Ugye impresszív lista? Kiváló könyvek, holott csak a legismertebbeket válogattam most ide hirtelenjében. Ezek bizony mind Hugo-díjas regények, amely elismerés talán a legnevesebb elnyerhető kitüntetés a tudományos-fantasztikus irodalomban. Ám Hugo-díjas az elmúlt évekből általam már ismertetett Vörösingesek, Az ötödik évszak és a Mellékes igazság is, míg a nagy kedvencemmé avanzsált A koboldcsászár a csaknem ugyanolyan nívós Nebula-díjat zsebelte be a Hugo-jelölés mellé. A fentiek jelzik, hogy ezeket a díjakat nem szokták bármiért odaítélni, ugyanakkor azt hiszem, hogy a 2010-es évek győztesei mégsem lesznek akkora nagyágyúk, mint a kezdésként felsorolt 30.5-es mozsarak... Valahogy az utóbbi időben a sci-fi a fantasy árnyékába szorult, klasszikus űrháborús témákat alig írnak (nem divat), a társadalmi kérdésekre fókuszáló regények meg nem tudnak újat mondani, és csak kakadukként ismételgetik egymás közhelyeit. A sci-fik maradéka pedig elment a cyberpunk irányába, vagy feloldódott a fantasyben. Nagy rajongója vagyok a műfajnak (itt a Top 10-es listám), de mostanában ritkán kapok igazán maradandó élményt tőlük, ám ha mégis, azt rendszerint nem „igazi”, nem „hardcore” sci-fi okozza.

Martha Wells Kritikus rendszerhiba című könyvével már régóta szemeztem, hiszen (igaz, nem regény, hanem novella kategóriában) elnyerte a Hugo- és Nebula-díjakat egyaránt. Ugyanakkor ferde szemekkel sandítottam csak rá, mert több szempontból is gyanús volt. Egyrészt regénynek tűnő magyar kiadása ellenére igencsak vékonyka (nem véletlenül került másik kategóriába). Másrészt olyan – aktuális – zsánert képvisel, amely eddig nem kápráztatott el. Ebben a sci-fi típusban a mesterséges intelligencia kontra ember konfliktus a mozgatórugó. A felvetés már régóta honos a tudományos-fantasztikus irodalomban, és ez a regényecske leginkább a már említett Leckie-féle Mellékes igazsághoz hasonlítható. Főszereplőnk egy kiborg, amely öntudatra ébred. Biztonsági egységként készült, és múltja erősen terhelt, így igyekszik az őrizetére bízott emberek elől eltitkolni, és azt is, hogy voltaképpen immár gondolkodó és érző lény.

A mesterséges intelligencia térhódítása éppen ismét divatos téma a ChatGPT térhódítása óta, olyannyira, hogy még a Mission: Impossible új – egyébként kiváló! ‒ részében is az MI a főellenség (az „Entitás”). Martha Wells saját magát Öldöklőként (angolban Murderbot) definiáló mesterséges lénye naplót vezet, melyben leírja a vele történt eseményeket. Főhősünk sorozatfüggő kiborg, aki nem nagyon tud mit kezdeni kettős identitásával, miközben egy felderítésre küldött csapatot kell megvédenie az ismeretlen és feltérképezetlen bolygón. Bár ez eléggé „scifisnek” tűnhet, a történet sokkal inkább nyomozás egy rejtély kapcsán, mintsem űropera. Az Öldöklőt és védenceit körülölelő világról alig tudunk meg többet annál, hogy pénzéhes cégek irányítják. Ez pedig sokszor ellőt patron, és semmit nem látunk belőle a lapokon.

Az írás terjedelmi korlátai miatt talán érthető, hogy a szereplők sem igazán vannak kibontva kiborgunkat leszámítva – habár rövidebb novellákban is olvastam sokkal jobban bemutatott univerzumokat és szereplőgárdát ‒, és az egész történet voltaképpen utóbbi fejében játszódik. Hősünk egy bizonytalan személyiség, és bár munkájához ért, az emberekhez alig. A kötetnek kétségtelenül van egyfajta fanyar bája. Kissé keserű humort kapunk benne, inkább gúny ez az emberiség felé, és nem igazi nevettető sziporka. Főhősünk látványosan érdektelennek mutatja magát saját magának, és meg akar felelni az érzelemmentes robot képének. Akárcsak Marvin, a paranoid android a Galaxis útikalauz stopposoknakban, végtelenül unja magát, és leginkább csak ki akarja bekkelni a halálig / kikapcsolásig hátralévő éveket. Ha valaki fogékony az ilyen keserédes humorra, akkor szórakoztatónak fogja találni ezeket a részeket.

Összességében az egész mégiscsak vérszegény. Eleve két óra alatt elolvasható a történet, és a cselekmények sem túl grandiózusak vagy bonyolultak. A miértekre nem nagyon kapunk méltó választ, és a megoldás sem túl felemelő. A kisregény alapvetően lezárt és kerek egész, bár később az írónő folytatta sorozatként a gyilkdroid sztoriját. Bevezetésnek elmegy, de bármennyire is próbálom szépíteni, itt mindenképpen egy túlértékelt és túldíjazott kötetről van szó. A konklúzióm ugyanaz, mint mikor egyik haveromat szivatni akarom vitáink során: régen minden jobb volt. Na jó, talán nem minden, de a sci-fi mindenképpen. Jelenleg is az 1951-es Alapítványból készül sorozat, az 1966-os Dűnéből szuperprodukció, és nem véletlenül. Mindegyik alapmű. Martha Wells sorozatából nyilvánvalóan nem lesz olyan klasszikus, amelyhez 50-60 év múlva is visszanyúlnak majd. Ehhez túlságosan jellegtelen, semmitmondó és sovány. Egy röpke szórakozásnak megfelelő, de többet nem érdemes elvárni tőle. Ez nem az a hardcore tu-fa, ami megváltja a világot.

A kötet kiadása ellenben dicséretes, a Fumaxtól tisztességes kötést kapott, és egyéb paraméterei is alapvetően jók. A borító ugyan nem különösebben kiemelkedő (az amerikai kiadásét vették át), de mégiscsak segít elképzelni a biztonsági egységeket. A szöveg magyar fordítása egyszerű és tisztes munka, minden sallang nélkül.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.