Nem szoktam idézetekkel kezdeni a könyvismertetőket, de Jean-Baptiste Carrier Közjóléti Bizottságnak küldött levele olyan elemi erejű brutalitással meséli el az 1793 végi vendée-i megtorlást (a vendée-i felkelésről itt írtam korábban), ami megadja a könyvismertető alaphangját. A Századvég Kiadó Furor Politicus sorozata igazi alapműveket ad ki a politikai gondolkodás történetéből (kétségtelenül célzatosan), amelyek közül eddig egyértelműen John Mearsheimer A nagy téveszme című kötete tetszett a legjobban. Egészen februárig, mikor egy igazi történelmi csemege jött ki ugyanitt magyarul, egy klasszikus, amely sok szempontból megváltoztatta Franciaországban a „Nagy francia forradalomról” alkotott, hamisan aranyló képet. Ez Reynald Secher A vendée-i mészárlás című kötete. A könyv a maga idejében igazi atombomba volt, még ha olyan történészek, mint a kiváló François Furet, már előtte megkezdték a visszaszámlást a robbanásig.

A francia forradalom korszaka az egyik kedvencem, már csak Napóleon okán is, ráadásul jó tanáraim voltak főiskolán és egyetemen a korszakhoz: Szombathelyen Vigh Kálmán, Budapesten a kétségtelenül nagy tudású – azóta sajnos elhunyt – Vadász Sándor. A francia forradalomról felénk hosszú időn át csak pátosszal lehetett beszélni, holott a 19. században még nem volt így. Kossuth irtózott tőle, ahogy a legtöbb akkori politikusunk is, mivel tengernyi vér tapadt vezetőinek kezéhez. Rendszerint azok emelték magasba (mint Petőfi), akik nem voltak politikusok, és fogalmuk sem volt egy ország tényleges működéséről, ellenben univerzális gyógyszerként tekintettek a nyaktilóra, a mindenhol jelen lévő „árulók” ellen. Ám aztán a XX. század ebben változást hozott, jelentős részben Ady és a Nyugat, majd 45 után a szocializmus hatására. A „forradalom” szó pozitív kicsengése a mai napig tart, forradalmi lehet egy változás, a sörtárolás, vagy akár egy borotva is. Mondjuk utóbbit értem, ha le lehet vágni vele egy fejet... Pedig a valódi forradalomban nincs semmi csodálatos.

Reynald Secher a ma már közigazgatásilag nem is létező La Chapelle-Bassemére (2016 óta Divatte-sur-Loire része) szülötte, amely jelentéktelen település a Loire folyó bal partján, és történelmileg sokkal inkább Bretagne, mintsem az antik Franciaország része. Secher – mint lokálpatrióta – szülőfaluja történelmét kutatva bukkant rá La Chapelle-Bassemére egykori rektora, Pierre-Marie Robin titkos feljegyzéseire, melyeket a régió történelmének legsötétebb napjaiban vezetett, a francia forradalom alatt. Secher a feljegyzések során döbbent rá, hogy micsoda szörnyűségeket követtek el a térségben a francia forradalom eszmevezérelt fanatikusai a szabadság nevében 1793-ban és az azt követő években. Végül igencsak merészen, szembeszállva a fősodorral, megírta diplomamunkáját, amely bemutatta a forradalom valóságát a Vendée-nek nevezett vidéken.

A kötet négy fő részből/fejezetből és egy függelékből áll, hagyományos módon, alapvetően kronológiai sorrendben mutatva be a történéseket. Secher mikrotörténelmi szinten vizsgálja a forradalmat (cseppben a tenger), hogy miként lett a szabadság jelszava alatt Vendée a borzalmak tartománya. A kötet bemutatja a régiót, a „hadműveleti Vendée-t”, amely jóval túlnyúlt Vendée tartomány határain, kiemelve, hogy ez egy igencsak gazdag terület volt, amely az 1789-es változásokat általában véve üdvözölte. Vendée 1789-ben jó hely volt, társadalmi békével megáldva, ahol a nemes és nemtelen jól kijött egymással, és csak apró – elsősorban közigazgatási – okokból nehezteltek a királyságra, mely problémák könnyen orvosolhatók lettek volna. A társadalom gyorsan modernizálódott, és a vallási fanatizmus – amellyel majd megvádolja őket a forradalom – teljesen hiányzott. Az első fejezetben egészen a szakításig jutunk, mikor a vendée-iek megelégelik, hogy panaszaik süket fülekre találnak a Párizsban. Valójában Vendée-ben és környékén a feudális rendszert az emberek nem találták különösebben rossznak, elfogadott volt és rugalmas. A nemesek többsége úgy élt, mint a helyiek, a szimbolikus szolgáltatások nem jelentettek nagy terhet, és nagyfokú autonómia uralkodott, egy halom egyénre szabott kiváltsággal. Ezzel szemben a forradalmi kormány centralizált közigazgatást vezetett be, amely a városoknak kedvezett a falvakkal szemben, növekedtek a terhek, szaporodtak a sorozások, és idegenek vették át a helyiektől a közigazgatás irányítását. Ahogy az idő telt, a vendée-iek egyre inkább a régi időket sírták vissza. Joggal. Az önkormányzatok autonóm érdekképviselet helyett Párizs végrehajtóiként tevékenykedtek. 1793-ben a vendée-iek egyre inkább tettek a csak szavakban létező párizsi „szabadságra”. Az utolsó cseppet a pohárban a papok üldöztetése jelentette, akik a helyi közösségekből származtak, és többségük mélyen hívő, egyszerű ember volt.

