajárók összetétele, illetve a könyvtári kollektíva összetétele?

Egyszer megkérdezte tőlem a Kisalföld napilap – akkor még a Balázs Béla iskolában dolgoztam –, hogy olvasó nép-e a magyar, amire azt válaszoltam, hogy feltétlenül. Igazgatói időszakom alatt sem vettem észre különösebb változást, járt mindenki, ahogyan mostanában is, gyerekek, diákok, munkás felnőttek, nyugdíjasok; minden réteg képviseltette magát vegyesen, különösebb kiugró egyenlőtlenség nélkül. A városi könyvtárat korábban, akkor és azóta is szeretik a győriek. Az akkori beosztottakkal, kollégákkal kapcsolatban pedig tényként csak azt tudom elmondani, hogy képzettek voltak, és lelkiismeretesen látták el a munkájukat.

Az első igazgatói pályázatában kiemelkedő szerepet szánt a kulturális programoknak, a közösségszervezésnek, sikerült mindezt megvalósítania a vezetése alatt az intézményben?

Mint mondtam, szerették az emberek a könyvtárat, egy felmérés is volt ezzel kapcsolatban – ugyancsak – a Kisalföldben, ahol a győriek szavazás alapján a városi könyvtárat jelölték meg kiemelkedő intézményként, ahol jól érzik magukat, az első helyre tették a művelődés tekintetében. Kollégáimmal lelkesen szerveztük a különböző kulturális programokat, olyan embereket hívtunk meg az élet szinte minden területéről, akiket szeretett (meg)hallgatni a közönség. Arra nagyon ügyeltem, hogy a politikát kizárjam, ne érvényesüljön a programokban a politika, ha mégis volt olyan, akkor azt azonnal leállítottam. A kiállításoknál pedig a kapcsolataim révén sikerült érvényesíteni a kiemelkedő színvonalat. Ahogyan már említettem, nagyon jó barátomnak tarthattam a főiskola óta Wehner Tibor Munkácsy-díjas művészettörténészt, rajta és más barátaimon keresztül hívtuk meg az ország legnívósabb, illetve bizonyos értelemben európai- és világviszonylatban is jelentős művészeket, mint például Kő Pál, Deim Pál, Orosz István, Csíkszentmihályi Róbert, művészileg és emberileg is nagyon kiváló vendégek jöttek. Így jött létre a könyvtár alagsorában Győr egyik legjobb kiállítóhelye, amely kimondottan annak is épült ablakok nélkül (hogy a természetes fény ne törjön meg a kiállítási tárgyakon), tágas volt, rendesen körbe lehetett járni a szobrokat és más műalkotásokat. Persze a politika könnyen be tudott volna ide is gyűrűzni – például amikor a ma már Kossuth-díjas Szmrecsányi Boldizsár jött el kiállítani ‒, de én jobbára inkább konzervatív álláspontot képviselő művészeket hívtam meg, mert az volt az elvem, hogy egy közintézményben ne legyen botrány. Amit viszont meg kellett tanulnunk, hogy bármilyen jót is adhatunk vagy nyújthatunk, arra mindig szervezni kell a közönséget – kivéve, ha győri kiállítóknak rendezünk tárlatot, mert arra tömegek jöttek maguktól is.

Úgy látom, visszagondolva azért nagyon erősen látszik a népművelői tevékenység is a tízéves igazgatói periódusa alatt...

Igazad van, muszáj korrigálnom magamat, mert tényleg úgy tűnik, a könyvtárosság mellett talán valóban bennem volt a népművelői vonal is, így ha visszatérhetnék Gróf Ervin tanár úrhoz, a nagy K mellé lehet, hogy egyúttal nagy N-et kellene írnia. Akkoriban a könyvtárat valahol tudománynak tartottam, a népművelést meg nem nagyon, talán ez is közrejátszott a kezdeti döntésemben. De a városi könyvtárban a kiállításokon túl csináltunk még Nemzeti napokat is a klubhelyiségben, melyek során mindig egy-egy, jobbára távoli országot mutattunk be a kultúráján keresztül, ez valóban az én koncepcióm volt. Az az elképzelés szülte, hogy ne Horvátországot vagy Franciaországot hívjuk vendégnek, hanem menjünk keletre, és ismerjünk meg távoli kultúrákat, egzotikus országokat, mint például Azerbajdzsán, Kazahsztán, Törökország, Kína, Dél-Afrika, Nigéria – olyanokat, ahová kevésbé jut(hat) el a magyar ember.

Igazgatási időszakára esik egy jelentős, úttörő esemény a városban, amely mérföldkövet is jelentett a könyvtár történetében: megrendezésre került az I. Győri Könyvszalon. Hogyan emlékszik vissza erre?

Az ötletet a colmari könyvszalon adta, sokat jártunk ki oda, nagyon jó volt a két város kapcsolata. Rengeteget dolgoztunk aztán a Győri Könyvszalon megteremtésén, de sok beleszólásunk nem volt a programok összeállításába, esetleg csak formális kérdésekben. Viszont azt elmondhatom, hogy a meghívottak kivétel nélkül mind kiváló emberek voltak. Az első időkben – az újdonsága miatt – kiemelt figyelem irányult rá. Kezdetben egy hatalmas sátorban került megrendezésre, és nagy sikert aratott, aztán idővel átkerült a Győri Nemzeti Színház épületébe, még méltóbb körülmények közé. És hogy tényleg meghatározó volt a megteremtése, arra bizonyíték, hogy egyetlen vidéki könyvfesztiválként ma is országos hírű és jelentőségű rendezvény.

Ha röviden kellene válaszolnia, összességében milyen benyomást őriz erről a 10 évről?

Természetesen voltak jó részei is a vezetői pozíciónak, és voltak rosszak is. Amikor minden körülmény adott volt, és „ment a szekér”, akkor igazán jól lehetett éreznie magát az embernek. És ami a lényeg, ez meglátszott az egész intézményen is.

Szilvási Krisztián

A 125 éves a győri könyvtár cikksorozat további részei itt találhatók felsorolva.