Otthonának skandináv könyvtárak hangulatát idéző nagy ablakos, világos előtérben beszélgetünk Gabi nénivel, aki az idén, szeptember 21-én lesz 90 éves. A kertre néző ablakokon át zavartalanul gyönyörködhetünk a virágokban, figyelhetjük a cicákat. Közben az emlékek ösvényén időutazást teszünk.

Nagyon mozgalmas időszakban élt, de ő mindig járta a maga útját. Energikussága ma is meglepő, egyszerűen nem olyan a természete, hogy elüljön (ezt ő mondja). Akkor járt egyetemre, amikor a világháború után kezdett a könyvtárügy kialakulni Magyarországon. Megszülettek a megyei könyvtárak, létesültek járásiak, aztán jött '56. Sok dologban úttörő volt, akkor, amikor nem nagyon lehetett egyéni ötleteket véghez vinni. Van, aminek csak jóval később érkezett el az ideje, de ami megvalósult, annak most örül.

1933-ban születtél Balatonberényben, hogyan vezetett az utad Győrbe?

Apám vasutas volt, úgyhogy már gyerekkoromtól megszoktam a vándorló életet. Balatonberény után Marcali, Somogyszob, Nagyatád, Kéthely, Balatonmária lettek a gyerekkorom helyszínei.

Nehéz ma már elképzelni olyan időt, amikor még nem volt könnyű könyvhöz jutni, vagy nem volt olyan nagy választék, mint manapság. Te hogyan váltál olvasóvá?

Az én időmben a könyv volt a művelődés egyetlen forrása, esetleg a film volt elérhető. Különösen gyerekkorban még csak baráti úton szereztük be olvasmányainkat. Nagy becsülete volt a könyvszerzőnek – írta egyszer Galgóczi Erzsébet. A városi iskolákban üveges szekrényekben már tartottak könyveket. Én is a nagyatádi elemi (zárda) iskola könyvtárából vettem ki az elsőt. Népmesékre, Benedek Elek írásaira emlékszem. Otthon anyám olvasott, de csak filléres és vallásos tárgyú írásokat. Emlékszem, a testvérem a csurgói gimnáziumból Jókai Fráter Györgyét hozta ki, ezt olvastuk a front alatt. A „harmadik vonalban” éltünk, a németek felőli oldalon 3 hónapig. Később, amikor már Balatonmárián laktunk, két könyvforrásra is ráakadtam. Egyik ponyvaregényekből állt, a másik magyar klasszikusokból, mint Vörösmarty, Gárdonyi vagy Madách Az ember tragédiája Zichy Mihály illusztrációival. (Tabi könyvtárosként még találkoztam Zichy Mihály unokájával, aki a Zala nevű faluban, a kastélyukban volt falusi könyvtáros. Ott őrizték Zichy kaukázusi gyűjteményét is.) Balatonmárián még nem volt villany, csak petróleumlámpa, de akkor is szerettem olvasni, mindig találtam kedvemre valót. Később az ifjúsági házba is telepítettek egy könyvszekrényt, onnan Zola Rómáját és Victor Hugo regényeit olvastam. Akkoriban a vasutas családok már taníttatták az arra érdemes gyerekeiket. Az ikertestvéremmel mi is jól tanultunk, nekem a könyvtáros pályára nyílt lehetőségem.

Később valóra is vált ez az elképzelés, olyannyira, hogy egész életedet könyvek között, az olvasók szolgálatában töltötted. Hogyan indult a pályafutásod?

32 évet dolgoztam könyvtárosként. Az ELTE könyvtár szakán végeztem, 1956 júliusában kezdtem Kaposváron. Egy év gyakorlat után lehetett államvizsgázni. Minden munkakörben dolgoztam, feldolgozóként a forradalomig, ezután módszertanosként, később a helyi részlegben olvasószolgálatos lettem. Minden területet a gyakorlatban is megismertem. Amikor a Somogy megyei járások könyvtárvezetői (így a tabi is) disszidáltak, jelentkeztem, így kerültem Tabra, ahol új művelődési ház épült, benne járási könyvtárral. 1958 decemberétől 1960 szeptember végéig vezetőként tevékenykedtem, megismertem a kapcsolattartás menetét, aminek később is nagy hasznát vettem. Voltak évfolyamtársaim a minisztériumban, az ő közreműködésükkel könnyen tudtam helyet változtatni, ajánlólevélnek számított az is, ha valaki Somogyból érkezik. Végül is a Pest Megyei Könyvtárba jelentkeztem, de nem ide, hanem a Szentendrei Járási Könyvtárba vettek fel vezetőnek. Hét évet töltöttem itt, és kiteljesedett a könyvtárosi munkám. Volt alkalmam például szakmai lapokban publikálni, leírni a közművelődési könyvtárak általam megismert problémáit. 1962-ben írtam egy meglehetősen újdonságnak számító cikket Olvasnak-e 17 éves korukban a gyermekolvasóink? címmel, amelyben nemcsak a tényeket állapítottam meg, hanem javaslatot is tettem arra, mi a kiút az olvasók megtartására és szervezésére. Kicsit mindig is újító voltam. Munkahely szempontjából életem legjobb szakaszának tartom ezt az időszakot, ami a könyvtárat körülölelő társadalmi közeg miatt is így volt, gondolok itt a képzőművészekre, a környező községben letelepedett írókra, vagy a Budapest közelsége miatt elérhető lehetőségekre is. Ahogy egy amerikai színésztől olvastam, nem mindegy, hány moziba nem megyek el.

Milyen nehézségekkel kellett akkoriban megküzdeni?

Sok probléma volt, röviden arra törekedtem, hogy a könyvtár épülete, berendezése olyan legyen, hogy az olvasók szívesen látogassák, legyen elég könyv számukra, hogy tudjanak miből választani, hiszen a könyvpiac szegényesebb volt. Ha kaptunk könyvet, akkor legyen hova tenni. A másik, örök feladat pedig az olvasók szervezése. Mindez folyamatos körforgásban zajlott. Egy járási könyvtárvezetőnek nemcsak a kisváros, hanem a falvak intézményeit is színvonalassá kellett tennie. Olyan helyeken is csináltunk könyvtárat Somogy megyében, ahová naponta csak egy buszjárat ment oda és egy vissza, ezért előfordult, hogy sokat kellett gyalogolni. Ilyen még a Szentendrei járásban, a főváros közelében is volt. Emlékszem, egyszer – munkaügyben – télen, a nagy hóban végiggyalogoltuk a Szentendrei-szigetet.

Milyen utat találtál az olvasók szervezésére, megtartására?

Ez központi elvárás volt, a járási könyvtárvezetőknek országos értekezletet tartottak Budapesten. Sinay Jenő, aki akkor Mosonmagyaróváron volt, de lehet, hogy már Győrben, intő példaként említette azt az egyik könyvtárost, aki ezt úgy oldotta meg, hogy kiment a temetőbe, és összeírta a halottakat. Nálunk Tabon az egyik könyvtáros más utat választott. Összeszedett egy kosár kötetet, elment a megfelelő helyre agitálni, kikölcsönözte az olvasnivalót, aztán később visszament és összeszedte. Tulajdonképpen ez egy nagyon jól működő forma volt. Erőltetni nem lehet az olvasást, és azt sem lehet tudni, hogy valakiből mikor lesz olvasó, ezért az erre való nevelés mindig aktuális. Falun nem nagyon akartak olvasni az emberek, ezért kellett kitalálni valamit, aki meg olvasott volna, esetleg komolyabbakat, mint én, annak meg nem nagyon volt hová menni.

1962-ben jutottam el odáig, hogy borzasztóan untam már, hogy mindig ugyanazzal nyaggatják az embert. Akkoriban divat volt felméréseket csinálni, mi is végeztünk ilyet négy faluban. Az akkori viszonyoknak megfelelően jól körüljártam a problémát, amiket le is írtam. Az előbb említett cikkemben tett javaslataimat egyébként ki is próbáltam. Először egy szigetmonostori iskolában, ahol két párhuzamosan induló első osztály egyikében hetente egyszer könyvkölcsönzési órát tartott a tanító néni. Ehhez én válogattam könyveket, az osztályban helyeztük el, és mire félévre megismerték a tanulók a betűket, meg tudták tanulni a könyv címét és szerzőjének a nevét, de magánszorgalomból verseket is. Nagy sikere volt, az év végén a párhuzamos osztály tanulóinak olvasási szintjét messze felülmúlták. A második osztályt is elkezdtük, de én közben elköltöztem, sajnos a mai napig nem tudom, hogy folytatták-e a „kísérletet” a nyolcadik osztályig, mert végig kidolgoztam. Itt, Győrben is kamatoztattam a tapasztalataimat a gyermekkönyvtárban, azzal a különbséggel, hogy itt a tanulókat vittük el oda. A Radnóti iskola diákjai rendszeresen látogattak hozzánk, Kajos Lászlóné gyermekkönyvtáros fogadta őket. Később, amikor a sorsom úgy hozta, hogy Ménfőcsanakon lettem könyvtáros, akkor a kis elsősöket, a kisfiam osztályát is elhoztam ide, sajnos nem lett folytatása, másfelé szólított az élet.

Szentendréről végül hogyan kerültél Győrbe?