A második rész maga a vendée-i háború. Secher nem hadtörténész, nincs itt elemzés a hadi eseményekről, de szépen összefoglalja, hogy kutatásai szerint miként vált lehetségessé a helyi ellenállás, és milyen erőkből táplálkozott. Secher statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy nem kellően árnyaltak azok az elelmzések, amelyek társadalmi csoportok/osztályok alapján próbálják megérteni Vendée-t. Azok a forradalmi vádaskodások pedig végképp tévesek, amelyek szerint a vendée-ieket főnemesek és főpapok intrikái vették volna rá a lázadásra. Az itteni nép nem azért lett királypárti, mert rajongtak a királyságért, hanem mert 3 év alatt meggyűlölték a forradalmat. Secher finoman adagolja a sokkoló erőszakot, ami a felkelő hadsereg leverését követte 1794 januárjában, mikor a „pokoli oszlopok” szervezetten pusztították végig a térséget, megölve mindenkit, aki az útjukba akadt (sokszor a forradalom híveit is).

A harmadik „fejezet” az utóhangokra koncentrál, a bizonytalanságra, amely az erőszak első hullámát követte. Az önálló kutatásokat leginkább tartalmazó terület azonban a negyedik rész, amely hideg matematikai tényeket közöl a pusztításról az 1792-es és 1802-es felmérések összevetésével településenként. A számok bizonyítják, hogy itt semmi túlzás nincs, ez polgárháború és népírtás volt. Habár a 10-30%-os népességcsökkenés településenként némely leírásokkal összevetve még kedvezőnek is tűnik, itt akkor is tízezrekről van szó, de akár százezrekről. Secher statisztikai megközelítéssel tárja fel a hadműveleti Vendée-ben emberéletekben és épületekben esett kárt a forradalom korszakában. A számok érzelemmentesen mutatják be a pusztítás nagyságát, ugyanakkor a korabeli leírások már messze nem azok. Türelmetlenség, meg nem értés, a párbeszéd hiánya és a köztársasági fanatizmus együttesen ahhoz vezettek, hogy végül már egy egész régiót akartak sivataggá tenni, büntetésből. A leginkább megdöbbentő azonban az, hogy Carrier idézett levelét igazolják a számok, itt nem túlzásokról számoltak be a korabeli leírások: a gyermekek és nők hasonló arányban vesztek oda a felkelést követő megtorlásban, mint a katonaköteles férfiak…

A kötet abból a szempontból is érdekfeszítő, hogy a forradalmi Franciaország mennyire tökéletesen megelőlegezte a XX. századi totális diktatúrákat. Van itt 9-15 évesekből a forradalom védelmére kialakított „előHitlerjugend”, vallásüldözés, békepapság kialakítása, a nagyvárosi értelmiség mélységes lenézése és megvetése az „elmaradott” vidékkel szemben, tömeges kivégzések. A győztesek a legdurvább terrort alkalmazták a levert lázadókkal szemben, korra és nemre való tekintet nélkül. A párizsi konvent odáig jutott, hogy dekrétumot fogadott el a terület fizikai megsemmisítésére, és megparancsolta az erdők, szántóföldek és lakóházak porig égetését. Természetesen mindezt Franciaország érdekében... A már említett Vadász Sándor – aki mindig elmondta, hogy „Napóleon, az aztán nagy alak volt!” ‒ leginkább azt emelte ki mindig, hogy a jakobinusoknak volt szociálpolitikájuk. Hát az lehet, hogy volt, de hogy gátlásuk nem, az is biztos. Ezek a „tiszta szívű gyilkosok” igazi vallási fanatikusok voltak vallás és vallási korlátok nélkül. Ugyanakkor persze mindenkit az egyén szintjén kell megítélni, voltak közöttük józan hangok, igaz, az ordító többség és a terror ezeket a hangokat rendszerint nem engedte szóhoz jutni. Bátran kijelenthető, hogy a forradalmi kormányzat azokat a normákat sem tartotta be, amelyeket hirdetett. Vendée ellenállása jogos volt és törvényszerű. Carrier csak egy fokkal végezte jobban a jakobinusok bukását követően, mint ahogy érdemelte: 1794. december 16-án bűneiért nyaktilóval kivégezték.

A kiadás a sorozat hagyományait folytatja, kicsi, könnyen kézben tartható, viszonylag jó fűzéssel és zöld alapszínnel. A korrektúrázás jónak mondható, ellenben a fordítással kapcsolatban észrevételeim vannak. Kritikával nem élhetek (francia nyelvismeret hiányában), ám talán szerencsésebb lett volna a forradalom híres-hírhedt Comité de Salut Public-ját meghagyni a nálunk elterjedt Közjóléti Bizottság név alatt, és nem „Közüdv Bizottság”-nak fordítani (bár szó szerint egyébként helyes). Még egy helyen utána kellett néznem az eredeti francia szövegnek, mert nyilvánvalóan nem lehetett helyes a magyar fordítás. A 146. oldalon ugyanis egy Loire-on működő hadihajó két ágyúval és két „kővetővel” (sic!) van felszerelve. Utánanéztem az angol és francia kiadásban, itt az eredetiben „deux Perriers” áll, ami alighanem két kisebb kaliberű forgatható hajóágyú. Mivel a kötetben azért hadi események leírása is előfordul, talán célszerű lett volna egy ebben jártas szakértővel is elolvastatni a szöveget kiadás előtt. Ezt leszámítva a kiadás teljesen jó. Még sok ilyet!

Értékelés: rendkívül fontos, hiánypótló mű a francia forradalomról szóló magyar irodalomban Secher könyve, így mindenképpen elfogult vagyok vele szemben. Mindenkinek ajánlom, aki meg akarja ismerni a francia forradalom valós történetét, és kilépne a forradalmi pátosz rózsaszín ködéből, amelybe a XX. század belenevelt minket.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.