A következőkben tehát egy olyan remekmű tökéletességéről mesélek, amelynek holléte jelenleg ismeretlen, de varázsa, a köré szőtt legenda hihetetlenül erős, a mai napig valóságos létezőként emlegetik. Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell ismernünk a történetét.

A 13. században a japán tartományuraknak tartós konfliktusa volt a betörő mongol hordákkal, állandó harci készülődés jellemezte ezt az időszakot, a fegyverkovácsok pedig megbecsült tagjai voltak a közösségnek. Nagy hírnévre tett szert Gorō Nyūdō Masamune (Maszamune) kardkovács, aki különösen magas minőségű és szépségű kardokat készített egy olyan korszakban, amikor a felhasznált fém még gyakran szennyeződésekkel volt teli. Ez lehetett az oka, hogy a mongol páncélokon a pengék sorra eltörtek, ezért Masamune hozzáfogott a probléma megoldásához. Sokat dolgozott, tökélyre fejlesztette a „nie” művészetét. Bizony, ez tényleg művészet! Pengéit főként szuguha hamon és notare hamon stílusban készítette, ami az első esetben azt jelenti, hogy az él fölött, azzal párhuzamosan egy egyenes vonal fut végig, a másodiknál pedig egy hullámos vonal kíséri az élet. A penge rajzolata tehát egyben egyedi ismertetőjegy, olyan, mint az ujjlenyomat, ami azért is fontos, mert a mester úgy tartotta, hogy az egyedi, kimagasló minőség egyértelműen azonosítja a munkáit, így nem látta el semmiféle jelzéssel azokat. Többek között ezért kevés a bizonyíthatóan tőle származó munka, hármat azonban kétségkívül az övének tartanak: a Fudo Maszamunét, a Kjógoku Maszamunét és a Daikoku Maszamunét.

Masamune mester és segédje munkában. A ruha a kardkészítés rituális gyakorlatának mutatója.

Mi Masamune technikájának a lényege? A különböző széntartalmú acélok összekovácsolása és az edzési eljárás tökéletesítése. Először a vörösen izzó, magas széntartalmú acélt téglalap alakú tuskóvá formálta, majd újra és újra vágva és hajtogatva egy több mint 30.000 rétegből álló pengét kovácsolt. A vastag hátsó élnek és a vékony vágóélnek nagyon eltérő tulajdonságokat adott, amelyek nem a tűz hőjéből születtek, hanem abból, ahogy az acél vízben hűlt. A vastagabb, nehezebb hátsó él ugyanis lassabban adta át a hőt, ami megváltoztatta a vas szerkezetét, kevésbé kemény, viszont rugalmas lett, míg az él borotvaéles, ám merev és sérülékenyebb. Ebből eredően a csatában más-más funkcióval bírtak: a rugalmas gerinc elnyelte az ütéseket, ezért jó hárító volt a védekezésben, a vékony él pedig a támadásban játszott végzetes szerepet, aminek a mongolok páncéljai sem tudtak ellenállni. A penge tehát edzettebb, erősebb lett, a hegye hosszabb, az éle halálos: maga a tökély! Ezt a mesterségbeli tudást legfeljebb megérteni lehet, felülmúlni talán soha. Neve ezért maradhatott fenn évszázadokon át, és visszhangzik még ma is Japán-szerte. Hozzá kell tenni, hogy a kovácsolás spirituális tevékenység is, a mester az istenek segítségével törekedett a tökéletes alkotásra, az elkészült tárgyat isteni fegyvernek tekintették, aminek lelke van. A legértékesebbek apáról fiúra szálltak egy-egy családban.

A nagy Masamunét sokan próbálták felülmúlni az évszázadok során, hasztalanul. Egy legenda így mesél erről: Masamune egyik tanítványa a sokéves edzés után úgy gondolta, hogy végre valóban meghaladta mesterét. A pengéket egy patakba felfüggesztve tesztelték. A diák örvendezni kezdett, mert az övé sorra elvágta az útjába sodródó leveleket, gallyakat, míg Masamune pengéje semmit. Végül a győzelmet mégsem neki ítélték: a tanítvány pengéje valóban remek munka, rendkívüli az éle, de Masamune pengéje, amely ugyanolyan éles, nem vágott feleslegesen, tiszteletreméltó, igazságos penge. Ezek után nyugodtan kijelenthető, hogy a Honjo Masamune páratlan, mestere pedig felülmúlhatatlan.

