Nos, igazam volt, de nem abban az értelemben, ahogy előre sejtettem. Ráadásul a Bolondóra nem is azt a fogalmat fedi, amelyre én gondoltam. Hogy hogyan lett az eredeti finn Orrnapból Bolondóra, az külön történet, amelyet a kötet végén elmesél a fordító. Mindkettő remekül passzol. Az eredeti finn cím egy kulcspillanatot ragad meg az egész cirkuszból, amikor a regény központi alakja bohócorrot kap az egyszemélyes karneváljához. A magyar cím ennél sokkal finomabb, árnyaltabb részlet tükröződése. Az idő játéka és a különféle időmérők folyamatos jelenléte olyan részlet, ami végigkíséri a történetet, elejétől a végéig.

Annyi mindent el akarok mondani erről a regényről, és ezúttal nem szeretném a legjobb falatot utoljára hagyni. Teljesen elvarázsolt, ledöbbentett a regény nyelvezete. Szinte biztos, hogy a rácsodálkozás volt a legerősebb és leggyakoribb érzésem, már ami a nyelvezetet illeti. Egyedien kreatív, játékos, pörgős, magával ragadja a gyanútlan olvasót. Utólag olvastam, hogy a szerző szövegeit mennyire fordíthatatlannak tekintik a szakmabeliek, és körülbelül ugyanannyiszor fordult meg a fejemben az, hogy „Ez a szerző zseniális!”, mint ahányszor az, hogy „Ez a fordító zseniális!”. Olykor be kellett csuknom a könyvet, ízlelgettem a szavakat, mint valami ínyenc falatot, és csak ámultam, hogy mennyire tökéletesen passzolnak a szövegbe, a szöveghez. Azóta pár kifejezéssel gazdagabbnak érzem magam, és használom is őket: ellevéltelenedett fák, kávéfőzetlenül, porcelánboltbanelefántkodásért, kocahippi kacatparádé, sirálytetemszerűen szétterült nejlonzacskó. Nemcsak a szavak, a kifejezések gyönyörködtettek, de a gondolatok is. „Az ősz csak araszolt a maga útján, őszült, levelenként hullott, egyre jobban szerteszét.”

De nemcsak az ősz hullott egyre jobban szerteszét, hanem Irma is. Ő a regény főhőse, meg egy kicsit Irja is az, de inkább abban az értelemben, hogy ő Irma életének válik főszereplőjévé. Kimondottan megkönnyebbül az olvasó, hogy csak hasonló nevük van a szereplőknek, ugyanis a szálak és az események éppen eléggé összekuszálódnak a druszaság nélkül is. Az egész teljesen ártatlanul indult, igazából egy apró melléfogás folytán: Irma téves címre csengetett be. Hogyan lett ebből rendőri díszkíséret az autópályán? Nos, egyik dolog a másikhoz vezetett: Irma mindig csak egy aktuális kis baki elhárításán dolgozott, de a dolgok mindegyre jobban és jobban összegabalyodtak. Amint rájött, hogy valami gikszer ütött a tervébe, és rossz címre érkezett, egy rendhagyó módszerhez folyamodott. Ahelyett, hogy elnézést kért volna, közvéleménykutatónak adta ki magát. Szívszorító pillanat, amikor megértjük azt, amit Irma is: hihető, reális kifogása van arra, hogy bejusson az emberek lakásaiba, és még ha csak kis időre is, részese lehessen egy családnak, egy közösségnek, kapcsolódhat embertársaihoz, ideig-óráig megszüntetve magányát. Míg eleinte arra szán sok időt és energiát, hogy hiteles közvéleménykutatónak tűnjön, lebukása után ezeket az erőforrásokat a nyomai eltűntetésére fordítja – még nagyobb kavarodást okozva.

Sokat gondolkodtam azon, hogyan beszéljek róla, miként emlegessem. Főszereplő? Központi alak? Főhős? Leginkább antihősnek gondolom, ennek a negatív konnotációja nélkül. Nem kimondottan az a szereplő, aki hordozza a tipikus hős jellemvonásait, és cselekedetei a legjobb esetben is megkérdőjelezhetők. Viszont füllentései és a megtévesztésre tett kísérletei mögött még csak fel sem merül a gonoszság, a rosszindulat vagy az öncélú csalás. Nincs szükségünk pszichológus diplomára, hogy megértsük, mennyire vágyik esendő és emberséges antihősünk az emberi kapcsolódásra. Mert tulajdonképpen erről szól minden, így lesz Irmából ál-közvéleménykutató. Nem tudom rávenni magam, hogy a „szélhámos” vagy „csaló” jelzőkkel illessem, aki ártatlan idegeneket zaklat. Eleinte csupán etikátlannak és bizarrnak tartottam ezt a közvéleményezést, a fordulópont akkor következett be, amikor megértettem a mozgatórugót, ami működésbe hozta ezt a szokást. Ettől fogva szorult szívvel, őszinte aggodalommal és szeretettel kísértem Irmát útjain, Kerava és Helsinki közötti ingázásain. Mi a véleménye a vasárnapi nyitvatartásról? Támogatja vagy ellenzi? Meglepheti magát valamivel, ha egy-egy szupermarket nyitva tart?

Irma mardosó magánya és az emberi közelség iránti görcsös sóvárgása egyértelmű, ezért is annyira ellentmondásos a viselkedése. A fia – a gyerek – közeledési kísérleteit szinte észre sem veszi, határozottan lepattintja, olykor el is utasítja, miközben idegenek társaságát keresi. Hetente hányszor vásárol élelmiszert? Szereti a csirkemájat?

A szöveg fokozatosan gyorsul, amint az események sűrűsödnek és összekuszálódnak. Nemcsak az események, hanem Irma gondolatai is megállíthatatlanul pörögnek: „hiába próbáltam leállítani a beindult fogaskerekeket, csak ketyegtek egyre”. És pörög minden: a gondolatok, a cselekmény, és tudjuk, érezzük, hogy itt a végjáték ideje, a kártyavár összedől. Nem úgy dől össze, amint számítani lehet (dehát ebben a regényben végülis mi történt aszerint, amint számítani lehetett volna…?), inkább csak elcsendesedik minden. Nemcsak a szereplők, de az olvasó is megszusszanhat. Én ekkor döbbentem rá, hogy mennyire feszülten követtem és éltem meg Irma kalandjait, mennyire erősen kötődtem hozzá, mennyire aggódtam érte. Nehéz elvonatkoztatni, érzelmileg kevésbé bevonódni, amikor egyes szám első személyben, egyetlen szereplő perspektívájából veszünk részt a cselekményben.

Mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit rendhagyó olvasmányra vágyik. Számomra annyira intenzív volt, hogy nem sikerült egyhuzamban sokat olvasni. Olykor kellett egy kis szünet, hogy átgondoljam, feldolgozzam az érzéseimet. Számomra egy értékes tanulság is megfogalmazódott. Arra gondoltam, hogy jobb lenne a magányosan élő ismerőseimet gyakrabban felhívni, felkeresni. „Nem érzed néha úgy, hogy a kávé így egyedül, elég magányos egy ital?”

Csupán hangzatos szavaknak tűnnek, hogy azt gondolom, az idei év legmeghatározóbb olvasmányára bukkantam. Azt viszont teljes bizonyossággal tudom, hogy innentől ugyanúgy keresem a Jankó Szép Yvette által fordított könyveket, ahogy annak idején a mesekönyveket gyakran az illusztrátor szerint a kislányomnak.

Mikko Rimminen 1975. május 8-án született Helsinkiben. Irodalmi pályája elején versekkel jelentkezett, ezeket követték forradalmian újszerű és sajátos regényei: Pussikaljaromaani (Zacskóssör-regény, 2004), Pölkky (Tönk, 2007), Nenäpäivä (Bolondóra, 2010), Hippa (Fogócska, 2013), Maailman luonnollisin asia (A világ legtermészetesebb dolga, 2017), Jos se näyttää siltä (Ha úgy néz ki, 2019). Magyarul egyelőre csak a Bolondórát olvashatjuk, de szívből remélem, hogy többi műve is fordításra kerül, lehetőleg Jankó Szép Yvette által.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com