Az élet lassan visszatér a jól ismert kerékvágásba, és bár mindenki sejti, hogy valójában sohasem lesz már úgy, mint azelőtt, senki sem beszél róla, és a társadalom egésze szinte kényszeredetten törekszik arra, hogy ezt a hiábavaló látszatot fenntartsa. A háború végét és a győzelmet egy nagyszabású parádé koronázza meg, emberek ezrei tolonganak Moszkva utcáin, ujjongva és megrészegülten ünnepelve – szó szerint és képletesen is. Ebben a zűrzavarban azonban lövések dördülnek; egy fiú és egy lány az áldozat, mindketten a 801-es számú Állami Iskola diákjai, magas rangú politikusok gyermekei.

Amikor Benya Golden az orosz sztyeppén menetelt Sztálin büntetőosztagában, nem remélte, hogy életében lesz még öröm és élvezet. Most azonban álmai munkáját végzi, irodalmat tanít a 801-es számú Állami Iskolában. A diákok imádják az óráit, mert szenvedélyesen és ihletetten beszél Puskinról és az életnél is értékesebbnek kikiáltott szerelemről. Talán az ő hatására, talán fiatal és vágyakozó szívük hatására, a diákok egy titkos társaságot alapítanak, és verseket olvasnak a szerelemről. Az ilyenfajta érzelmi elragadtatások nem részesülnek kedvező fogadtatásban egy olyan világban, ahol az ellenőrzés és a fegyelem az úr. A gyerekek viszont nem törődnek ezzel, és közülük ketten most halottak.

Simon Sebag Montefiore Moszkva-trilógiájának (Szásenyka; Vöröslő ég a Don felett) harmadik, befejező kötete ezekkel a képsorokkal nyit. Rögtön a gyilkosság után heteket ugrunk vissza az időben, a szerzőtől már megszokott időutazást élvezhetjük. Megtudunk pár gondolatot az előzményekről, a gyerekekről, a családjukról, szüleikről és az egymással való kapcsolatukról, miközben lassan kibontakozik előttünk a történelmi és politikai háttér, valamint a mindent meghatározó Sztálin alakja is. A regény főhősének kilétét nehéz meghatározni, mivel több szereplő is hasonló figyelmet kap a történet során, így azt is mondhatjuk, hogy a főszereplő maga az élet, amely mindig megmutatja a maga jellegzetes vonásait, a körülmények függvényében vagy éppen azoktól függetlenül.

A cselekmény bonyodalma a két fiatal halálával kezdődik, és felfedi a kommunista típusú államvezetés számos jellegzetes vonását. A Párt ugyanis annyira félti saját helyzetét, hogy mindenben és mindenkiben kétkedik, és mindent elkövet, hogy megdönthetetlenségét bizonyítsa és biztosítsa. Így történhet meg, hogy a gyerekek ártatlan kis tréfája halálosan komoly helyzetté vagy félreértéssé dagad, belekeverve a szülőket és tanárokat, fenyegetve a társadalmi helyzetüket, biztonságukat, és adott esetben az életüket is. Kezdetét veszi a „gyerekek pere”, itt tanúi lehetünk mindannak a kegyetlenkedő, abszurd, félelemmel átitatott magatartásnak, amely nem kíméli a kisgyerekek lelki világát, ártatlanságát sem. Ebben a groteszk, feje tetejére állított világban minden az éjszaka leple alatt történik (erre utalhat a regény címe is), a kihallgatások és kínzások rendszerint éjfél után kezdődnek és hajnalban érnek véget, hogy a nappali világban senki se láthasson semmit abból, ami történt. Szánalomra méltó a gyerekekkel elkövetett tortúrák sorozata, de annál is szánnivalóbb a hatalmi játszma, a hatalom kétségbeesett védelmének álarca. Már maguk a vezetők is mintha kezdenének becsavarodni, és mintha állandóan azt kérdezgetnék maguktól egy bizonyosnak vélt tényállás kapcsán, hogy vajon nem tévedtek-e mindvégig?

