Mi az idő? Lehetetlen vállalkozás egy rövid cikkben megfejteni az emberiség egyik nagy kérdését, mégis érdemes néhány percet szentelni neki, főként ha elfogadjuk a sztoikus Seneca állítását: „Minden a másé (…), csak az idő a miénk.”

A magyar nyelv értelmező szótára szerint: „Az idő az anyag mozgásának, a világban észlelhető változásoknak a létezési formája: a térrel együtt az anyag mozgásának objektív mértéke.” Egy ilyen definícióval nem fogjuk tudni csillapítani gyermekünk kíváncsiságát, de a saját problémáink megoldásához sem visz közelebb. Úgyhogy mindenképp hasznos tovább kutatni a mélyebb válaszok után, akár visszatekintve a távolabbi múltba.

A kozmikus idő

Az emberiség történelme során a különböző kultúrákban és korokban bekövetkező jelentős világnézeti változások folyamatosan alakították az időről alkotott képet is. Az egyik legősibb ma ismert civilizációban, Indiában az időt világteremtő elvnek tekintették: „...nemzette ama eget és eme földet is. Az idő bocsájtotta ki magából mindazt, ami létrejött és aminek létre kell jönnie.” (Atharva-véda, XIX. 53,5)

A görögök ugyanúgy kronosznak nevezik az időt és az olümposzi nemzedéket megelőző főistent. Kronosz szülei Uránosz (Ég) és Gaia (Föld). Mítoszában az egymást váltó isteni generációkról olvashatunk. A szimbolikus cselekedetek nem szó szerint értelmezendők, a megszemélyesített természeti erők harca többek között kifejezi a korszakok közötti határok átlépését, és kapcsolódik a linearitástól eltérő időszemlélethez. A görögök szerint ugyanis a világ ciklikusan fejlődik, a dolgok mindig visszatérnek, de már egyre fejlettebb állapotban – ezt a spirális formával fejezték ki.

Az indiaiak is ciklikus időszemlélettel rendelkeztek. A júgák tana szerint Brahmá élettartama alatt az egymást követő nagy kozmikus világkorszakok (mahájúga) négy-négy fokozatosan hanyatló időszakból állnak (krita-, tréta-, dvápara-, káli-juga). Az első, a krita júga a legtökéletesebb korszak (aranykor), az utolsó pedig a káli júga (vaskor), amelyben leginkább elfelejtődnek a szellemi és erkölcsi értékek. Ez a korszak az emberek tudatlanságából fakadóan betegségeket, háborúkat és pusztulást hoz, ami a szembesülés, tanulás és megújulás lehetősége is egyben. Mert a védikus tanítások szerint a sötét júga lezárulása után lesz folytatás, egy hosszabb pralaja (pihenő és feldolgozó időszak) után majd újabb mahájúga veszi kezdetét.

„Ezer félisteni esztendő múltán” ismét beköszönt a Szatja-juga, amikor is az emberek elméje nyitott lesz az önvaló igaz természete iránt. (Bhágavata-purána, 12.2.33-34.)

Összefüggés van a ciklikus időszemlélet és a hosszú távú gondolkodás között. Mindkettő mögött egy olyan világkép áll, amelyben az emberi lelkeknek nem egyetlen életet szánnak, hanem életeken átívelő fejlődési utat. A világmindenség időbeli fázisai pedig mindenkinek alkalmat nyújtanak a saját szellemi és lelki próbái végigjárására. Ezzel összhangban van a neoplatonikus filozófus, Plótinosz tanítása, amely szerint az idő a léleknek szóló gyakorlat.

Az egyéni idő

A mindennapi életünkben valószínűleg nem az a leggyakrabban felmerülő kérdésünk, hogy mi az idő, hanem hogy miért „nincs”. Thomas Hylland Eriksen, az Oslói Egyetem szociálantropológia professzora A pillanat zsarnoksága című könyvében az egyre többeket érintő időhiány okait igyekszik feltárni. Saját személyes tapasztalatain keresztül is vizsgálja, hogyan csúszott ki a kezünkből az időkímélő technikai megoldások virágzása idején. Soraiból kiderül a diagnózis: sietős társadalmunk ragályos gyorsulási lázban és csillapíthatatlan információéhségben szenved, ennek következményeként pedig elveszítette nagy kincsét: a „lassú időt”. Ez azt jelenti, hogy képtelenné váltunk arra, hogy elmélyüljünk a pillanatban, ami ezért kíméletlenül maga alá gyűr bennünket: „minden egyes pillanatot megzavar és félbeszakít a következő”.

A gyorsulás nagyon sok veszélyt hordoz, például függőséget okoz, minőségromlással jár, és ellehetetleníti az összefüggések megértését, az információk, élmények feldolgozását. Ebből pedig egyenesen következik, hogy úgy érezzük, a percek, az órák, az évek kicsúsznak a kezünkből, hiszen semmit sem tudunk megragadni belőlük.

Eriksen is idézi tanulmányában Michael Ende Momo című meseregényét, amelyben a szürke urak elveszik az emberek idejét. A különleges történet, amely „minden 8 és 80 év közötti gyereknek szól”, szimbolikus formában, nagyon pontosan ragadja meg modern világunk visszásságait, miközben elvezet egészen az idő csodálatos titkáig.

A színhely egy olasz kisváros, ahol egy elhagyatott amfiteátrumban egyszer csak megjelenik Momo, aki úgy tud figyelni, hogy ezzel visszaadja a felnőttek lelki békéjét, és felébreszti a gyerekek játékos képzeletét. Egy napon azonban beszivárognak a városba a szürke urak, akik az emberek életidején élősködnek. A város lakói észre sem veszik, hogy lelketlen robotokká manipulálják őket, akik teszik a dolgukat, gazdagodnak, de még arra sincs idejük, hogy ennek értelmén elgondolkodjanak. Minél többet takarékoskodnak, minél több lesz a számlájukon, annál szegényesebb és sivárabb lesz az életük, és egyre idegenebbé válnak önmaguk számára. A gyerekek szenvednek leginkább az egyre ridegebb világtól. Tiltakozásukat azonban senki nem hallja meg, csak Momo. Amikor úgy tűnik, hogy a világ már végképp a szürke uraké lesz, a kislány Cassiopeia, a teknősbéka vezetésével elindul a titokzatos Hora mesterhez, aki nagyon fontos dolgokra tanítja meg.

„Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.”

A szimbolikus mese, amelyben Momo végül legyőzi a szürkéket, az állandó időhiánnyal küzdő mai emberhez szól, megmutatja a megújulás útját, amely odavezet, ahol az idővirágok születnek.

„Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolnak rá. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő. Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha örökkévalóságnak tetszhetik, de el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.”

Michael Ende gondolata visszakapcsol bennünket Seneca intelmeihez, aki barátjának írt levelében az időhöz való viszonyunkról és ezen keresztül a halálról és az értelmes életről gondolkodtat el:

„...védd meg magad önmagad számára: az időt, amelyet eddig elraboltak, vagy elloptak tőled vagy pedig csak úgy tovatűnt, gyűjtsd össze és őrizd meg. Hidd el, hogy úgy van, ahogy írom: időnk egy részét nyíltan elrabolják, más részét ellopják tőlünk, harmadik része észrevétlenül elfolyik. Mégis az a legcsúnyább időveszteség, amely hanyagságunk eredménye. S ha valóban meg akarod gondolni a dolgot, életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy rosszul cselekszünk, nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk, szinte egész életünk pedig úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene. Tudnál nekem olyan embert mondani, aki valamilyen értéket tulajdonít az időnek, aki becsüli a napot, aki megérti, hogy naponként meghal? Csalódunk ugyanis abban, hogy a halált a jövőben bekövetkezendőnek tekintjük, holott nagy része már mögöttünk is van. Ami életünkből letelt, az a halál birtoka. (…) ragadj meg minden órát: az lesz az eredmény, hogy kevésbé fogsz függni a holnaptól, ha a mának nekifekszel. Míg halogatjuk az élet kötelességeit, elfut előlünk az élet. Minden a másé (…), csak az idő a miénk.” (Seneca: I. levél)

Ha visszatérünk a címben szereplő kérdéshez: „Mi az idő?”, talán néhány dolgot már el tudunk mondani erről a különös dimenzióról, amelynek lehetünk a foglyai, de akár jól is érezhetjük magunkat benne. Ebben mindenképpen segítségünkre lehet, ha egyre jobban megértjük a természetét, amely az emberhez hasonlóan összetett. Óraszerkezeteink csupán az idő egyik fajtáját képesek mérni. A testünk, a szívünk, az értelmünk és a szellemünk annyira eltérő módon észleli az időt, hogy úgy tűnhet, mintha más-más dimenzióban mozognánk. Az egyik fajta idő nem zárja ki a másikat.

„A hétköznapi látókör nem zárja ki a végtelen megpillantását, hiszen az embert együttesen alkotják objektív és metafizikai összetevők.” (Delia Steinberg Guzmán)

A sokarcú idő egyik legfontosabb jellemzője, amit szépen kifejez régi, analóg óránk formája: a ciklikusság. Ez talán az a tulajdonság, ami most a legtöbbet árul el számunkra arról a titokról, ami hol rohan, hol vánszorog, hol pedig mintha kifolyna a kezünkből.

„Egy nap az életnek egy lépcsőfoka. Egész életünk részekből áll, és olyan köröket foglal magába, amelyek közül a nagyobbak a kisebbeket körülveszik. Van egy kör, mely az összes többit körülfogja és magába zárja. Ez a kör születésünk pillanatától halálunk napjáig terjed.
...Úgy kell tehát beosztanunk minden napot, mintha az zárná le a napok sorát, az tetőzné be és tenné teljessé az életet.” (Seneca: VIII. levél)

Végül mindenképp szólnunk kell az időtlenségről, ami szintén része a „Mi az idő?” kérdéskörének. Erről legméltóbban pedig az szólhat, aki a Pegazus szárnyán képes kiröppenni a múló idő által uralt tartományból...

„Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.”

(Weöres Sándor: Örök pillanat – részlet)

Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, arcanum.com, magyarhalasz.files.wordpress.com, kagylokurt.hu, csikianyak.ma, ujakropolisz.hu, mek.oszk.hu, ars-sacra.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 4. kép; 5. kép

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Miért éppen 7 napból áll egy hét?