Az említett időszakot, illetve a 21. század első tizenhét évét magában foglaló, közel hetven év európai történelmével foglalkozó kötet közvetlen folytatása a szerző korábbi, a két világháború időszakát tárgyaló A pokolba és vissza. Európa 1914-1949 között című könyvének. Az első kötettel kapcsolatban azt írtam, hogy a szerzőnek nem volt könnyű dolga, hiszen Európa történetének egyik legtöbbet vizsgált korszakát kellett úgy összefoglalnia, hogy ha újdonságokat nem is tár az olvasó elé, de legalább a megközelítésben újszerű legyen. A második kötettel kapcsolatban Kershaw – szintén az előszóban – elismeri, hogy összes eddigi könyve közül ennek megírása jelentette a legnagyobb kihívást számára. Ennek elsődleges oka, hogy Európa 1950 utáni történetét korántsem jellemezte az a linearitás, ami az első világháború kirobbanásától a második világháború lezárásáig terjedő időszak vonatkozásában tetten érhető, hanem a szerző szóhasználatával élve egyfajta hullámvasútpályán haladt (erre utal a könyv angol címe is), ahol csavarok és fordulatok, hullámhegyek és hullámvölgyek váltották egymást, nagyszabású átalakulásokra került sor, miközben szinte az egész periódust áthatotta a bizonytalanság. Ennek tükrében a legelső mondatban megfogalmazott gondolat akár légből kapottnak is tűnhetne, de mégsem az, hiszen a hidegháború négy évtizedének néhol pattanásig feszülő momentumaival és a hét évtized nagy drámáival együtt a gazdasági jólét egy olyan szintje köszöntött a kontinensre – és különösen annak nyugati részére –, ami alig pár évtizeddel korábban elképzelhetetlen lett volna.

Ennek az ellentmondásos időszaknak a meghatározó folyamatai vezettek a mai értelemben vett Európa – és a kontinens legtöbb államát magában foglaló Európai Unió – kialakulásához, ami minden belső feszültség és negatív külső hatás ellenére is sokkal egységesebb, mint a történelem során bármikor.

A korszak koherens értelmezésének nehézségein Ian Kershaw az első kötethez hasonló szerkesztési elvet és stílust alkalmazva igyekszik túllépni, az eredmény azonban nem annyira meggyőző, mint A pokolba és vissza esetében. Tizenkét fejezetben tárgyalja az 1950-2017 közötti időszakot, rögtön annak a feszültségnek és megosztottságnak az ismertetésével indítva, ami a hidegháború velejárójaként élesen elválasztotta egymástól Európa nyugati és keleti részét, és amelynek következményei egészen a jelenbe mutatóak. A könyv fő rendezési elve az időrendiség, a fejezetek ezen belül egy-egy nagyobb téma köré épülnek fel, és bár korántsem annyira letisztultak, mint az első kötet tíz fejezete, a vizsgált időszak meghatározó dátumai és az azokhoz kapcsolódó események azért hangsúlyosan megjelennek. Az első fejezet a hidegháborús helyzet kialakulásával és megszilárdulásával foglalkozik, fókuszában az atomfegyverkezés van, a következő kettőben Nyugat-Európa politikai-társadalmi konszolidálódása (ennek egyik fontos eleme a gyarmatbirodalmak felszámolása), illetve a keleti blokk létrehozása, ami negyven éven keresztül de facto két, eltérő fejlődési pályán mozgó Európát eredményezett. A szerző külön fejezeteket szentel a háború utáni gazdasági fellendülésnek és az ebből adódó társadalmi átalakulásnak (4. fejezet), valamint a háború utáni kulturális életnek (5. fejezet). Az ötvenes-hatvanas évek lendületét előbb az 1968-as diáktiltakozások, az ún. nemzedéki lázadás (nyugaton) és a prágai tavaszt követő megtorlás (keleten), majd az 1973-as olajválság és az azt követő recesszió, illetve a hidegháború felerősödése törte meg (6. és 7. fejezet). A nyolcadik fejezet középpontjában a Gorbacsov által meghirdetett peresztrojka és ennek a keleti blokk államaira gyakorolt hatása áll, a kilencediket pedig a kelet-európai rendszerváltásoknak, a német újraegyesítésnek és a Szovjetunió szétesésének – ami egyben a hidegháború lezárását is jelenti – szenteli Kershaw. A tizedik fejezetben szintén a posztszovjet térség kap nagyobb figyelmet, a második világháború utáni időszak egyik legsajnálatosabb eseménysorozata, a Jugoszlávia széteséséhez vezető délszláv háborúk révén. A tizenegyedik fejezet túlmutat a kontinens határain: a 2001. szeptember 11-i terrortámadások és annak következményei, a globalizációból és az EU bővítéséből adódó kihívások a fő témák, de egy rövid alfejezetben Putyin hatalomra jutása és az ukrajnai „narancsszínű forradalom” is terítékre kerül. Ezek mintegy előrevetítik a zárófejezet témáit is: 2008-as globális pénzügyi és gazdasági válság, a migrációs válság, az iszlám gyökerű terrorfenyegetettség, Oroszország 2014-es ukrajnai agressziója és a Brexit. Bár Kershaw szerint a második világháborút követő hetven évben „Európa drámaian megváltozott”, a demokráciák kontinensévé lett – ahol a konfliktusok megoldásában a fegyveres erő alkalmazása helyett a kooperáció és a tárgyalás jelenti az alapot –, és a világon szinte egyedülálló jólétre tett szert, a kontinens jövőjét valószínűleg a későbbiekben is a hullámvasút-effektus fogja meghatározni. Ahogy az utószóban írja „az egyetlen bizonyosság a bizonytalanság.” Ha ehhez hozzávesszük azokat a kihívásokat, amelyekkel a könyv lezárása óta eltelt szűk öt évben szembesült Európa (COVID19-járvány, ukrajnai háború, energiaválság), a szerző szavai talán még inkább értelmet nyernek.