Családi ok miatt költöztem, férjhez mentem Ménfőcsanakra. Korábbi munkahelyeimen albérletben laktam, lakásra semmi kilátásom nem volt egyik helyen sem, másrészt a férjem nem kapott állást, és nem is akart elmenni máshova. Így lettem Horváth Gabriellából Galgóczi Károlyné, és itt élek immár 56 éve. Kezdtem a Kisfaludy Károly Megyei Könyvtárban, egy évig főkönyvtárosi beosztásban, ezután lettem a Városi Könyvtár vezetője 1968-tól 1974-ig, ebből két és fél évig gyesen voltam, és egy évig a ménfőcsanaki könyvtárban dolgoztam, ahogy most a munkakönyvemből olvasom.

1974-ben nekem mennem kellett a vezetői pozícióból – én voltam a gyenge pont, kellett másnak a hely, de ahelyett, hogy egyenesen megmondták volna, mi a helyzet, a váltást fájdalmasan csinálták. Az volt a vélemény, hogy kétgyermekes nő nem való vezetőnek. Tőlem is megkérdezték, hogy akarok-e még szülni. Biztosítottam, hogy nem akarok, de a sorsom úgy hozta, hogy jelentkezett a lányom. Koraszülött lett, és ezt az akkori helyzet idézte elő. Eldöntött tény volt ugyanis, hogy a Radó-szigeten álló épületet (KIOSZK) lebontják, csak éppen én nem tudtam róla. Elmentem a tanácsi illetékeshez, hogy elmondjam az érveimet. Egész délelőtt vártam rá, kellően fel voltam dúlva, ezért berontottam az irodába. Erre ő megmondta, mi a véleménye a zavarásról, és hogy szerencsém van, hogy terhes vagyok, mert különben komolyabb következménye is lehetne az ügynek. Mire estére hazaértem, megkezdődött a szülés, másnap hajnalban megszületett a lányom. Végül is döntenem kellett, hogy vezető leszek-e vagy családanya. Én az utóbbi mellett döntöttem, és nem bántam meg.

1974-ben visszakerültem a megyei könyvtárba feldolgozó könyvtárosnak, egészen 1988-ig, a nyugdíjazásomig. Ezután is dolgoztam, egy év múlva 4 órába visszamentem a megyei könyvtárba a régi beosztásomba helyettesíteni. 1991-től ismét Ménfőcsanakon dolgoztam 2009 júniusáig, 18 évig mint gyűjteménykezelő a Galgóczi Erzsébet emlékszobában. Tehát a munkaviszonyom 76 éves koromig, az egy évet leszámítva 51 évig tartott. 39 éve vagyok nyugdíjas, és csak azért nem ráfizetés ez a nyugdíjalapnak, mert volt idő, mikor a nyugdíjat is beszámították az adóba.

Galgóczi Erzsébet írónő (középen) látogatása a Kisfaludy Károly Könyvtárban 1976-ban, balról Galgóczi Károlyné, jobbról Pernesz Gyula igazgató (forrás: DRKPK gyűjteménye)

Mire emlékszel szívesen a győri évekből?

Eleinte nagyon hiányzott minden, ami megvolt Szentendrén, de feltaláltam magam. Legjobban feldolgozóként szerettem a megyeiben. Az itt szerzett ismereteimnek később nyugdíjas koromban vettem nagy hasznát gyűjteménykezelőként a Galgóczi Erzsébet emlékszobában, ahol tulajdonképpen „szabad kezet kaptam”. A céljaim elérése vezérelt, sokat dolgoztam, újra elkezdtem írni. Egyrészt Galgóczi Erzsébet munkássága, elsősorban írásainak a gyökere, másrészt a helyismeret érdekelt. Mindkét témában jelentek meg írásaim a Hegyalja és a Világosvár c. helyi újságokban, valamint a Műhely c. folyóiratban. (Összesen 90 címet tartalmaz a bibliográfia.) 2009-ben sztrókot kaptam, és ezután már semmiféle munkaviszonyom nem volt, a felszabaduló időmben két könyvben foglaltam össze az addig összegyűjtött dokumentumokat: Az író faluja Ménfőcsanak 1945-1970. Galgóczi Erzsébet riportjai és Krónika a községi jegyzőkönyvek alapján (Győr, 2010), és Ménfő 1044-1934. Dokumentumok (Győr-Ménfőcsanak, 2018), de az írás számomra gyógyír is volt.

Városi könyvtárként legtöbben a Herman Ottó utcai épületet ismerik, amely Mezei György igazgatása alatt, 1981-ben épült. Korábban, amikor vezetőként igazgattad az intézményt, hol, hogyan képzeljük el a városi könyvtárat?