Üdítő látni, hogy az örök érvényű törvényszerűségek, amelyek az életet érzelmi síkon működtetik, áttűnnek még ezen a feszes, korlátolt és hazug világon is, a barátság, az igazsághoz való ragaszkodás, a családi kötelékek és a szeretet a legszigorúbb ellenőrzés közepette is láthatóvá válik. A veszteségek persze nem kerülhetők el, a sorsok alakulása mégis annyira emberi, hogy mindenképpen megérint. A szerelem is mindig jelen van, bár néha teljesen más arcát mutatja, mint amit reméltek tőle.

Az Éjszaka Moszkvában a Moszkva-trilógia talán legérzelmesebb kötete, sokkal inkább szól a szeretetről, összetartozásról, áldozatkészségről, mint a hatalomról és arról a korról, amelyben játszódik. A regénynek természetesen történelmi vonatkozása is van; meglehetősen pontosan adja vissza a Legfelsőbb Tanács és a Központi Bizottság teljes uralomra törő politikája által meghatározott hangulatot. Sztálin ugyanis végig kettős játszmát játszott, szemet hunyt kedvenc alattvalóinak kihágásai és bizarr kedvtelései felett, de azért titokban adatokat gyűjtött róluk, hogy alkalomadtán felhasználhassa ezeket ellenük. Ezért ebben a világban senki sem bízhatott igazán a másikban, és sose lehetett tudni, hogy mi minden bujkált egy álságos mosoly mögött. Az, hogy valaki ma vezető helyzetben volt, nem jelentette azt, hogy másnap nem a rácsok mögött ébredt.

A befejező részben a szerző szépen ívelve kerekíti a történetet, valahogy az az érzése az olvasónak, hogy minden a helyére kerül, pedig cseppet sem ideális az események alakulása. Van a regény végén egy feloldás, az lehet az érzésünk, hogy a dolgok úgy voltak jól, ahogy voltak. Aztán van egy pont, ahol a múlt összeér a jelennel, ahol Szerafima, Andrej, Herkules és mások életútja ismét összefonódik, hogy a megbocsájtásnak és a kiengesztelésnek adjon helyet. Az, hogy a könyv egy trilógia része, csak abban nyilvánul meg, hogy néhol utalás történik egyes szereplők korábbi életére, de ez annyira jelentéktelen súlyú, hogy a regény önálló kötetként is olvasható. Érdekes azonban úgy olvasni, hogy közben már „ismerjük” az adott szereplőt, és sokat tudunk róla, mint például Benya Goldenről. Ettől kissé más színezetet, más megértést találunk magunkban az olvasás során. Montefiore regénye amúgy szinte teljes mértékben fikció, de vannak történelmileg hiteles szereplői is, főként a politikai elit tagjai között. A „gyerekek pere” szintén egy létező esemény feldolgozása, a szerző azonban helyenként változatott a történelmi tényeken a regény javára.

Simon Sebag Montefiore elismert, számos díjjal kitüntetett történész, akinek munkáit több mint negyven nyelvre fordították le világszerte. Könyveiben gyakran és meglehetősen alaposan, pontos részletességgel ábrázolja Sztálin alakját, A Vörös Cár udvara és Az ifjú Sztálin című kötetek díjai is ezt bizonyítják. Történelmi művei mellett elismert regényíró, jelen kötete méltó befejezése a Moszkva-trilógiának. Ha a három kötetet összességében értékeljük, elmondható, hogy egy meghatározó történelmi kor átfogó, drámai ábrázolását látjuk az emberi szenvedés, árulás, félelem, meghasonulás, hatalom, önfeláldozás, megbocsájtás és a szeretet tükrén keresztül. Pont elegendő a történelmi háttér ábrázolása ahhoz, hogy megértsük az események miértjét, és pont elegendő a szereplők döntéseinek és érzéseinek bemutatása, hogy ne hideg tényközléssé korlátozódjon a regény. A három kötet egyenként is, együtt is fordulatos, élvezhető olvasmány.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com