Az Európa globális története 1950-2017 önálló könyvként is olvasható, én viszont mindenképpen ajánlom az előzménykötet elolvasását is, hiszen a 20. század ötvenes éveitől kezdődő eseményeket és folyamatokat nehéz lenne maradéktalanul megérteni a két világháború által közrezárt korszak ismerete nélkül. A két könyv egy nagyobb munka két szervesen összefüggő része, ami nemcsak a bennük tárgyalt témák közötti szoros összefonódásban nyilvánul meg, hanem a hasonló felépítésben és az elbeszélés stílusában is. Az első kötethez hasonlóan a második is olvasmányos, szinte regényszerű, de tömény, információgazdag formában van megírva, nincsenek szerzői láb- vagy végjegyzetek – dicsérendők ugyanakkor a magyar szerkesztő által egy-egy eseményhez lábjegyzetben hozzáfűzött kiegészítések, pontosítások, amelyek segítenek hitelesebbé tenni a leírtakat –, és konkrét bibliográfiai hivatkozások sem. Van viszont egy harminc oldalas válogatott irodalomjegyzék zömében nyugati szerzők műveiből, és egy közel ötven oldalas név- és tárgymutató – ezek segíthetnek nemcsak jobban eligazodni a könyvben, hanem az egyes témákban való elmélyülésben is. A fejezeteken belül egy-egy pár oldalas felvezetőt követően hosszabb-rövidebb, az adott fejezet központi témájához kapcsolódó tematikus blokkok követik egymást. Ezek általában egy-egy esemény köré épülnek fel, de a konkrét adatokon és információkon túl inkább a politikai-gazdasági összefüggések, valamint az egyes országok társadalmaira gyakorolt hatások vannak előtérben, ugyanakkor viszont az első kötet kapcsán általam kiemelt mikroszintű, az egyének szintjén történő megközelítés (személyes beszámolók, visszaemlékezések) itt hiányzik.

A könyvben ugyanúgy tetten érhető az első kötet kapcsán is említett Nyugat-Európa-centrikusság: a legtöbb eseményt elsősorban a nagyobb nyugat-európai államok (Nagy-Britannia, Németország, Franciaország és Olaszország) szemszögéből tárgyalja részletesen, a többi országra pedig csak viszonylag ritkán jut pár bekezdésnél hosszabb rész. A hidegháború jellegzetességeiből adódóan azonban a keleti blokk nagyobb figyelmet kap, mint az első kötetben, és jóllehet itt is egy nagyhatalom, Szovjetunió / Oroszország van a középpontban, a térség néhány kisebb állama is gyakrabban kerül előtérbe egy-egy esemény kapcsán: itt Lengyelországot (az 1956-os események, valamint a Szolidaritás mozgalom nyolcvanas évekbeli tevékenysége), NDK-t (a berlini fal megépülése), Csehszlovákiát (az 1968-as prágai tavasz) és Jugoszláviát (a titói különutas politika, majd a délszláv háborúk) érdemes kiemelni. Magyarország esetében az 1956-os forradalom kapja a legnagyobb figyelmet, ami nagyjából négy-öt egymást követő oldalt jelent a könyvben.

Ian Kershaw 2018-as munkája az első kötethez hasonlóan alapos és átfogó történelmi szintézis, de ahhoz viszonyítva talán még inkább megvannak a maga korlátai és hiányosságai. A témakezelést tekintve korántsem annyira koherens, mint az első kötet; ez nyilván a vizsgált korszak korábban említett sajátosságaiból is adódik. Amiben nekem leginkább hiányérzetem volt, az az európai integrációs folyamat tematizálása: ez a kérdés túlságosan is szétaprózódik és feloldódik az egyes fejezetek témáiban, és elsikkad az a gondolat, ami azt lenne hivatott boncolgatni, hogy mi biztosítja ennek az európaiságnak a valódi alapját, az összetartó erejét, és hogyan próbál megbirkózni az őt érő kihívásokkal, amelyek nem kis mértékben a kelet-európai bővítésből adódnak. Miközben az elmúlt hetven év európai történelmének talán éppen az integráció jelenti a legnagyobb eredményét.

A könyv alapvetően egy leíró, és kevésbé elemző-értelmező munka, amelyben túl nagy hangsúlyt kapnak a politika- és társadalomtörténeti részek, és arányaiban kevesebbet foglalkozik a gazdaság, a kultúra és a technológiai fejlődés kérdéseivel, mint amennyire ezeknek létjogosultsága lenne a globalizáció kontextusában. Azt természetesen itt is el kell ismerni, hogy nem könnyű feladat 600 oldalba sűrítve hét igencsak mozgalmas évtized eseményei között megtalálni azt az egyensúlyt, ami minden olvasói igényt képes kielégíteni. Mint ahogy az is tény, hogy bármekkora irodalma is van ennek a korszaknak, a történések egy része még annyira friss, annyira kevés idő volt a leülepedéshez, hogy történeti távlatokban mérhető tanulságokat nehéz levonni belőlük, a tisztánlátást pedig a személyesen átélt események szubjektív interpretálása is nehezíti.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com