Ebből az időből megőriztem egy kiadványt, amelyet 1969-ben készítettem. Ez egy 6 lapos füzetecske, id. Rácz Endre fényképeivel, a Győr-Sopron megyei nyomda készítette. A városi fiókkönyvtárak kornak megfelelő, színvonalas helyiségeit mutatja: Központi Gyermekkönyvtár, Központi Ifjúsági Könyvtár, Nádorvárosi kerületi könyvtár, Győrszigeti kerületi könyvtár, Szabadhegyi kerületi könyvtár, Gorkij-városi kerületi könyvtár. Klubkönyvtárak is működtek Bácsán, Kisbácsán, Pinnyéden, Kismegyeren, Likócson. Olvashatjuk a kölcsönzési időket és a kiadvány első oldalán a következő szöveget: „A Magyar Népköztársaság biztosítja a dolgozóinak a művelődéshez való jogát. (A Magyar Népköztársaság Alkotmánya 48 §) A Magyar Népköztársaság ezt jogot a könyvtárak fenntartásával is megvalósítja. ÉL ÖN EZZEL A JOGÁVAL? Könyvtáraink a város minden kerületében megtalálhatók! VÁRUNK MINDEN GYŐRI LAKOST!” Nem mondhatnám, hogy a főnökeim között sikere volt, de jó, hogy most megnézhetjük.

Néhány oldal az említett prospektusból

Úgy emlékszem, a 60-as években indult el fiókkönyvtárak alapítására törekvés. A győrieket a megyei könyvtár létesítette, ebben nekem nem volt szerepem, én már készen kaptam őket. A Szent István úton volt a központ, de azt lebontották, társasház épült a helyén. A Buda utcában egy emeleti lakásba került át, itt folyt a feldolgozás, innen szállították ki a könyveket a fiókokba. Győrben – ahogy a füzetből is kiderül – a kerületi (fiók)könyvtárak korszerűek voltak, de a központ mostoha körülmények között működött. Akkoriban már építették Adyvárost, könyvtárat is terveztek az Ifjúság körúton, ide költözött később a városi könyvtárak központja. A pénzügyi osztály vezetője később megmutatta a városrész további terveit, amely tartalmazta egy központi könyvtár épületét is. Ez épült fel 1981-ben, olvastam, hogy mostanában korszerűsítették. Örömmel látom, hogy most Győrben a könyvtárügy együtt halad a kor kihívásaival. Kizárólag könyvtári célú épületek már a 60-as években is létesültek. Akkor már lehetett külföldi tanulmányutakra menni, főleg az angol példát vették át, és jól együtt tudtak haladni a korral. Én a miskolci megyeiben jártam, ahol csupa üveg volt minden, olyan modern volt. Itt Győrben Mezei György volt a szakember, nagyon jó kapcsolatrendszerrel, mindenkit ismert, aki számított. Nekem nehéz volt vele együtt dolgozni, mert én a saját fejem után mentem.

Sokszor voltál kezdeményező, újító a szakmában?

Mindig voltak ötleteim, és amennyire lehetett, ezeket meg is valósítottam. Mindig nagyon független voltam, és nem nagyon kértem ki mások véleményét, ami az egyik legfőbb hibám. Szentendrén nagyon jó kapcsolatom volt a képzőművészekkel (Balogh László, Szántó Tibor stb.), velük csináltattam grafikákat különböző prospektusokba, cserébe a Váci utcán az idegennyelvű könyvesboltban válogathattak a maradék könyvekből. A helyi könyvtár emblémáját Balogh László festőművész készítette, ami borítékon is szerepelt (a címlapfotón a kis kép jobb oldalon). Ezért a borítékért az egyhavi fizetésem ötven százalékára megbüntettek. Úgy emlékszem, újévi üdvözletet küldtünk szét ebben az olvasóinknak. Akkoriban ez egyáltalán nem volt jellemző, manapság már teljesen bevett szokás. Amikor ennyire önálló voltam, nem nézték jó szemmel. Olyan vad ötletem is volt, hogy a vonaton az étkezőkocsik mintájára könyvtárkocsi is közlekedjen, vagy legalább a pályaudvar mellett legyen könyvtár is.

Zárszó: Gabi néni tanárnő is lehetett volna, de ahogy ő mondja, nem voltak jó élményei az iskolával kapcsolatban. Korán észrevette a társadalmi különbségekből adódó visszásságokat is, melyekre mindig is érzékeny volt. Azt meséli, hogy akkor úgy fogalmaztak, hogy a parasztság jutalomként kapta a fáradságos munkájáért, hogy művelődhet. Könyvtárosnak lenni pedig modern dolognak számított.

Mostanában, ha kedve adódik és jól bírja magát, memoárt ír, nem szánja senkinek, talán csak az unokáknak.

SzaSzi
Fotók: Nagy Vilmos (1-2. kép)

A 125 éves a győri könyvtár cikksorozat további részei itt találhatók felsorolva.