A míves alkotás a Tokugawa sógunátust védte az Edo-korszak nagy részében, az egyik shogunról a másikra öröklődött tovább hétszáz éven keresztül. Neve valószínűleg Honjó Shigenaga tábornok (1540-1614) idejéből származik, amikor bizonyította rendkívüliségét. A legenda szerint Honjo tábornok 1561-ben egy csata után megpihent tábori székén, egy merénylő odalopoózott, és hatalmas csapást mért a fejére. A sisak kettéhasadt, a hadvezető azonban csodálatos módon megúszta, a támadót elfogták, és életével fizetett gazságáért. A kardján csak néhány karcolás esett, de tökéletesen éles maradt, és átszállt a tábornok kezére. Innen ered a Honjo Masamune legendája és az is, hogy ártatlanokat nem lehet vele megölni. Utolsó ismert tulajdonosa Tokugawa Iemasa volt egészen a második világháború végéig.

 Tokugawa Ieyasu, az egyik tulajdonos

Essen most szó röviden a mai napig nyomasztó rejtélyes eltűnéséről! Vissza kell ugranunk az időben oda, amikor véget ér a második világháború, Japán kapitulál, amerikai megszállás és leszerelési utasítás követi. Ez a rendelet nemcsak a frontkatonákra vonatkozott, hanem a japán lakosok otthon őrzött családi ereklyéire is, így a tokiói Tokugawa-kastélyban található Honjo Masamunéra is. Hiába volt nagy a japánok felháborodása, befolyásos emberek, múzeumi kurátorok próbálták elmagyarázni, hogy ezeket nem szabad pusztán fegyverként kezelni, mert egy szinte elfeledett művészet ősi alkotásai, mint a nyugati katedrálisok, élő szimbólumok, a szamuráj kiterjesztése és lelke. Végül mégis be kellett szolgáltatni a pótolhatatlan kincseket. Tokugawa Iemasa, a sógunok leszármazottja 1945 decemberében a legendás és 13 másik nagybecsű kardot átadta egy medzsirói rendőrőrsön. Talán elrejthette vagy más módon megmenekíthette volna a mesterremekeket, a korábbi legendából azonban sejthető, hogy ez nem lenne méltó a Honjo Masamune szellemiségéhez. (Bizony az is tény – és irónia a történetben –, hogy néhány hónap múltán változott a törvény, vagyis ha a Tokugawák vártak volna, akkor nem kellett volna lemondaniuk féltett kincseikről. De nem láthattak a jövőbe!)

A mesterremek tehát belépett a sejtések birodalmába. Nem maradt utána más, csak egy átvételi aláírás, ami talán Coldy Bimore őrmesterként olvasható (de valószínűleg hibás a fonetikus átírás), és millió megválaszolatlan kérdés. Amerikába került volna a becses penge? Vagy valahol a világ másik végében lapul? Aki birtokolja, miért nem áll elő vele ennyi év után? Lehet, hogy valamiféle titkos társaság tartja homályban, hogy még egyszer ne tűnhessen el? Nem folytatom a kérdések özönét! Ez már egy külön történet! A legtöbben abban bíznak, hogy talán értékességénél fogva nem olvasztották be, és nem dobták a tengerbe a kardot, mint sok más társát, tehát létezik valahol.

Mennyire optimista feltételezés, hogy a Honjo Masamune még felbukkanhat? Nehéz lenne megmondani, mindenesetre a háború óta eltelt években az amerikaiak kezdték megfelelően megérteni a finom japán kardok presztízsét és értékét. Ezt mutatja, hogy Truman elnök hadi emlékül kapott egy 650 éves kardot 350 éves selyemcsomagolásban, és hogy fellendült a japán kardok piaca. Vagyis időnként felbukkan egy-egy míves darab, tehát megtörténhet, hogy egy napon felbukkan a Honjo Masamune…

Ezen a pengén jól látszik a hamon

Még egy fontos és elkerülhetetlen kérdés: Honnan lehet felismerni? 700 évvel ezelőtt, amikor a mester a forró pengét hideg vízbe mártotta, módszerével nemcsak borotvaéles fegyvert alkotott, hanem egy sajátos rajzolatot is adott a pengének, ezt hívják hamonnak (talán pengerajznak fordíthatnánk). Amikor 1939-ben a japánok nemzeti kincsnek nyilvánították, részletes rajzok készültek a Honjo Masamune hamonjáról (olyasmi, mint egy ujjlenyomat), így ha valaha is felbukkan, egy hozzáértő „könnyedén” azonosíthatja. Csavar a történetben, hogy a szerencsés megtaláló mindent kétséget kizáró bizonyosságot csak Japánban kaphat, oda kell elküldenie a kardot. Vajon a titokzatos gyűjtőnek mennyi érdeke fűződik a bizonyosság kiderítéséhez? És mennyi a titok megőrzéséhez?

SzaSzi

Forrás: szentkoronaradio, swordsofnorthshire, wikipedia, youtube

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép.

A cikksorozat korábbi részei: