Bereményi Géza Vadnai Bébije az önpusztító szenvedély regénye. Varga Tibor jogtörténész szokta mondogatni az előadásain, miszerint a mai világgal az az egyik legnagyobb baj, hogy az érzelem, az értelem és érzékiség fogalmakat meg sem próbáljuk egy vágányra terelni és egy személyben felfedezni, holott önmagukban külön-külön ezek a fogalmak életveszélyesek. Mindegyik nagyon fontos, de ha az egyik uralkodik rajtunk, akkor pusztító erővel bírnak felettünk. Ráadásul önmagukban nem értékek, pozitív vagy negatív voltukat az határozza meg, hogy kire vagy mire irányulnak. Jó dolgot szeretni egyszerre élvezetes és hasznos, de valami rosszhoz, károshoz vonzódni ördögi tud lenni, gondoljunk csak a bántalmazó, „se veled, se nélküled” kapcsolatokra! A pokol – ahogy Amorth atya írta – nem egy hely, hanem egy állapot. A „káros szenvedély” szóösszetétel sem véletlenül jött létre nyelvünkben, hiszen elszenvedője rajong valamiért, ami elpusztítja, roncsolja őt és környezetét. Mégsem tudja legyőzni szenvedélyét, mivel az erősebb nála.

A kötet erős karakterekkel bír (bár nem sok kimunkálttal), akiknek sorsa érdekes számunkra, és tudni akarjuk a titkot, ami összeköti őket. Címszereplőnk Vadnai Éva, aki mindenkinek csak „Bébi”, egy néhai gazdag örökösnő, s egyben afféle végzet asszonya a bohém budapesti éjszakában, a 40-es évek legelején. Az olvasó aligha fogja megszeretni. Csodálni? Talán. Utálni? Bizonyosan. Vadnai tiltott szerelme tárgyát rajongásig imádja, feltétel nélkül. Ugyanakkor teljesen moral insanity, lépéseinek következményei, vagy másokra gyakorolt hatása nem játszik szerepet döntéseiben. Megéli az életet, teljes tűzzel, önfelemésztő módon. Környezetének gyenge férfijait kihasználja (ez mondjuk kölcsönös), mivel vonzódnak hozzá, mint lámpáshoz az éjjeli lepkék, még ha éget is a közelsége.

A kötet igazi főszereplője mégsem Éva, hanem gyermeke, a 70-es évekbeli roncsvilágban vegetáló alak, Halász János, alias Doxa. Doxa származása az a gordiuszi csomó, amelynek átvágására mesélőnk, Dobrovics „Mohó” Péter vállalkozik. Régi poén volt a létező szocializmus idején, hogy „a magyar értelmiség előtt két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik pedig nem járható”. A regény mesélője és főszereplője ennek megfelelően egyaránt a járhatatlan önpusztítás és alkoholizmus útján gyalogol kocsmától kocsmáig, és tüntetően olcsó borba fojtja világfájdalmát. Dobrovics éppen befutóban lévő író – titkolja is a „törzs” előtt ‒, aki talán impulzusokat keres az íráshoz, és ezt Doxában és kocsmabeli társaiban véli felfedezni.

A nyomozás – mert a regény voltaképpen az – Doxa édesapja után a múltba visz el minket, a németek és szovjetek által fenyegetett 40-es évekbeli Budapestre. A regény tehát két idősíkon zajlik: anyák és fiúk szemén át látunk két különböző Budapestet, még ha az épületek nem is változtak. Egy veszélyességében is életteli, bohém, önpusztító metropoliszt ismerünk meg, amit egy unalmas, kelkáposztaszagú, kocsmákkal és igazoltatásokkal teli szürke főváros vált le a szemünk előtt. Dobrovics a másodikban él és az első vonzza, miközben kikérdezi az életük delén már jócskán túljutott egykori bohémokat, elsősorban Vadnai Bébit.

Dobrovicsot elvarázsolja az a 40-es évek eleji vad és féktelen világ, amely ugyan elpusztult, de mégis szögesen más, mint a hitvány, jelentéktelen jelene, és minden alávalósága mellett is meglátja a múltban a nagyságot, mert akkor még igazán éltek egyesek, ha vadul és következményeikben pokolian is. Azon túl, hogy családja titkos történetében kapirgál, valami mást is keres, olyat, amiért érdemes volt akkoriban élni vagy meghalni. Van-e ilyen a jelenben? Van-e értelme a múltat ismerni? Hány generációra hatnak ki a hibás döntéseink? Megérthetjük-e a korábban élt emberek világképét? Nehéz kérdések. Az sem lenne igazságos, ha tagadnánk: az apák és anyák döntései kihatnak a gyerekre, ugyanakkor ez nem predesztinál semmire, a döntéseiket ők is meghozzák, és a hátrányos kiinduló állapot nem lehet hivatkozási alap minden jelenbeli kudarcra. Hozott anyagból dolgozunk, de mi dolgozunk.

A regény olyan értelemben is aktuális, hogy a generációs szakadék, amely a 40-es és 70-es évek fiatalsága között fennállt, ma is visszaköszön, hiszen a ma huszonéves fiatalok szülei a 90-es években voltak fiatalok, egy digitalizációtól és zsebben hordott számítógépektől még mentes világban. Más világ volt, vitán felül áll. Ám pont ezért igyekezzünk megérteni egymás problémáit, és addig beszéltessük az „ősöket”, ameddig módunkban áll! Az évek gyorsan elszaladnak...

Hazugság lenne részemről, ha a regényt cselekményekben gazdag kötetként próbálnám eladni, mert a történés valójában kevés. Itt a hangulat és a „nyomozás” az érdekes, meg a szöveg. Ha a kötet olyan nyelvi leleményekben nem is tobzódik, mint egy-egy Cseh Tamásnak írt dalszöveg, azért Bereményi regénye kellően ízes olvasmány. Azt sem lehet nem észrevenni, hogy a szerző saját életéből merített, igencsak bőségesen. Mindent egybevetve, mindenképpen kellemes és elgondolkodtató olvasmányt kaptam, amely kiváló korjellemző próza is egyben.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.